A pikófélék családjába az északi félteke vizeiben széles körben elterjedt apró termetű halak tartoznak. Elsősorban a tengerek parti sávjában és a félsós tengeröblökben lehet találkozni velük. Ívásra, nászra az édesvizekbe, folyók torkolataiba húzódnak. A teljesen édesvízi életmódra áttért állományok Európa és Észak-Amerika alföldi jellegű, sekély tavait és csatornáit népesítik be. A gyorsabb folyású vizeket kerülik. Hazánkban egyetlen fajuk ismeretes, ismerkedjünk meg vele közelebbről!
A háromtüskés pikó (Gasterosteus aculeatus L.)
A nép nyelvén: tüskés pikó
A háromtüskés pikó Európa gyakorlatilag minden tengerparttal rendelkező országában megtalálható. Keleten a Fekete-tenger és az Új-föld vonaláig találkozhatunk vele. A Kaszpi-tengerből és az Aral-tóból hiányzik, illetve Szibéria északi területein is nélkülöznünk kell társaságát. Svájc, Ausztria területére és az egykori Csehszlovákiába akvaristák közreműködésével jutott el, ezekben az országokban nem tekinthető őshonosnak. Hazánkban az első előfordulásának bizonyítéka 1956-ra datálódik, ekkor fogták a Dunából az első példányt. Ezt követően Budapest környékén, Verőcemarostól Ercsiig többször is fogtak belőle. A hazánkban fogott példányok valószínűleg nem az Al-Dunáról vándoroltak fel, hanem a Bajorországban, illetve Bécs környékén történt telepítésekből származnak.
A háromtüskés pikó ívása áprilisban kezdődik és egészen július végéig elhúzódhat. A hímek igazán gondoskodók, növényi törmelékből diónyi fészket készítenek. Ezekbe a fészkekbe egyszerre több ikrás is lerakhatja az ikráit. A hím a megtermékenyítés után azonnal elűzi a párját és védi, gondozza a fészkét, majd 1-2 hétig a kikelt, zsenge ivadékot is. A háromtüskés pikó rendkívül izgalmas szaporodási magatartása, illetve ennek akváriumi körülmények közötti könnyű megfigyelhetősége az egyik legfontosabb kísérleti állattá tette halunkat az etológusok körében. Egy-egy nőstény csak kevés (60-100) ikrát rak, de a fejlett ikra- és ivadékgondozás igen jó túlélési esélyeket tartogat halunknak.
Az ikrából kikelő ivadékok első táplálékát planktonrákok képezik, de a kis pikók hamarosan áttérnek a kifejlett példányokra jellemző vegyes menüre. Ekkor a kedvencek közé felkerülnek a kandicsrákok, evezőlábú rákok, kevéssertéjű férgek, árvaszúnyog lárvák és bábok, halikra, valamint a zsenge ivadékok. A pikók körében igen gyakori a kannibalizmus. Kisebb mennyiségben fogyasztanak még algákat, magasabb rendű növényeket is. Növekedése viszonylag gyors. Az ivarérettséget 1 éves korára éri el. Az ívási időszakot követően igen nagy mértékű a felnőtt példányok elhullása.
Nem túl hosszú életű halunk, maximális életkorát 3-4 évre tartják, és ez idő alatt maximum 8 cm-es hosszt érhetnek el a jól fejlett halak. Halgazdasági szempontból nemkívánatos halnak tartják. Ahol elszaporodik, ott jelentős táplálék-konkurense a többi faj ivadékának, ráadásul komoly ikrapusztító hírében is áll. A pontyos tógazdaságokban jelentős károkat okozhat.
Természetes ellensége a csuka és a sügér (más ragadozó halnál táplálékként nem említik), azt azonban bizonyították az akváriumi kísérletek, hogy ez a két hal is csak végső esetben fanyalodik rá. A merev, kemény háttüskék, a tüskeszerű hátúszó, a testét borító csontlemezkék nem teszik ínyencfalattá a ragadozók körében. Emberi fogyasztásra csak a Fekete-tenger román partszakaszán fogják. Zsírjában magas a karotin tartalom, ezért a gyógyszeriparban hasznosítják.
1982-től 1993-ig védett természeti értékként fogását nálunk jogszabály tiltotta. Akváriumi tartásra egyébként ideális halfaj. Viszonylag könnyű biztosítani a feltételeket az akváriumi szaporodásához is. Ilyen irányú népszerűsítése azonban veszélyeket rejt. Elkerülhetetlen ugyanis, hogy néhány egyed így kerüljön a természetes vizekbe, ahol elszaporodva már komoly gondokat okozhat.
Leírása, ismertetőjegyei:
Tüskés pikó (Gasterosteus aculeatus L.)
Angol név. Stickleback
Német név: Dreistachliger Stichling
Kissé zömök, oldalról lapított hal. Háta, hasa ívelt, farokrésze rövid és nagyon elvékonyodó. Feje és szeme nagy, orra közepesen hosszú. Előrenyúló fölső állású szája aránylag kicsi, benne apró és hegyes fogak találhatók. Hátán, a hátúszó előtt általában 3, hasúszói helyén 1-1 hegyes, felmereszthető csonttüske van. A hátúszóban 10-14, az anális úszóban 7-11 úszósugár számlálható. Mindkét úszó a test hátsó részén foglal helyet, a szélük ferdén lemetszett és körülbelül egy vonalban végződnek. A farokúszó viszonylag jól fejlett, háromszög alakú, a széle megközelítőleg egyenes. Pikkelyei nincsenek, azok védő szerepét a bőrben található csontlemezek veszik át. Oldalszerveinek nyílásai a csontlapokat is átfúrják, így oldalvonala teljes. Színe zöldesbarna, sötét foltokkal mintázva, ívás idején a hímek torka és hasa vöröslő. Apró termetű hal, édesvizekben a hossza csupán 6-8 cm, de a tengerparti vizekben élőké sem sokkal haladja meg a 10 centit.
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Felhasznált szakirodalom: Pintér Károly: Magyarország halai - Akadémiai kiadó Budapest 1989
Harka Ákos - Sallai Zoltán: Magyarország halfaunája - Nimfea Természetvédelmi Egyesület Szarvas 2004
Fotók, illusztrációk: Pintér Károly: Magyarország halai - Akadémiai kiadó Budapest 1989, Harka Ákos - Sallai Zoltán Magyarország halfaunája - Nimfea Természetvédelmi Egyesület Szarvas 2004, mek.niif.hu, tankonyvtar.hu, www.fishbase.org
