Ha baráti körben kérdezték tőlem, hogy horgászként mire vágyom igazán, immár évek óta csak azt mondtam: egyszer szeretnék egy komoly halat fogni a nádban. Pár éve koptatom már a csónakdeszkát a pontyok, amurok után kutatva, de igazán nagy halat fognom még nem sikerült. Néhány komoly csatán már túl vagyok, de ezek rendre a másik győzelmével értek véget, én pedig csak azt mondtam magamnak - mint szerintem sokan még a horgászok közül: „Majd legközelebb!”. Hittem is, meg nem is. Hittem, hisz mindig azzal a gondolattal szálltam csónakba, hogy talán ma lesz a napja, de oly régóta már, hogy visszafelé evezve is csak a hitet vihettem magammal, kétszámjegyű (azaz tíz kilogramm fölötti) hal emlékét nem. Aztán megtörtént!
Ha a száraz tényeket nézzük: 2005. május 1-én, délután háromnegyed három körül, Szigetcsép „alsó végén”, az ottani nádas egyik apró öblében sikerült egy valóban szép pontyot fognom: 18,47 kg-ot mutatott a mérleg. A csali egy szem pálinkás kukorica volt, két közepes (ámde igen sportos) trágyagilisztával körítve. A horog 4-es méretű Gamakatsu G-Carp Specialist, a zsinór 0,25-ös Kamasaki Dynemaa (hagyományos) fonott. A bot egy 3,6 méteres, kétrészes, 5 librás Spro Strategy, az orsó pedig egy Shimano Spheros 6000FA. A szerelék egy kissé „libegősre” hangolt, hagyományos feltolós cucc volt. Libegős azért, mert a + 3 grammal súlyozható Exner Carp Strong úszót csupán 2,5 grammnyi ólommal rögzítettem a fenékhez. Aki tárgyszerű akar maradni, az csupán eddig olvassa el ezt az írást, hiszen a tények ezek. Számomra azonban ez a történet sokkal többet jelent, így aki nem csupán a tényekre kíváncsi, az jöjjön velem kicsit horgászni Szigetcsépre, az én mesém birodalmába!
A mesebeli óriások - valljuk be - elég unalmas figurák. Vannak köztük jók és kedvesek, de kifejezetten gonoszak is. Egy dologban azonban hasonlítanak egymásra: többségük nem szellemi képességeivel emelkedik ki a mesevilág szereplői közül. Egyszerűen bazi nagyok, s ez elég ahhoz, hogy legyőzhetetlenek legyenek. Azazhogy majdnem. Hiszen egy ifjú királyfi, vagy épp egy arra bóklászó egyszerű szabólegény komoly veszélyt jelenthet rájuk…
Nádország óriásai nem ilyenek. Óvatosak, megfontoltak, ravaszak és szinte észrevétlenek. Méretük, testi erejük megvan ahhoz, hogy bátran csörtessenek, de mégsem teszik. Ők ugyanis nem voltak mindig óriások. Úgy kezdték, mint a többiek s egészen aprókból lettek ilyen hatalmasak. Megtanulták, hogy csak úgy maradhatnak életben, ha a legkevésbé tűnnek ki a környezetből. Ebben ők voltak a legjobbak, ezért lehettek óriások. A saját világukban annál kevesebb veszély fenyegeti őket, minél nagyobbak. Mégis tudják, vagy ha nem is tudják, de érzik, hogy egy másik világból most is az életükre törnek.
Szerintem - tisztelet a kivételnek - minden horgász szeretne egyszer egy igazán nagy halat fogni. Én is. Itt, a nádasoknál szerettem volna megbirkózni Vele. Persze nem lenne rossz a nyílt vízen fogni egyet, de igazán nem erre vágytam. Sánta hasonlattal élve olyan ez, mintha egy remek szarvasra vadásznék. Becserkészni őt egy holdfényes tisztáson komoly feladat, de próbálja meg valaki ugyanezt az erdőben, a fák, bokrok sűrűjében!
Igazság szerint ezt a halat is - mint annyi minden mást - a páromnak köszönhetem, hisz a minket marasztaló első mozgásokat ő vette észre a csónakból, miközben lassan csorogtunk Márton felé. De ne rohanjunk ennyire előre! A tilalom előtti utolsó napon igazi „húshorgászatra” készültünk Ágival, egy-két amurt szerettünk volna fogni, töredelmesen megvallva: a konyhára. Ilyentájt, amikor a nád/gyékény friss hajtásai még alig törtek a felszín fölé, az amurok szívesen legelnek e terített asztalnál, s napközben is nagy tömegben jönnek be a növények közé. Többen csaliznak ilyenkor friss hajtással, ami valóban nagyon hatékony, bár én azt tapasztaltam, hogy a nagy zabálás közepette szívesen felvesznek szinte mindent, ami ehető számukra. Kukoricával is remekül foghatók, az elmúlt években mindig tavasz végén fogtuk az amurokat, nyáron csak a pontyok mentek igazán a nádban.
A vadonatúj elektromos motort felraktam a csónakra, s a könnyűnek épp nem mondható akkumulátort is bevonszoltam a ladik farába. Miután kieveztem a tanya mólójától, csendes áhítattal kapcsoltam sebességbe a gépet. A csend maradt, a csónak viszont lassan haladni kezdett. Hihetetlen! Hozzászoktam már, ha vásárolok valamilyen elektromos árammal hajtott szerkezetet, akkor az első bekapcsolás után hamarosan a vevőszolgálaton kötök ki, javítást vagy cserét, esetleg valami nyugtatót kérve. Ennek már hagyományai vannak nálam. De ez működik, méghozzá remekül! Tényleg hihetetlen…
Szigetcsép felé vettük az irányt, kihasználva annak lehetőségét, hogy a magammal hozott evezővel nem szükséges negyven percet melóznom, tíz perc kényelmes, csendes utazással elérhető az áhított szakasz. Felfele menet, végig az Almáskertnél fröcsögve ívtak a dévérek. Néhány sápasztó méretű példányt is láttunk, amint a víz fölé lógó ágak alatt, vagy a keskeny parti növénysávban verették magukat. Csépre érve bejártuk a folyás szerinti jobb part előtt lévő hosszú szigetet. Bár az elmélet - most is állítom - helyes volt, amurnak bizony színét sem láttuk. Nemhogy amurt nem láttunk, de végig az egész szakaszon síri csend volt a nádasokban. Ennyit az amurokról.
Lógó orral fordítottam vissza a hajót Márton felé, s gondolatban már le is számoltam az aznapi eredményes horgászat reményével. A két hosszú nádsziget között, a főmederben csorogtunk éppen, ezért az egyik folyosón keresztülvágva a jobb part felé vettem az irányt, hogy visszafelé is gyönyörködhessünk a dévérek lenyűgöző násztáncában, ráadásul a part mentén a délies szél sem annyira zavaró, s a víz is nyugodtabb kicsit. Miközben a parti horgászok bójáit kerülgettem, Ági megszólalt mellettem: „Nézd csak, ott, a sziget végén!”. Megfordítottam a hajót, egy darabig csak néztem a helyet, ahol életem párja mozgást látott az imént. És láss csodát, a kis öblöt körülölelő szürke szálak között egyszer csak egy hatalmas test hömpölygött fel. Ez bizony nem tréfa! Ezzel vette kezdetét a mese…
Több mint két órája ülünk már itt és a látvány valóban lenyűgöző. Több nagytestű hal is mozog körülöttünk, s az öblöt is útba ejtik, erről tanúskodott jó néhány beleúszás, szép örvények és egy, a vízből kicsapódó akkora halfarok, hogy a hideg veríték futkosott a hátamon. Az öblöcske lehet úgy hatszor hat méteres. Tőlem jobbra széles bejárata nyílik a nyílt víz felé, illetve csak nyílna, mert egy hatalmas, úszó torzsa lezárja a kifelé vezető utat. Csupán egy méternyi széles folyosó maradt, ahol - ha ő is úgy akarja - ki lehet vezetni a halat. Tudom, hogy furcsán hangzik, de ha komolyabb ponty akadna, talán nem jelentene gondot, mert együttes erővel meg tudnánk mozdítani az uszadékot, de a kisebb hal menthetetlenül elakadna benne. Így megy ez.
Miközben a mozgalmas nádast bámulom, Ági sziszegni és „hujujozni” kezd egyszerre mögöttem. Úgy vágok be, hogy nem is nézek előtte az úszóra, csak utána konstatálom, hogy nem is lenne mit néznem, az öböl átellenes végén jár már a pedző. A bevágást követően szokatlan dologban van részem: 87 kilómmal együtt felállít „valaki” a székből! A hal megáll az öböl szélénél, és kicsit incselkedik velem. Én emelem, azaz csak emelném, de ő egy tapodtat nem mozdul. Amikor végre felém indul, akkor sem hihetem azt, hogy én vagyok az erősebb: ő akarja így. Aztán hirtelen vége, a horog kipattan a szájából, a szerelék a csónak faránál csobban. Húúúúúúúú… Nyugodjunk meg!
Újabb kukorica és két eleven giliszta kerül a horogra, aztán egy fél óra is beletelik, mire a következő mozgalmas jelenet kezdetét veheti. Úszóm - a hátam mögül érkező szokásos „hujujuj” kíséretében - lassan megemelkedik, majd oldalazva elmerül a sima felszín alatt. Szinte nem is csodálkozom, amikor érzem, hogy a hal ismét kéretlenül „felsegít” a székből. Jézusom! Kapaszkodom a botba, mintha az életem függne tőle. Ellenfelem jobbra indul, én pedig a botot ellene tartva annyira húzom oldalra, amennyire csak tudom. Mindjárt letörik a kezem, az orsó pedig - a körülményekhez igazodva bivalyerős fékbeállítás mellett - lassan adja neki a zsinórt. A dobra ráfogni nem tudok, addig biztos nem, amíg nem sikerül a bot végét a combomnak támasztani, mert e nélkül egy kéz kevés hozzá. A hal megfordul, és komótosan elindul az ellenkező irányba, nekem pedig végre sikerül megtámasztani botom hosszú nyelét.
Az állat baloldalt eléri az öblöcske szélét és egy nagyobb uszadékdarab alá úszik. „No, ennek is vége!” gondolom magamban. A bot ugyan nem könnyebbül meg, de nem érzem már a végét elevennek, s ahogy a sérv határán húzom magam felé a cuccot, az uszadék is elindul felém. Könnyek szöknek a szemembe, úgy vonszolom az egész miskulanciát, s egyszer csak az veszem észre, hogy a zsinór szédítő sebességgel indul el, épp a nyílt víz felé vezető keskeny folyosóban. Van Isten!
A hal ellentmondást nem tűrő erővel tör a part irányába, de rövid kirohanás után visszakanyarodik. A csónak felé egy homályos árny közeledik, nincs időm bámulni, nézegetni, hogy mekkora, mert hamarosan a csónak alá kerül, ha nem teszek sürgősen valamit. Rúgok egyet a csónak oldalába, az árny pedig szinte a cipőm orránál fordul ijedten ismét a túlpart felé. Ez meleg volt. Az állat újult erővel szólaltatja meg a féket. A botot tartó jobb karom rendesen fárad, egyre merevebben követem csak ellenfelem mozdulatait. Ha ez sokáig tart még, fájdalmas lesz a vége számomra.
A hal is fárad, egyre kisebb köröket ró előttem. Megpróbálom a felszínre húzni, de nem akar együttműködni, most még nem. Huzakodunk hát tovább, egy-két perc kell még, mire megérzem azt, amit kisebb fajtársainál már annyiszor éreztem. Nem adta még fel, de a mozdulatokból egyszer csak elvész az a határozottság, ami egész addig jellemezte. Hát akkor kezdjünk neki! Egyre nagyobb erővel kényszerítem felfelé, s egyszer csak megjelenik felszínen. Az elmúlt évek beidegződéseinek köszönhetem csak, hogy a bot még mindig a kezemben van. Szentséges Szűz Mária! Mi volt ez?!
Mindeddig csak arra figyeltem, amit éppen tennem kellett, nem gondoltam arra mit akasztottam és mekkorát. Ahogy mondani szokták: tettem a dolgom, csináltam, amit a helyzet megkívánt. Ennek azonban mostantól vége, a gyomrom remeg, a lábaim gyengülnek, homlokomon pedig lassan csordogál a víz. Fogtam egy mekkora micsodát?! Úristen! Ez eddigi fennállásom legnagyobb pontya, ha őt elengedem, valami olyasmi válik ismét köddé, amire évek óta vágytam, de elérnem - eddig - nem sikerült. Nem számok, nem kilók peregnek a szemem előtt, csak annak a hatalmas aranyló testnek a képe lüktet a retinámon. Annyira közeli a lehetőség, nem akarom most már elveszíteni! Másokat talán felpörget az adrenalin, engem azonban most görcsössé tesz.
A hal utolsó erőtartalékait bevetve ismét visszaúszik az öbölbe, azon a folyosón keresztül, amin néhány perccel ezelőtt kijött. Ha még ereje teljében lenne, bizony lenne okom az izgalomra, de így fáradtan, elgyötörten egyre inkább csak testének tömegét tudja ellenem felhasználni, komoly kitörésre már nincs ereje. Néhány percig eltart még, mire a szák fölé tudom húzni. Ott ellenkezik még kicsit, de ez már csak a küzdelem „emelt fővel” történő befejezésének jele. Vége van.
A csónak mellé húzom, s a karót megkerülve próbálom beemelni. Ez a fránya háló elakadt a hablécben, vagy mi van? Atya világ, Te vagy ilyen nehéz?! Harmadik kísérletre sikerül fáradt jobbommal a hajóba emelnem. Leteszem magam elé, és nézzük a halat mindketten. Ekkora ponty márpedig nincs! Az újságokban lehet, de itt ilyen nincs. Eltart egy darabig, míg párommal egymást bátorítva, mosolyogva, hüledezve nekiláthatok a mérlegelésnek. Hát mégis megtörtént, s az a bizonyos „legközelebb” éppen ma van. Nem tudunk betelni a ponty látványával.
A fogás tanulságait vizsgálgatva néhány dolgot mindenképp ki kell emelnem. Abban a kis részben, ahol ez a szép példány akadt, több másik, igen nagytestű ponty is mozgott. Ez, szinte biztosan az ívás megkezdésével volt összefüggésben. (Megjegyzem, hogy nyáron, ha ennyi hal van a nádban, szinte biztos, hogy hamar felveszik a csalit, itt azonban két óra alatt csupán két kapásom volt. Ez is mutatja: valószínűleg mással voltak már elfoglalva.) Az igazán nagy pontyok más időszakban is felkeresik ugyan a nádas/gyékényes részeket, de szinte mindig magányosan, vagy csupán két-háromfős csapatban járva. Rendkívül óvatosak, nagyon nehéz őket itt, „hazai pályán” horogra csalni.
Őszintén szólva az is rendkívül meglepő volt számomra, hogy ezt a halat, ilyen körülmények között ki tudtam fogni. A felszerelés alkalmasnak tűnik akár a legnagyobbakkal való küzdelemre is, nem ettől féltem tehát. Egyszerűen arról van szó, hogy a szálak tövében, vagy egy kis öbölben, nyiladékban horgászva nincs lehetőség a halat akár csak kis távolságra is elengedni, csak a nyílt víz felé vezető út szabad, ami azonban sokszor - mint ebben az esetben is - igen szűkre szabott. A halat tehát meg kell tartani, ha úgy tetszik, erőből, s ennek vannak bizonyos fizikai korlátai. Soha nem vetemedtem arra, hogy számolgatni kezdjem a nádi pontyozás során fellépő erőket, de arra pontosan emlékszem, hogy találkoztam már olyan hallal, amit szó szerint nem tudtam a bottal megtartani. A felszerelés bírta volna, én azonban nem. Azt hiszem, egyszerűen szerencsém volt.
A hal visszaengedése után lettem gazdagabb egy újabb tapasztalattal. A ponty meglepő módon, szinte azonnal magához tért és egy határozott mozdulattal búcsút intett nekünk. Nem ment azonban messzire, hisz eleinte a partszéli cseperedő gyékényes sekély vízében körözött, mielőtt elindult volna a nyílt víz felé. Így módunkban volt látni, hogy a zsenge növények között milyen óvatosan tud mozogni. A hal sziluettje jól kivehető volt a stégről, s amerre ment, a szálak csak alig-alig mozdultak. Sokszor én magam is abba a hibába esem, hogy a nádasban/gyékényesben látott mozgás „nagyságából” próbálok következtetni az azt okozó hal méretére. Ez az egyik irányból biztos megállja a helyét, hisz egy 50 dekás kárász biztos nem tud egy nádszálat szépen lassan megfektetni, de senki ne gondolja azt, hogy egy apró, alig észrevehető nádmozgás okozója csak kistermetű hal lehet. Ahogy néztem a szálak között óvatosan mozgó hatalmas halat, rá kellett jönnöm: még jobban kell a jövőben figyelnem, hisz a legapróbb jelek is komoly halakat rejthetnek!
Ahogy a halat a kezemben tartva vigyorogtam bele a fényképezőgép lencséjébe, számtalan dolog kergetőzött a fejemben. Többen, akik látták a gyönyörű állatot, az iránt érdeklődtek, vajon elküldöm-e majd valamelyik újság rekordlistájára. Tudtam, hogy nem fogom. Ez a ponty sokkal, de sokkal többet jelent nekem annál, minthogy vele együtt egy legyek az újságban mosolygó, boldog arcok között. Elismerem, elég önző gondolat, de mit tegyek, így van. Néztem a páromat, aki hozzám hasonló vidám arccal csinálta rólunk a fotókat, és tudtam, hogy ő is örül. Örül, mert látja rajtam, hogy boldog vagyok, és mert ő is részese volt ennek a remek kalandnak.
A nap legszebb pillanata azonban még hátra volt. Nem akartuk sokáig szenvedtetni a halat, hisz az általa kiállt megpróbáltatások sorát nem lett volna jó további zsákban tartással, szomszédoknak való mutogatással, újabb fényképezéssel tetézni. A képek olyanok lettek, amilyenek, nekem így is örök emlék marad, még ha nem is fest majd olyan jól a fotókon, mint néhány más sorstársa. (Kezdem tisztelni a kapitális halakat remek szögben tartó horgásztársaimat, mert én bizony annak is örültem, hogy nem ejtettem ki a kezemből ezt a gyönyörű pontyot, a „tartsd egy kicsit följebb” utasításra maximum csak nyögni tudtam…) Visszaengedtük hát azonnal, amint az a pár kép elkészült róla ott, a stégen.
Felemelő érzés volt látni, amint a holtfáradt állat méltóságának utolsó morzsáit összeszedve határozott csapással távozott a kezemből, s a sekély víz laza iszapját egy farkcsapással felkavarva legyőzöttből ismét azzá vált, ami találkozásunk előtt volt. Nádország igazi óriása, s az én mesebeli óriásom úszott tovább.
Czender Miklós (bogyo)
