Az a horgász, aki a csillagokkal tűzdelt, sötétségbe bújt égbolt simogató fátyla alatt belép az éji madarak, -vadállatok, -vadon életébe, egy másik, de létező világ kedves melegével találkozik. Sőt, ha a kánikulában a halak is az alkony beállta után harapnak… Bojniczky György is egyike azon remete horgászoknak, akik egyedi módon, a vízparton a horgászbotok mögött, átérezte a természet befogadó langyos éjszakáját, a lüktető földanya nyári békességét.
Persze a szabályok azok szabályok. Oda megy az ember, ahol az elvárások és a szabályok is elfogadhatóak. György a Tőzeg-tavon éjszakázott. Kalandozzanak el a nyári éjszakába.
Mint afféle bejáródott, szenvedélyes horgász, aki már idestova 50 éve horgászik, legszívesebben a Ludasi tavat járom, ahol csónakkal és stéggel is rendelkezem. Igen ám de a dolog furcsaságához tartozik, hogy én mindig délután megyek, méghozzá késő délután, amikor már a vízkedvelők java része hazafelé tart. Szeretem az elnéptelenedett vízpartot, a nyugalmas éjszakai horgászatot, sőt a nyári kánikulában nappal csak elvétve lehet pontyot fogni. Aki már belekóstolt az éjszakai horgászatba, az tudja csak igazán mi ennek a varázsa. De van ebben bökkenő is, hisz nálunk nincs megengedve az éjjeli horgászat. Mit tehet olyankor az ember, amikor az est beálltával pakolnia kell, el kell kullogni az élvezetek elől, ott kell hagyni a kellemes környezetet?
Döntöttem. Faképnél hagytam az évi horgászengedélyemet, a Dunát, és a Ludasi tavat is. Had horgásszak én is, -tekintettel a cérnavékony bérelszámolási szalagomra-, legalább egyszer kényemre-, kedvemre megengedett módon, intenzíven halasított tavon, egy igazi horgászparadicsomban. Éjjelezésre egy gyönyörű holdfényes júliusi szombat éjszakát és a Tőzeg-tavat választottam.
Egész héten lázasan készülődtem a nagy eseményre, semmit sem akartam a véletlenre bízni. Összecsomagoltam a 3,80-as, 140 gr dobósúlyú Silstar botjaimat, a távdobásra alkalmas DAM orsóimra új 35-ös a damilt csévéltem. Elővettem nagyöblű dunai merítő szákomat és kiválasztottam a lehető legnagyobb fluoreszcens karikáimat. Szép csöndes idő volt aznap. Már délután a helyszínre érkeztem és elintéztem a formaságokat. Befizettem a Tőzeg-tavi engedély árát és kiválasztottam egy stéget, ahol biztos fogás ígérkezett. Aki nappal ezen a helyen horgászott ugyancsak telefogta magát, -én viszont, úgy döntöttem-, eljött a váltás ideje. Úgy éreztem magam, mint aki a versenyhorgászat indulósípját várja izgalommal, hogy végre bevethesse horgait.
Igyekeztem a lehető legnagyobb kényelembe helyezni magam. Kibéleltem szétnyitható támlás karosszékemet és sorra előkészítettem botjaimat. Mikor már minden kényelmes kézközelben a helyén volt, sorra belendítettem a vaníliás cukkal felcsalizott horgaimat. Aztán belevetettem magam az ülőalkalmatosságba, és mint aki jól végezte a dolgát jóízűen dörzsölgettem tenyereimet. Annyi tapasztalatom már volt, hogy a szürkületi nagyevés után, egy darabig nem esedékes a kapás, ki kell várni, hogy az éj óvatos „óriásai” előmerészkedjenek. Hátradőltem és élveztem a látványt. Sápadt, bárányfelhő színű korongocska emelkedett lassan a horizontról a szürkés sötét égbe. Minél magasabbra kúszott, annál erősebbé vált a fénye, mígnem a hűvös ezüstjével egészen beragyogta a tájat. Ez lett volna a megrendelt holdvilág? A lámpám most már legfeljebb csak a horogszereléshez fog kelleni gondoltam. Ahogy így elmerengtem, mondom, vetek egy pillantást a karikákra.
A középső nem volt sehol.
De igen, benne volt a vízben!
Ennek fele sem tréfa, gyorsan felcsévéltem az orsót de a tettes már messze járt. Felvette a kukoricát, de aztán gyanút fogott és kiköpte. Jó lesz vigyázni gondoltam, és újra dobtam a középső botomat. Most már állandóan rajta tartottam a szemem a karikákon, de hosszú ideig nem történt semmi. Már úgy éjfél tájt lehetett, amikor kicsit reményt vesztve arra gondoltam, hogy, legjobb lenne, egy picit megpihentetni a szemem. Persze, hogy elszundítottam. Csak percek multával, jóval később, valami éjjeli madár ricsajára riadtam fel és mit ad isten, két karikám is a vízen feküdt. De hal sehol.
Tépelődtem egy darabig, aztán gondoltam egyet, felgyújtottam a lámpámat, a szerelékes dobozból fonott húszas zsinórt kotortam elő. Az összes előkét lecseréltem, de még a horgokat is visszavettem egy számmal. Most már nagyon oda kell figyelnem, ha halat akarok fogni, mert ilyenkor nyáron nem sokáig tart az éjszaka. Alig, hogy megnyugodott a víz az újradobásoktól, a kör alakú hullámok is szétszéledtek, az egyik karika lassan emelkedni kezdett.
Nem akartam elhamarkodni a dolgot, lassan nyúltam a bot után, de már koppant is a karika.
A bot is vad hajladozásba kezdett.
Nem is mertem nagyot kontrázni, ilyenkor legkönnyebben szakad a zsinór. A hal húzza, én ellenkező irányba rántok, - a 3,80-as bottal óriásit lehet rántani. Csak finoman megemeltem a botot és máris éreztem, hogy nem kis hallal van dolgom, legalább is nem olyannal, amilyenekkel én a Ludasi-tavon találkozgatok (1-2 kg), hanem egy jó nagy tömegűvel, amelyik ráadásul még cibál és húz is erőteljesen.
Gyorsan engedtem a féken, a damil fütyülve futott az orsóról.
Aztán én húztam egy kicsit, majd megint ő és ez így ment egy ideig. Végül is sikerült megfordítanom az éjszakai vendégem, közelebb húznom. Közben nem is vettem észre, hogy valaki áll a hátam mögött és figyeli minden mozdulatomat. Az éjjeli szolgálatos volt, akinek többek között az is a feladata, hogy minden kifogott halat azonnal lemérjen és egy különleges, haltartó zsákba helyezzen. Természetesen adatokat is felír, dátum, óra, halfajta, annak súlya, stégszám stb. Ez itt a szigorú rendszabályokhoz tartozik, semmit se bíznak a véletlenre.
A holdvilágos éjszaka kísérteties fényében nem volt éppen könnyen megállapítható hol fog először felbukkanni halam. Amikor aztán többszöri próbálkozás után sikerült bemeríteni a behemót pontyot, bizony két kézzel kellett megragadnom a szák keretét, hogy partra invitáljam.
Hatalmas nagy tőponty volt, és a lámpa fényében gyönyörű aranyszínben csillogott. Őröm is megjegyezte, szép példány bíz a 13 kilójával. Aztán belekerült a zsákba, sorsa már eldőlt vissza fog kerülni a tóba, de csak a horgászat végén.
Meg voltam elégedve. Hajnalig még sikerült két három kiló körüli pontyot kifognom, ami ezen a vízen normál súlyúnak felel meg.
Pirkadatkor vége szakadt az élményeknek, be kellett fejezni a horgászatot. Sajnos ez alkalommal, nem vittem magammal a fényképezőgépet. De azóta, a tóról készítettem egy pár fölvételt, így a Haldorádó látogatói ezen élménybeszámolóm olvasóinak, egy kis Tőzeg-tavi ízelítőt tudok mutatni.
Hazatérésem után egy darabig volt mit mesélnem a horgásztársaimnak meg a barátaimnak. Mikor megkérdezték, hogy mit csináltam a halakkal, csak annyit mondtam:
- Látták-e már valaha Rex Huntot a Discovery horgászepizódjaiban? Akármennyire is a remete horgászösztön rabja vagyok, hát én tanultam tőle!
