Hogyan működik a feltolós úszó?

Hogyan működik a feltolós úszó?

A kérdés költőinek tűnhet, hiszen erre az eszközre is igaz, hogy már nevével utal működési elvére. Ezzel az elvvel azonban célszerű részletekbe menően is megismerkedni, hiszen ez eredményességünket növelheti. A víz alá rendszerint nem látunk, de az úszó jelzéseit okozó valós történések azonosíthatók; ezek felismerését meg lehet tanulni.

Sokan sikerrel használnak feltolós úszókat, illetve olyanokat, amelyek feltolós kapások jó észlelését is lehetővé teszik. Számukra itt valószínűleg sok minden ismerős lesz, de talán ők is találnak újdonságot.

A klasszikus értelemben vett feltolós úszó nem finomszerelékes technika - sokkal inkább a pontyozás és dévérezés mélyebb és nem áramló vizeken használatos „célszerszáma” -, magát az elvet mégis sok ilyen helyzetben is kihasználjuk, pl. a wagglerúszós, rakós- vagy spiccbotos horgászatban. Ezért most kifejezetten az utóbbiakhoz kötődő finomszerelékes szemlélet szerint, az ezzel járó maximális érzékenységű jelző igénye felől közelítem meg a témát. Természetesen klasszikus feltolós úszózásnál az ésszerűség határáig növelni lehet (és néha kell is!) az úszó robosztusságát, az itt taglalt elvek és gyakorlati tapasztalatok azonban ott is igazak maradnak.

A feltolós úszó működési elve könnyen megérthető

Az elv maga szinte evidens: a zsinórra kerülő súly egy részét (a felcsalizott horoggal együtt) megemeli hal, ennek következtében az úszóra ható súlyerő csökken, felhajtóereje pedig kiemeli a vízből az úszó felső részét.

Eddig valóban egyszerű a dolog. Itt jönnek azonban a kérdések:

Meddig emelkedhet ki egy adott úszó?
Mitől függ, hogy ez a rész mekkora?
Hogyan lehet az optimális antennahossz merítéséhez szükséges súlyt minimalizálni?
Mi a feltétele, hogy kapáskor ez a rész teljesen kiemelkedjen?
A halak minden esetben csak emelik a feltolós úszót?
Van ideális emelhető hossz, ill. van túl rövid vagy túl hosszú tolható antenna?
Összességében milyen az ideális, finomszerelékes igényeket kielégítő feltolós úszó?

Az alábbiakban ezekre próbálok - ábrákra is támaszkodva - választ adni.


Meddig emelkedhet ki egy adott úszó?

Első és legfontosabb feltétel, hogy csak addig tolódhat fel egy úszó, ameddig el nem éri azt a helyzetet, ami rá az emelendőnek beállított (rendszerint ez csak a jelző-) ólom, valamint a horog-csali együttes terhelése nélkül jellemző. Tehát maximum addig a szintig tolódhat(na) fel, amit a főólmozás vagy ennek híján, pl. egy wagglernél az önsúly megenged. Ez a tény a látványosabb jelzés (= jelentős emelkedés) érdekében a jelzőólom tömegének növelésére bíztatna, csakhogy az sokszor a (megfogható) kapások számának csökkenéséhez vezet.

Ráadásul ez csak egy feltétel, és nem csak ez számít… egy adott úszó ugyanis csak addig emelkedhet, amíg el nem éri a borulás előtti egyensúlyi helyzetet. Utána dőlni kezd. Ennek folyamán ugyan tovább „emelkedik”, ebből azonban nem sokat látunk, mert ezzel az úszó csak a dőléssel meghatározott irányba csúszik ki a felszínre. A jelenség távolabbról és/vagy fodrozódó vízfelszín esetén nem kedvez az észlelésnek, de a gyors kapások idején sem előnyös, hiszen a már víz alatt dőlni kezdő úszó lassabban mozog, ezért késve jelez.

A vastag antennás vagy nagy bóbitát hordozó úszók sokszor korábban dőlnek, mint kéne. Ezeknél a jelzőólommal leterhelt antennahossz jelentős része nem feltolható, tehát nem is jelez

Fenékre tett végszerelék esetén - különösen egyenetlen medernél - további gond, hogy igen kicsi az ilyen úszó „tűrése”: a vízközti, lebegtetett és a letalpalt, de már dülöngélő helyzet eresztékben mérve túl közel esik egymáshoz, ezért nehéz a meghorgászandó hely környékén is jól beállítani. Mindezek miatt az ideális feltolós úszónak könnyű, tehát (ha van, akkor a bóbitával együtt is) kis forgatónyomatékú antennával kell rendelkeznie.


Mitől függ, hogy ez a rész mekkora?

Adott súlyú jelzőólom esetén a feltolható antennahossz (az úszó dőlési tulajdonságaitól most eltekintve és egy konkrét vízen) kizárólag a kérdéses szakasz térfogatával függ össze. A jelzőólom súlyának az általa víz alá merített úszórész felhajtóerejét kell kompenzálnia. E felhajtóerő mértéke pedig az emelendő úszórész (= itt: antenna) térfogatával kiszorított víz súlyával egyezik meg. Mindebből könnyen belátható, hogy egy adott (minimalizált) jelzőólom egy konkrét úszóantenna-térfogathoz tartozik, az antenna alakja viszont a jelzőólom súlya szempontjából indifferens. Nekünk viszont ez a fontos!

A vastag antennás úszók dőlése azzal is kiküszöbölhető, hogy kisebb jelzőólmot használunk, ezzel az úszó az emelés maximumát még a dőlés megkezdődéséhez köthető helyzet előtt eléri. Csakhogy ezzel jelentősen csökken az úszó feltolós jelzéskészsége, egyszerűen azért, mert az így, kis ólommal leterhelt szakasz túl rövid. A kis jelzőólom miatt dőlésre nem hajlamos, de ennek emelésével csak rövid úszórészt kitoló modelleknél (pl. egy test nélküli wagglernél) gondot okozhat, hogy nehezen érzékelhető a csak érintőre és a már teljesen fenékre tett végszerelék közötti különbség. Erről pedig jó tudni, mert utóbbinál a főólom (vagy önsúlyos úszó)-jelzőólom közötti laza zsinórszakasz miatt az úszó emelkedéssel már egyáltalán nem is jelezhet. A jól látható jelzés érdekében tehát a hosszú antenna az előnyösebb.

Az érintőre tett szerelék és a két véglet: vízközt lebegő horog, és a fenékre már laza zsinórral letett jelzőólom. Karcsú antennával könnyen megkülönböztethetők - vastag antennánál az érintőre és a fenékre teljesen letett szerelék esetén az úszón látható különbség veszélyesen kicsi


Hogyan lehet az optimális antennahossz merítéséhez szükséges súlyt minimalizálni?

A fentiek szerint egy adott jelzőólom használata mellett az antenna vékonyításával ennek hosszát növelhetjük (miközben a térfogata nem változik). Ez egyben azt is jelenti, hogy azonos antennahossz esetén a karcsúbb merítéséhez kevesebb ólom kell! Mivel magát a feltolható szárat nem kell látnunk a kapás nyomon követéséhez - ehhez elég az antennavég színes (vagy éjjel: világító) jelzőrésze és ennek tükörképe a vízen - az antenna vékonyítását a végletekig fokozhatjuk. Illetve addig, amíg a használt anyag függvényében még elegendő a tartása és a tartóssága. Több szempontot összegezve, véleményem szerint a ma elérhető legjobb anyag ehhez a karbonszál.

Mindezek miatt csak hosszú és karcsú antennával képzelhető el az ideális finomszerelékes feltolós úszó. Mellesleg az egyértelműen gyengébb érzékenység mellett a vastag antenna és/vagy nagy bóbita az úszó szélállóságát is negatívan befolyásolja - sok horgászhelyen ez is fontos szempont lehet.


Mi a feltétele, hogy kapáskor ez a rész teljesen kiemelkedjen?

Ha az úszónk a fentiek szerint ideális (megfelelő méretű jelzőólom a teljes antennát és csak azt terheli; az úszó nem dől a teljes feltolásig), akkor sem biztos, hogy szép, „tövig” kinyomott úszót fogunk látni, mikor a várva-várt kapás megérkezik. A fentiek ugyanis mind csak szükséges, de nem elégséges feltételek voltak: azok mellett az úszó teljes feltolásához még a hal aktív közreműködése is szükséges! Ugyanis előre semmi nem garantálja, hogy a hal valóban antennahossznyit emel a csali felhörpölés utáni visszabillenése során.

Hiába teszi lehetővé az úszó-jelzőólom rendszer a látványosabb kitolást, ha a hal nem emel eleget

Ez - noha valójában könnyen belátható - sok horgász számára mégsem tűnik elsőre magától értetődőnek. Ha az úszó és az ólmok közötti zsinór feszes, akkor az úszó csak pontosan annyit emelkedhet, amennyit a jelzőólom felfelé elmozdul. A zsinór ugyanis ennyit nem nyúlik, és az úszó sem. Ez az alapelv nem csak a kapásra, hanem a szerelék beállítására is igaz. Az, hogy a jelzőólom súlyának mekkora részét hordozza az úszó, és mennyi súlyerőt tart meg az aljzat, független az úszóantenna helyzetétől. Ez utóbbi változása az általános felfogás szerint csak az ereszték (úszó-jelzőólom távolság) aktuális hosszán múlik. Ez nagyjából igaz is, de csak nagyobb jelzőólmok esetén. Az igen érzékeny feltolós úszók századgrammos jelzőólmainál már máshogy kezd viselkedni a végszerelék, ott már az ólom helyzetének változása is szerephez jut, hiszen az úszó már akkor feneket mutat, mikor a jelzőólom nem is érinti az aljzatot.

A hosszú antenna lehetővé teszi, hogy a jelzőólom aljzatra érintése nélkül is jól érzékeljük a végszerelék fenékhez rögzített helyzetét

Mivel a zsinóroknak (még az igen vékonyaknak is!) rövid szakaszon jelentős a merevségük, a jelzőólom gyakran nem is ér le az aljzatra, hanem azt csak az előkezsinór egy rövidke része támasztja alá.

Az ideális jelzés szempontjából lényeges az is, mekkora horog-jelzőólom távolság. A hal ugyanis visszabillenésekor hiába emelkedik sokat, az úszó teljes kitolásához nem a horog, hanem a jelzőólom megfelelő mértékű elmozdulása szükséges.

A hosszú előke (nagy horog-jelzőólom távolság) miatt a maximális feltolós jelzésnek sokszor csak a töredékét észlelhetjük

Ez a horog-jelzőólom távolság csökkentését teheti kívánatossá. Ezt a távot természetesen csak addig szabad kurtítani, amíg a kapások száma nem csökken. Vízközti horgászatnál általában nem működik a rövid előke, akkor azonban, mikor a csalit kizárólag a fenéken kínáljuk fel, a gyors és egyértelmű kapásjelzés miatt gyakran indokolttá válik.


A halak minden esetben csak emelik a feltolós úszót?

Nem. Aki már horgászott fenékre letett csalival és feltolást is jelző úszóval, tudja, hogy gyakoriak a merítős kapások is. De mi ennek az oka? Milyen trükkel élnek a halak, hogy látszólag a mederfelszín alá húzzák a végszereléket? A jelenség oka az, hogy rövid előkén a jelzőólom első elmozdítása a tehetetlenség miatt először mindenképpen az úszó rövidke süllyedésében nyilvánul meg. Hogy azután mi következik, az a hal viselkedésétől függ - ha a leendő zsákmányunk visszabillen, akkor a rövid, pár mm-es süllyedés után az antenna szépen, méltóságteljesen emelkedni kezd. De nem minden hal teszi ezt. Vannak halak (rendszerint a nagytestűek: pontyok, nagyobb keszegek), amelyek előrebillent helyzetben manőverezve több táplálékszemcsét is felszednek, mielőtt visszabillennének. Ilyen esetben - ha nem a mi csalink volt az utolsó falat a sorban - az úszónk lassan, néha láthatóan kissé oldalazva merül el.

Az egy előrebillenéssel több táplálékot felvevő halak könnyen produkálnak merítős kapást feltolós úszón is

Vannak azonban igen gyors merítések is. Azok a halak, amik ilyenkor (talán a többiek között beosonva…) a felvett csalival hirtelen megindulnak a fenék felett, elhúzzák az úszót. A főólom tehetetlensége miatt az úszóig eljutó húzás inkább lefelé, semmint oldalra mozdítja az úszót, ezért tűnik úgy, mintha a fenékre tett csalit még mélyebbre vinné a hal. Ezeket a kapásokat vehemenciájuk miatt gyakran nehéz megfogni, mert a hirtelen rántás miatt sokkal nagyobb az esély arra, hogy hal ellenállást érezve otthagyja a csalit. Itt a jó szerelék (csúszó főólom és a mindenhol hidrodinamikus úszóforma) sokat segíthet! Tapasztalataim szerint ilyen kapást legtöbbször a dévérek között megjelenő karikakeszegek produkálnak.

A csalival gyorsan megiramodó karikakeszegek gyakran merítik a feltolós úszót

Mindezek miatt az érzékeny feltolós úszó nem rendelkezhet merítést akadályozó, nehezítő bóbitával. A hidrodinamikus alak nem csak az úszótest, hanem a hosszú, tolható antenna jelzővége esetében is lényeges elvárás. Az antennavég azonban célszerű, ha az antennaszárnál kissé vastagabb, vagy jó, ha tartalmaz egy kisebb kiszélesedő részt, ami fölfelé szokványos színes műanyag antennában folytatódhat. Ez a kiszélesedő rész (nagyobb térfogat = plusz felhajtóerő!) a pontos kisúlyozásban ad segítséget, feltéve, hogy nem akarjuk túlsúlyozni az úszót. De ez utóbbit olyankor nem is tehetjük meg, mikor feltolóssal horgászunk vízközt. Több vízen is - és nem is ritkán -fordul elő az, hogy az etetésünkkel felkeltjük ugyan a keszegek figyelmét, azok mégsem hajlandóak a fenékre leülepedett etetőanyagot és az oda juttatott csalit felvenni, hanem makacsul ragaszkodnak a csapat által közlekedésre használt vízmélységhez. Itt viszont rendszerint nem táplálkoznak, maximum innen hajlandók előrebillenve felcsípni egy-egy lebegő szemcsét.

A vízközt, de alsóbb vízrétegből táplálkozó halak horgászatához is jól jön a feltolós úszó

Ilyen helyzetben mindenképpen a halak alá kell horgászni, és a kapások zöme feltolós lesz - indokolt tehát a feltolós elven működő és ezt a kapást jól jelző úszó használata. Ezért jó, ha a feltolósunkat vízközti horgászatra is alkalmas módon ki lehet súlyozni.


Van ideális emelhető hossz, ill. van túl rövid vagy túl hosszú tolható antenna?

A túl rövid antenna beállítással kapcsolatos problémái már korábban szerepeltek. A rövid antenna másik hibája a gyakran korai kapásjelzés. Ennek oka abban a tényben keresendő, hogy a fenékről táplálkozó halak többsége a kapás kezdetekor nem veszi közvetlenül szájába a csalit, hanem messzebbről, a vákuumhatást kihasználva szippantja fel.

Ilyen esetben a vékonyantennás, tehát pici jelzőólmos és rövid előkés feltolós rendszerünk végszereléke érdekesen viselkedik: a „rászippantás” hatására a jelzőólom először csak a fenékkel párhuzamosan, a hal felé mozdul (az úszó ekkor süllyed pár millimétert), majd mivel a hal magasabban van, a jelző felfelé libben. Ekkor igen érzékeny úszónk már komótos emelkedéssel jelzi a lenti akciót. Csakhogy a horog ilyenkor még nincs is a hal szájában! Valahol félúton lehet… ezért hagyni kell, hogy kellően „kifejlődjön” a kapás: a hal vagy tövig kinyomja az úszót, vagy az antenna félúton megáll, de a halunk megtartja (hosszú az előke és/vagy nem emelt a visszabillenéssel eleget) - csak ilyenkor érdemes bevágni. Ha a mozgó úszót látva ütünk oda, gyakran üresen suhan a bot.

Az elmozduló jelzőólom és az emiatt emelkedő úszó még nem jelenti, hogy a csali és a horog már bizonyosan a hal szájában van!

Ez főleg nagyobb csaliknál, pl. gilisztacsokornál, kenyérrózsánál fordul elő. Ilyen kapásoknál a vékony, de túl rövid antenna kifejezetten hátrányos.

A túl hosszú antenna azzal okozhat gondot, hogy a horgász mindenáron azt várja, teljesen tolja ki a hal… holott - mint láthattuk - az úszó annál többet soha nem emelkedhet, mint amennyit a hal emel a jelzőólmon. Az az antennarész viszont, amit a hal átlagos kapással soha nem emel ki, felesleges. Csak plusz tömeget és (nagyobb!) jelzőólommal leküzdendő felhajtóerőt jelent, és ezzel el is jutottunk oda, hogy itt és most a finomszerelékes szempont az uralkodó, és a szerint mindig a lehető legkisebb a legjobb. A túl hosszú antenna indokolatlan, otrombává teszi az úszót.

Általános tapasztalat, hogy dévérhorgászatra a 12-15 cm-es tolható antenna ideális. Ezt magam is megerősítem, azzal a kiegészítéssel, hogy éjszakai horgászat során a megadott érték felső határához közeli, azaz a hosszabb antennával rendelkező úszókat használom, mert éjjel jobb a fenékre tett csalit egyértelműen jelző úszó. Ilyenkor az antenna nagyobb része van a vízfelszín fölött, mint nappali horgászat esetén, ezért megnyugtató, hogy ezzel együtt is maradt elég tolható hossz a dévéreknek is.


Összességében milyen az ideális, finomszerelékes igényeket kielégítő feltolós úszó?

- hosszú (12-15 cm) antennájú, ami a lehető legkarcsúbb
- jelzőrésze könnyű és a lehető legkisebb, amit a tervezett távolságból még jól látunk
- jelzőrésze révén könnyen kisúlyozható vízközti horgászatra is
- az úszótest és az antennavég jelzőrésze is hidrodinamikus forma
- dőlésmentes, stabil (= kellő hosszúságú szára van)
- éjszakai horgászatra, változó fényviszonyokhoz cserélhető jelzőrészű

Mindez persze - mint azt korábban jeleztem is - a végletekig finomított, lehető legérzékenyebben jelző feltolós úszó megtalálása szempontjából fontos. Vannak olyan helyzetek, ahol a feltolós módszernél maradva kénytelenek leszünk valamelyest „durvítani”: áramló vízben nagyobb ólom kellhet a csali aljzaton tartásához, és esetleg nagyobb jelzőrész (bóbita), hogy az úszóvéget ne nyomja a felszín alá a víz. Vízközti horgászat esetén, ha nagyobb (nehezebb) csalit kínálunk fel, szintén a nagyobb jelzőrésszel (bóbitával) rendelkező változatok válhatnak szükségessé. Az antenna vékonyságával, hosszával, a bóbita hidrodinamikus alakjával, az úszó dőlési tulajdonságaival és viselkedésével kapcsolatos elemek azonban ott is érvényesek lesznek.

Az igazán érzékeny feltolós úszó a legkisebb, pár grammos halak megfogására is alkalmas. Jól működik akár egyetlen szúnyoggal csalizott apró horoggal is, és a feltolós kapásokon kívül a gyors merítések esetén is eredményesen használható, jelzéskészsége nem rosszabb egy hasonló terhelhetőségű, minőségi kétpontos úszóénál.

A kereskedelemben több olyan modell kapható, amely kielégíti a fenti kritériumokat, igaz, ezek túlnyomó többsége (fix vagy változtatható) önsúlyos wagglerúszó, és nem mindig előny az önsúly… ezért érdemes a barkácsolásban is gondolkodni, ha előre láthatóan ilyen feltolós úszóra is szükségünk lehet.

Néhány házilag készített érzékeny feltolós úszó; a bal oldali kettőt főleg éjjel használom, ezek antennavégében cserélhető a jelző

Legközelebb a hasonló úszók házi elkészítését bemutató írással jelentkezem.

Csörgits Gábor (csg)
(ábrák, fotó: csg)

* Amennyiben nem jelennek meg a kommentek, úgy szükséges a böngészőben bejelentkezni a Facebook profiljukba!

10másodperc múlva átirányítunk a fizetési felületre.