A soron következő expedíció célhala Ázsia legnagyobb harcsája, a Mekong Catfish volt. Ő földünk egyik legnagyobb édesvízi hala, amelynek életéről, eredményes horgászatáról vajmi keveset tudunk. Egyre veszélyesebb helyekre és egyre nagyobb halakra pályázom, amelyek megfogása során akár halálos veszély is leselkedhet rám. 30 éve járom a világot, eddig soha nem volt semmilyen komoly egészségkárosodásom egyetlen helyen sem. Miért pont most érne bármilyen baleset? Mindig pozitívan állok a dolgokhoz. Most is így tettem! A fő rendező, AZ ÉLET, azonban másként gondolta mindezt…!
Az expedíció Vietnámban, a Mekong-deltában kezdődött. Eredeti életterében próbáltam meg felkutatni és megfogni a Mekong-harcsát. Helyi segítőinkkel a hatalmas Mekong folyó deltájában kerestük fáradhatatlanul az óriáshalat. Azonban 2 nap után teljesen egyértelművé vált, hogy itt még egy arasznyinál nagyobb hal megfogása is már csodaszámba megy!
A folyó olyan szinten túlhalászott is kifosztott, amilyet a világ egyetlen pontján sem láttam még eddig. Nem vagyok az a „könnyen feladom” típus, így mindezek ellenére lelkesen és elszántan horgásztam, de a második nap bekövetkezett az, amely minden horgász rémálma: fogtam egy olyan halat, amelyről nem is sejtettem, hogy mérgező. Pontosítok, súlyosan mérgező és olyan allergiás reakciót képes elindítani, amely végül halált is okozhat.
Mindig attól féltem, hogy egyszer egy óriás belehúz a vízbe, vagy megszédülők a perzselő hőségben és átesem a hajó korlátján, majd bele a vízbe… de arra soha nem gondoltam volna, hogy egy arasznyi méretű hal sodor majd halálos veszélybe.
Fogtam egy Grey Eel-Catfish, azaz szürke angolna-harcsa nevű halat, amely nem volt nagyobb 15 cm-nél. Hasonló megjelenésű, mint a mi törpeharcsánk. Ahogy próbáltam levenni a horogról, mit sem sejtve, megszúrt az egyik kiálló tüskéje. A bal kezem gyűrűs ujját szúrta meg, amely erősen vérzett, majd rövid időn belül elzsibbadt, majd lebénult. De ez a kellemetlen érzés továbbterjedt a teljes bal kezemre, majd a bal mellkasomra. Olyan erős szívtájéki szúró fájdalmat éreztem, mint még soha!
Helyi segítőim azzal vigasztaltak, hogy ez „normális”, ha ilyen hal megszúr, de 1-2 órán belül el fog múlni, ha mégsem, akkor korházba kell menni. Hát, nekem bizony ez nem múlt el, sőt tovább fokozódott. 1 óra szenvedés után nem volt mire várni, be kellett fejezni a horgászatot és a lehető leggyorsabban kórházat kellett keresni. No de ez a Mekong folyó deltájában, az Isten háta mögött 3 km-re, nem olyan egyszerű feladat. Mire kiértünk a partra, mire bejutottunk a „közeli” Ho Si Minh-városba, mire megtaláltuk azt a magánkórházat, ahol el tudtak látni, súlyos órák teltek el. Állapotom egyre csak romlott, de szerencsére még időben megkaptam az orvosi ellátást.
Injekciókkal, infúziókkal, gyógyszerekkel és kényszerpihenővel próbálták a szervezetem felerősíteni. Hála a vietnámi orvosoknak, 2 napon belül szinte teljesen meggyógyultam. Ez a kényszerpihenő azonban elegendő volt ahhoz, hogy kettétörje a vietnámi túrát. De az is lehet, hogy ez egy figyelmeztető jel volt arra, hogy ennek itt nincs értelme, itt nem szabad tovább horgászni, máshol kell keresni Ázsia legnagyobb harcsáját.
Végül túraszervező barátommal, Pálfai Gáborral közösen úgy döntöttünk, hogy új vizek felé evezünk. Kezdettől fogva volt egy B tervünk, ha a Mekong-delta nem adná meg a hőn áhított halat.
A horgásztúráról készült elképesztően színes, változatos, rendkívül informatív film hűen visszaadja a drámát, amelyet megéltem. De ugyanilyen hűen visszaadja azt az önfeledt örömet is, amelyet éreztem, amikor végre sikerült megfogni Ázsia legnagyobb harcsáját.
Döme Gábor
