A naphalat a nép igen kevés névvel illeti. Ez is utal arra, nem őshonos hallal van dolgunk. A magyar vizekben egészen 1905-ig nem találkozhattunk vele. Hogy honnan került vizeinkbe, és miért? Mi az oka elszaporodásának? Miért beszélnek sokan haraggal erről az egyébként színpompás halról? Hamarosan kiderül.
A naphal (Lepomis gibbosus L.)
A nép nyelvén: cifrakárász, amerikai naphal, napkárász.
A naphal őshazája Észak-Amerika keleti fele, Kanadától egészen Floridáig. Az öreg kontinenstől irdatlan nagy távolság választotta el, ráadásul, ha úszva szerette volna megtenni az utat, a sós vizű óceánon kellett volna átkelnie. Mivel édesvízi hal, és egyébként sem jellemző rá a vándorlás, jogos a kérdés. Hogyan került hazánkba?
A naphalra, mint színpompás, szívós, fogságot jól tűrő halra az akvaristák figyeltek fel először.
Amikor a ma ismert, népszerű trópusi díszhalak importja még nem alakult ki, csak komoly pénzekért lehetett hozzájutni egy-egy egzotikus példányhoz. Ekkor figyeltek fel az akvaristák a színpompás naphalra, ami hamar nagy népszerűségre tett szert. Első példányai 1887-ben, Kanadából érkeztek Párizsba. Ezeket sikeresen továbbtenyésztették, majd egy New Yorkból Németországba érkező nagyobb szállítmánnyal biztosították a gyors elterjedéshez szükséges állományt. Európa-szerte meghódította az akváriumokat, dísztavakat. Népszerűségének köszönhetően tógazdaságok is elkezdtek foglalkozni tenyésztésével, számukra elsősorban mint potenciális takarmányhal volt érdekes. Hazánkba 1905-ben kerültek az első példányok, majd ezt követően hamarosan megjelentek a Balatonban és a Drávában, ahonnan a faj a Duna egész vízrendszerébe eljutott.
Jelenleg Észak-Európa kivételével egész Európában megtalálhatjuk. Hazánkban is kevés olyan víz létezik, ahol ne fordulna elő. Kedvelt élőhelyét képezik a csatornák, holtágak, kisebb-nagyobb tavak. Egyedül a gyors, hideg vizű patakokat nem népesíti be. Legnagyobb állományai a sekély, hínárnövényzettel tarkított állóvizekben alakultak ki. A fiatalabb kavicsbánya tavakban gyakran nagyon sűrű népessége él. Mint a neve is utal rá, rendkívül szereti a napfényt, ezért is találhatjuk meg elsősorban a sekély, partmenti sávban. Feltűnő színével itt nagyobb biztonságban van, mert több természetes ellensége (harcsa, süllő) csak ritkán merészkedik a szélvizekbe. Ennek megfelelően ragadozóink táplálékbázisában csak kiegészítő szerephez juthat, még leginkább a csuka (és ahol van, az angolna) étlapján szerepelhet. A mélyebb, 1,5-3 méteres vizekre csak a téli időszakban vonul.
Gyors elterjedését a ragadozók elkerülésén túl érdekes szaporodásának is köszönheti.
Ivarérettségét 2-3 éves korában már eléri. A hímek az ívási időszakban (május-június) a sekély, homokos vagy köves aljzatú területre elsőként érkeznek, és - egymáshoz viszonylag közel - fészeképítésbe kezdenek. A fészkek egyszerű gödrök, amelyek mérete körülbelül a hal testhosszának kétszerese. A hím a fészek építése közben minden más halat, de még ikrás fajtársait is elkergeti a környékről. Az építkezés végét azzal jelzi, hogy elhagyja a kialakított gödröt, és a közeledő ikrás elé úszva körüludvarolja azt. Addig legyeskedik, amíg az ikrást sikerül a gödör fölé csalogatni. Ekkor kezdődik az ívás, melyet több szakaszban, egyszerre mindig csak kevés számú ikrát kibocsátva / megtermékenyítve végeznek. A párzás tehát ismétlődő, sokáig elhúzódó. Az ikrák lerakása után a hím már nem engedi a nőstényt a fészek közelébe, megkezdi annak őrzését. Igyekszik minden (vélt) ellenséget távol tartani, miközben úszóival folyamatosan friss, oxigéndús vizet legyezget a fészekre. A védelemre nagy szükség is van, hiszen mindössze 3-5000 lerakott ikra biztosíthatja a pár utódlását. Az ivadékok 2-3 nap múlva kelnek ki, de apjuk ekkor sem hagyja magukra őket. Néhány napig igyekszik egyben tartani a családot, a szökni próbáló porontyokat a szájában hordja vissza a fészekhez. A megerősödött, zsenge ivadékokat azután útjukra bocsátja. A kezdetben planktonnal táplálkozó apróságok gyorsan növekednek, évente 1,5-3 centit. Ahogy növekednek, úgy kapnak rá a tartalmasabb falatokra. Minden apró, mozgó élőlény veszélyben van. Ami él, és mozog, ha befér a száján, nem menekülhet. Kedvelt csemegéje más halak ikrája, apró ivadéka, így emiatt sokan átkozzák.
Mivel elsősorban a szélvizekben vadászik, ahol az ivadékok is előszeretettel tartózkodnak, elkerülhetetlen a találkozás. A szakirodalom szerint azonban túlzóak a kipusztítására buzdító felszólítások.
Leírása, ismertetőjegyei
Teste zömök, igen magas, oldalról erősen lapított. Feje viszonylag nagy, orra rövid, alig hosszabb, mint a szem átmérője. A kifejlett példányok kopoltyúfedőjének felső részén egy fülszerű, fekete-piros folttal díszített bőrfüggelék van. Szája kicsi és felső állású. Kettős hátúszója teljesen egybeolvadt, mellúszói viszonylag nagyok. Fésűs pikkelyei közepes nagyságúak, a bőrben erősen ülnek. Színpompája csak a felnőtt állatokon szembetűnő. A felnőtt példányok háta olajbarna, az oldalak csillogását az egymást váltó narancsvörös, kék és zöld foltok okozzák. Hasa sárga.
Horgászata
A naphal nem túlzottan óvatos. Könnyű úszós készséggel, gilisztával, csontival egyaránt fogható. A csali méretének megválasztásakor arra kell ügyelni, hogy ne legyen túlságosan nagy a falat, hiszen szája aprócska. Kapása agresszív, védekezése méretéhez képest jó. Mivel azonban hazánkban többnyire max. 15 centisekkel találkozhatunk, ne számítson senki órákig tartó fárasztásra. Kimondottan naphalra nem horgászunk. Én egy aprócska csatorna szélvizében fogtam legutoljára, csak a fotó kedvéért. Csalihalként kevesen használják, pedig a nagyobb süllők, csukák kedvelik. A tapasztalt idősebb horgászok mint jó téli csalihalat emlegették. Szívós, a fogságot jól tűri. Húsa ízletes, de mérete és nehéz tisztítása miatt nem igazán a konyhára horgásszák. Díszhalként azonban mind a mai napig előszeretettel tartják.
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók, illusztrációk: Polyák Csaba (csabio), www.fishbase.org, Pintér Károly: Magyarország halai
Felhasznált szakirodalom: Dr. Harka Ákos - Sallai Zoltán: Magyarország halfaunája, Pintér Károly: Magyarország halai
