A nyüzsgő fővárost, Tokiót magunk mögött hagyva vidékre látogattunk. Célállomásunk a japánok szent hegye, a Fuji volt. Lenyűgöző és egyben monumentális a hely, de megvallom őszintén, nem hegymászásra készültünk… Sokkal jobban érdekelt a hegy körül található öt tó, amelyek közül a legnagyobb a Kawaguchi.
A Kawaguchi-tó a japánok, valamint a világ minden tájáról ide érkező pontyhorgászok egyik olyan „szentélye”, ahol mindenki arra vágyik, hogy legalább egy pontyot foghasson. A több mint 550 ha vízfelületű, nagyon változatos mederszerkezetű, igazán vadregényes tó komoly kihívást jelent még a vadvizekhez szokott horgászoknak is.
A megérkezésünk napján egy pontyfogó versenybe csöppentünk. 40 csapat horgászott a tó körül, akik közül mindössze 10 tudott végül értékelhető mennyiségű halat a mérlegelő szákba helyezni. Már ez a szám is jelzi, hogy nem egyszerű pályáról van szó. A verseny kiváló lehetőséget nyújtott az információszerzésre, a tapasztalatcserére, a módszerek és csalogatóanyagok megismerésére, valamint a legígéretesebb helyek felderítésére. Így egy teljes napot a tó és környezetének felfedésére szántunk. De volt még 2,5 napunk arra, hogy pontyot fogjunk.
Másnap kora reggel, a legjobbnak vélt hely kiválasztása után sok időt szenteltem a mederfenék feltérképezésére. Ehhez (is) ideálisnak bizonyult a 65 g-os Long Cast Method Feeder kosár, amely kb. 1 másodperc alatt 1 métert süllyed. Kicsit elbizonytalanított az a tény, hogy mindössze 2-3 pontyugrást láttam a legmozgalmasabb reggeli időszakban. Ráadásul azokat is 3 különböző távolságban. A mélységmérés során a legígéretesebb helynek a kb. 30 méterre található medertörés ígérkezett, ahol már 10 méter volt a víz mélysége, miközben 25 méteren ez még csak 6 méter volt. A meder mélyült tovább, de már közel sem ilyen mértékben.
Komoly dilemma volt, hogy a parttól 30 méterre vagy – az előző nap itt horgászó kollégák ajánlása alapján – 50 méterre horgásszak. A víz kristálytiszta volt (a későbbi víz alatti kameraképek megmutatták, hogy még 10 méteren is átlátszó volt a víz), és az átláthatóságot az erőteljes napsütés tovább fokozta. Biztosra vettem, ha még reggel a part közelében is vannak a pontyok, később a zavaró napsütés miatt egyre távolabb húzódnak, így 50 méterre kezdtem meg a horgászatot.
Most egy jelentős mennyiségű alapozó etetéssel indítottam a napot, bízva abban, hogy hátha ezzel tudom koncentrálni a halakat. Az elgondolás félig be is jött, mert a környék apró halai mind ott voltak. Kapás kapást ért és egymás után fogtam az 1-2 kilós japán „nigoi”, márnához hasonló halacskákat. És ez így ment késő délutánig, amikor már feladni készültem…
Szűk egy órám volt naplementéig, amikor a korábbi etetéstől lényegesen távolabb dobva magára hagytam a botot. Minden csalit végigzongoráztam, akkor éppen kedvenc csalim, a Haldorádó Oldódó Fluo Lebegő Pellet - Édes Ananász volt a hajszálelőkén. Persze lehet véletlen is meg vakszerencse, meg miegymás, de akkor is ezt ette meg az a hal, amelyre oly nagyon vágytam, amely nem volt más, mint egy termetes japán vadponty! Sok ezer pontyot fogtam már, de tudtam, hogy talán ez lehet mind közül a legértékesebb, ha szákba kerül.
A sors kegyes volt hozzám, és néhány tiszteletkör után úgy döntött halam, hogy ő bizony híres akar lenni, velem szeretne fotózkodni. Mindkettőnk vágya teljesült, így a lemenő nap fényében kezemben tarthattam az első Kawaguchi-pontyot a Fuji-hegy szentélye előtt. Ez volt horgászpályafutásom egyik legszebb, legmeghatóbb pillanata!
Másnap reggel – az előző napi sikeres pontyfogás ellenére – más helyet választottam. Ez egy zárt, szélcsendes, nyugodt öböl volt, ahol horgászversenyen szintén fogtak egy pontyot. Hátha maradt még itt haverja, ebben bíztunk, amikor itt lepakoltunk.
A kicsi japán „pontyok”, a nigoik itt sem hagytak békén, minden csalit felszedtek esélyt sem adva a később érkező termetesebb halaknak. Segítőmmel, Massával átbeszélve, az aktuális helyzetet kielemezve radikális változtatás mellett döntöttük. Az addig használt selyemhernyóbábos etetőanyagot elhagytuk, helyébe a Marukyu halas-csigás kajáját tettük, amelyhez Haldorádó Record Carp Stick Mix (fekete tintahal ízesítésű) került még. Ez egy nagyon markáns, kifejezetten büdös kaja lett, amelyért – mint később kiderült – nem rajongtak az apróságok. A kisebb csalikat is nagyobbra cseréletem. Massa tintahalas süllyedő bojliját a mi új Blendex Pop Up (szintén tintahal ízesítésű) lebegő csalinkkal kombináltam. Ez a nagy falat már nem fért be a csöppségek szájába, így nyugodtan lehetett a termetesebb halat várni.
A változtatásoknak meg is lett az eredménye, ugyanis hamarosan az új hely is megajándékozott egy gyönyörű ponttyal, majd még eggyel és még eggyel! Látszólag megvolt minden, de még így sem dúskáltunk a pontyokban. Ez a nap is gyorsan eltelt, ránk sötétedett, így szálláshelyünkre mentünk.
Másnap kora hajnalban már a vízparton voltunk és a tükörsima vízfelszínt kémleltem ugyanott, ahol előző nap fogtam az izmos nyurgákat. A pontyok itt is nagyon szégyenlősek voltak, mert nem nagyon mutogatták magukat. Most azonban ezzel mit sem törődve, nagyon vártam már, hogy újfent a botok mögött ülve, a spicceket bámulhassam… Szuggeráltam, hogy meggörbüljön, majd mielőtt a bothoz érek, a fék felsírjon. És a vágyam teljesült!
A bevágás után a bot úgy maradt, majd kemény ellenállást éreztem a zsinór másik végén. Éreztem, hogy eddigi legnagyobb japán halam küzd a horgon. 10-15 perces intenzív fárasztás után tudtam a parti sekély vízben felbukkanó pontyot először megpillantani. Tett még néhány tiszteletkört, majd Massa megszákolta. Ujjongtunk örömünkben a kapitális pikkelyest látva!
A nap vége még messze volt, de nekünk dél körül be kellett fejezni a horgászatot, mert újabb helyszínek és újabb kalandok vártak ránk Japánban! Az ország pedig hatalmas, újabb hosszú, több órás út állt előttünk. De cseppet sem bántam, hogy „már” menni kell, hiszen csodás halakkal ajándékozott meg a japán pontyhorgászok Mekkája!
Írta: Döme Gábor
Fotók, videó: Takács Péter
