Aki belekóstolt már a kanadai vadvízi horgászatokba, biztosra veszem, hogy vágyik ide mindig vissza. 2016-ban volt szerencsém először Dr. Pulai István horgászbarátommal itt horgászni a Fraser folyón, és már akkor eldöntöttem, hogy ide vissza kell térnem…!
Nyugodtan mondhatom, hogy a vadvízi horgászkalandjaim közül ez a legkeményebb, leginkább embert próbáló helyszín. Itt sikerült először 100 kg feletti tokhalakat partra segíteni. Akkor megfogadtam, ha lehetőségem teremtődik rá, ide mindenképpen visszatérek, és több különböző helyszínt, több különböző módszert is kipróbálok. Ennek most jött el az ideje és hogy a „kalandot” ne csak egyedül éljem át, ezúttal Pintér Zoltán barátommal, kollégámmal együtt vágtunk neki a legkülönlegesebb halakat becserkészni.
Mivel Zoli nincs annyira oda a repülés gondolatáért, operatőr kollégánkkal a segítségére siettünk és 56 gyógynövényből álló keverékkel akartuk oldani a repülés okozta feszültségét. Hosszú út állt előttünk, hiszen célállomásunk az amerikai kontinens nyugati oldalán található Vancouver volt. Ott éri el a Fraser folyó a Csendes-óceánt, itt járkálnak ki-be a tokok és lazacok az óceán és az édesvíz között, ahogy kedvük, illetve az ösztönük súgja nekik. De erről majd később részletesen is beszámolok.
Aki egy ennyire eltérő időzónába tervez túrát, mindenképp számoljon azzal, hogy az első pár napját tökéletesen szétcsapja az úgynevezett „jetlag”. Ennek szabad fordítású jelentése annyi, hogy egy több órás időzóna-átlépés felborítja az ember biológiai óráját és nagyon lassan (napi 1 órát) tud akklimatizálódni. Ez annyit jelent, hogy éjszaka már kinyílik az ember szeme, hiába van ott még csak hajnali 2-3 óra, míg délután beborul az ember a vízbe a fáradtságtól.
A horgászatunk elő célállomása a Fraser folyó legkeményebb részén, a kanyonban volt. Itt tokokat szerettünk volna horogra csalni. Természetesen ide ebben az évben is Deannel, a cég tulajdonosával mentünk fel. Zoli barátomnak – dunai horgászként – itt csillant fel először a szeme, amikor meglátta a hatalmas terepjárókat, gyönyörű jethajtású hajókat. Az már csak hab volt a tortán, amint elindultunk befelé, a hegyek közé. Itt kezdődnek ugyanis a Sziklás-hegység vonulatai, ahonnan a Fraser is ered, majd 1375 km utat megtéve ömlik a Georgia-szoroson át a Csendes-óceánba. A folyó az évezredek alatt mély utat vágott magának a sziklafalakba, míg erejéből egy cseppet sem veszített, így a kanyon terület, ahova mentünk egy sziklafalakkal szegélyezett, raftingpálya-szerű zubogó szakasz. Félelmetes, ahogy hömpölyög, örvénylik a víz, ahogy egy-egy szikla a mélyből megdobja a sodrását. Ha belegondolunk abba, hogy ezen a területen milyen nagy testű halak élnek, és azokat nem sodorja el a víz, nagyjából azért sejteni lehet, milyen erejük is van ezeknek a csodálatos fehér tokoknak.
Ahogy megérkeztünk, ameddig Dean előkészítette a felszereléseket, nekünk volt időnk rácsodálkozni a táj szépségére. A hajó mozgásából folyamatosan érezni lehetett a víz erejét, ahogy a versben is van: azért a víz az úr!
Míg az első kapásokra vártunk, volt idő beszélgetni Deannel, mi tartott ilyen sokáig a horgonyzáskor. Elmondta, hogy bár egyszerűnek tűnik lerakni a horgonyt, hiszen csak egy gombot kell megnyomni, de ha rossz helyre rakjuk le, akkor folyamatosan forogni fog a hajó. Gondoljunk csak bele, be vannak dobva a fenekező készségek a folyóba, összesen 4 darab, majd a hajótest egyszer csak megpördülne a tengelye körül. Mi maradna a felszerelésből, végszerelékekből, ha elakadnának a szinte eltéphetetlenül erős fonott zsinóros cuccok a sziklamederben? Arról nem beszélve, ha az örvényes szakaszon állunk meg, és jön egy uszadékfa a folyón, ami beleakad a láncba és lenyomja a csónak orrát, másodpercek (!!!), jól olvassátok, másodpercek alatt süllyedne el a hajó a víz ereje miatt. Ezt hallgatva rögtön eszünkbe jutott az indulás előtti biztonsági tájékoztató, hol van a dobókötél, hol a mentőmellény :). „Miért nem jönnek fel ide mások?”, tettük fel a triviálisnak tűnő kérdést. „Mert féltik a hajójukat és az életüket! Több mint 30 éve járok ide és kiismertem a vizet, hol lehet és hol lehetetlen lehorgonyozni. Ha ezt nem tartod be, nem tanulod meg, igen hamar úszhatsz is partra, mert a csónakod már egy tok lakóhelye lesz a mederben valahol…"
Zoli még egy rekordot is megdöntött közben, fogott egy igazán picuri kis tokot is, aminek legjobban Dean örült, mert szerinte ez jelzi legjobban azt, hogy van szaporulat, van utánpótlás. Méretileg az a hal olyan 40 cm-es lehetett, így mi leginkább azon csodálkoztunk hogyan tudta a horgot a szája közelébe erőltetni. :) „You are very lucky!”
Nem voltunk eredménytelenek az első napon, mert fogtunk összesen 6 db halat, de ezek mindegyike 150 cm alatti volt, ami azt jelenti a helyi szabályok szerint, hogy még csónakba emelhető, lefotózható és a lehető leggyorsabban visszaengedhető. A célunk az volt, hogy megdöntsük a 2016-os túra halméretét. Szép lassan ránk esteledett, így indulnunk kellett, hogy még jó látási viszonyok között száguldjunk vissza a kocsiig. Higgyétek el, senki nem akar ezen a folyón éjszaka hajóval száguldozni ezen a szakaszon.
Új nap, új remények, tartja a mondás! Ami ráadásul azért is stílszerű volt ebben az esetben, mert a település neve, ahol horgásztunk második nap a Hope (azaz remény) nevet viselte. Nem mellesleg itt forgatták a Rambo első részét még 1982-ben. Tehát aki látta azt a filmet és emlékszik a sziklás, folyós jelenetekre, az tudja, mennyire vadregényes is ez a táj.
A terület, ahol végül bevetettük a végszerelékeinket, néhány kilométerrel lentebb volt az előző napi zárt, sziklás területnél. Itt egy derékszögű kanyar belső, sodrásmentes ívén állt meg Dean a hajóval, innen dobtunk a mély, víz által kimart gödörbe.
Szokás mondani, hogy a „java még hátra van” – nos, itt még nem is sejtettük, hogy a java még tényleg hátra volt. Következzen tehát az első két napot összefoglaló kisfilm először, amiben olyan szenzációs felvételek is vannak, amikor ez a hatalmas, 217 cm-es (!!!), tok teljes testével kiugrik a vízből. Milyen hihetetlen sebességgel kell megindulnia a mélyből, hogy ez a hatalmas test ki tudjon ugrani?
Végezetül egy költői kérdés: „Mi várt még ránk a túra hátralévő részében?” A következő 2 részből kiderül, ízelítő a videóban!
Fotó, videó: Pintér Zoltán, Takács Péter
