Ha az újságban vagy épp itt a portálon olvas az ember egy cikket valamely módszerről, olyan magától értetődőnek tűnik minden. A horgász fogja célszerűen összeválogatott felszerelését, elbaktat a tuti helyhez - mert ugye nem csak úgy vaktában horgászgat az ember - aztán szépen, tempósan fogdossa a halakat. Tök egyszerű, nem? Hát egy fenét! Három rövid villanás az idei nyárból.
Meglepetés
Harmadik alkalommal ülök ennél a nádöbölnél, de sok-sok óra ücsörgésen és egy rontott kapáson túl semmit nem tudok felmutatni. Jogos a kérdés, hogy akkor mégis miért is ülök itt? A válasz egyszerű: semmivel sem rosszabb ez a hely, mint bármelyik másik. Halmozgást nem láttam sehol, de itt legalább szélárnyékban nézelődhetek. Ráérek, a halak nem zavarnak ebben.
A június és a július olyan időjárást hozott, amit tanítani kéne és nem a jó példák között. Frontok jönnek-mennek, maximum három-négy napig van egyfolytában közel azonos idő. Ebben a változékonyságban csak két dolog állandó. Az egyik az, hogy hétvégére - amikor horgászni indulnék - biztosan ramaty idő kerekedik, széllel, hűvössel. Nesze neked nádi peca. A másik? Aigner Szilárd "derűs estéi"... Köszönjük!
Az öreg Kaporszakállú, mintha meghallaná morgolódásomat, s csendet int a már-már unalmassá váló északi szélnek. A hullámok is lassan csendesednek, úszóim nem nyögik már állandó támadásukat. Ki is húzzák magukat kicsit. Én is kihúzom magam, elgémberedett tagjaimat nyújtóztatom. Közben fülelek, hátha meghallom a nádasba érkező pontyok jellegzetes apró zörrenéseit. Mert biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb megjönnek. Meg kell jönniük! Belebámulok a sötét július végi éjszakába, s szinte szuggerálom a nádas komor körvonalait.
Egy apró zörrenés hallatszik tőlem nem messze, bal oldali úszóm környékéről. Ó Istenem, add, hogy végre megtörjön ez a rossz átok! Add, hogy eltűnjön az úszóm és... hé emberek, ez tényleg eltűnt! S miközben a bot felé nyúlok, e töredék másodperc alatt gondolatban már le is játszom mindazt, ami a következőkben történni fog. A ponty, mint valami szilaj istencsapása tör a nád felé, minden erőmre szükség van, hogy meg tudjam fordítani. Nem adja könnyen magát, de az erős bot, s az elszánt horgász ellen nincs mit tennie. Megindul hát a nyílt víz felé, de félúton gonosz cselt vet és a csónak alá fordul. Azaz csak fordulna, mert számítok erre a trükkre. Ellenfelem még bízik erejében, de én sem ma jöttem le a falvédőről! Amikor már úgy tűnik, nem tudom őt megállítani, rúgok egy okosat a lábamnál lévő csalis vödörbe, s a biztonság okán a csónak oldalába is. A ponty megijed és ismét fordul egyet, immár a nekem megfelelő irányba. S a küzdelemnek itt lényegében vége, csak percek kérdése, hogy megszákoljam a szép bajuszost. Körülbelül itt tartok gondolatban, mikor kezem eléri a botot. Bevágok.
Mi a fészkes fene ez? A magammal hozott forgatókönyv úgy látszik rossz volt, mert a horgon vadul ficánkoló valami nem képvisel komoly játékerőt. Inkább csak komolytalant. Próbál ugyan keménykedni, de ha most én is komolyan venném magam, a vízen pattogtatnám a harcias valamit. Nem erőszakoskodom, pár mozdulattal a szákhoz húzom az ifjoncot. Hát bajuszosnak bajuszos, de mekkora? És főleg: micsoda! Harcsakölök az istenadta, még a kilót sem éri el. Csóri gyerek, kukoricával a szájában.
Harcsával találkozni a nádas, gyékényes előtt nem nagy csoda errefelé. Nyári éjszakákon látni, hallani őket mindig. A horgászok nem nagyon háborgatják itt a harcsákat, inkább a mélyebb vizeket faggatják. Tavaly egy tizenöt kilóssal futottam össze, hasonlóképp véletlenül, de ő nem volt olyan szerencsés, mint ez a purdé. Kioperálom belőle a horgot, megsimogatom a fejét, aztán útjára engedem a rémült kis „kukoricavadászt”. Ma csak ennyi jutott...
Nehéz nap
Vannak napok, amikor nem szabadna kilépnem a lakásból. Ilyen napokon mindent leverek, mindenben elbotlom, minden kicsúszik a kezemből. Túlzás nélkül mondom: ön- és közveszélyes vagyok. A Természet és az ember alkotta tárgyak összefognak ellenem és én csak abban reménykedhetek, hogy nagyobb baj nélkül megúszom. Sajnos azonban nem tehetem meg, hogy otthon maradok, mert munkába menni kell, néhanap horgászni is. Meg aztán sokszor csak utólag derül ki, hogy egy "nehéz nap" van mögöttem. De legalább túléltem...
Pedig a dolog jól kezdődött. Azon ritka alkalmak egyike volt, amikor párom is beült velem a csónakba. Ez nagy reményekre jogosított, mert amikor velem van, szinte mindig fogok valami szebbet. Az előző nap kinéztem egy ígéretes helyet, ahol szép mozgásokat láttam én is és Karcsi barátom is. És hogy a helyválasztás nem volt rossz, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az előző nap egy nyolckilóst adott az a nádcsücsök az ott horgászó srácnak. Munkára fel!
Közepesen erős, délies szél fogadott a parton, ami a kiválasztott hely szempontjából nem ígért sok jót. Azt jelentette, hogy folyamatos hullámzásra és erős oldalszélre számíthatok. Remek. Nem baj, Ági itt van velem, a mai nap csak jó lehet! Amikor megérkeztünk, elszomorító kép fogadott: a ritkás csücsök tele volt a szél által behordott uszadékkal. A nád és a gyékény megtépázva, némi "takarítás" nélkül lehetetlen a horgászat. Sebaj, takarítottam egyet a folyamatosan erősödő szélben. Aztán amikor kiderült, hogy karóim rövidek, azaz nem tudok megállni a már kipucolt hely előtt, nos ekkor jelentek meg az első ráncok a homlokomon.
De nem olyan fából faragtak, hogy minden apróság a kedvemet szegje. Egy közelben horgászó cimborát megkértem, cseréljünk karókat. Ahol most horgászik, oda az én rövidebb karóim is megteszik, ő pedig kölcsönadhatja nekem a karóit, melyek majd egy méterrel hosszabbak. Megtörtént. A szél, az áramlás és a sóderos fenék okán csak nehezen tudtam lebökni az első "műszert", de nem gond, így is tart. A második karó leszúrásakor azonban már elfogyott a cérnám. A horganyzott csövet a mester elvágta sikítóval, ahogy kell, de a sorjázásról már megfeledkezett. Úgyhogy a karó leszúrása közben a cső éles széle rendesen szétvágta a kezemet. Hogy az a jó édes... Több mint egy órája szarakodtam már, horgászni ugyan még nem sikerült, de legalább vérbe borítottam mindent.
Két cigi kellett ahhoz, hogy képes legyek elkezdeni a sok örömmel kecsegtető horgászatot. A szél néha már viharos erővel tombolt, de ekkorra sokat vesztettem a tisztánlátás képességéből. Bedobtam hát. Bárcsak ne tettem volna! A következő egy órában mindent előadtam, amit nem célszerű. A szél által a legváratlanabb pillanatokban megfektetett nádon legalább ötször elakadtam. Tíz dobásból hét rövidre, kettő hosszúra sikerült. A tizediknél a felkapókart felejtettem el átváltani...
Úgy a harmadik szereléket szakíthattam be, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve levágtam a kezemben lévő botot a deszkára és közöltem életem párjával: Menjünk innen! Azt éreztem, hogy még egy perc, még egy rosszul sikerült dobás és sírva fakadok. Vagy megölök valakit. Márpedig kizárólag a feleségem volt a közelben, aki semmiről nem tehetett. Akkor meg inkább hagyjuk, álljunk odébb!
Eleveztem hát egy másik helyre, mely szélárnyékban volt, s így esélyt nyújtott a kedvesemnek a túlélésre. Meg nekem is. Két órát - viszonylagos szélcsendben, nyugalomban - elücsörögtünk itt is, egy óra elteltével már kommunikálni is tudtunk. Az első órában ugyanis minden kérdésre csak hörgéssel vagy morgással tudtam válaszolni. Fogtam egy kiló-hetvenes pontyot is regenerálódásom időszakában, de arra is csak morogni tudtam. Mit mondjak, nehéz nap volt.
A pofon
A végén egy apró fricska, melyet a Dunától kaptam egy eredménytelenül áthorgászott estét-éjszakát követően:
Csöndben, az evező tollát puhán vízbe mártogatva csorgok a tanya felé. Most valahogy nincs kedvem hangoskodni. A sima víztükör összeér a tiszta égbolt komor sötétjével. A csillagok hátán evezni, kevés dolog jut eszembe, mely ennél szebb lehet. A csónakot vízcseppek borítják, az augusztusi éjszaka hűvösének bizonyítékai.
Az elmúlt órákat az előtt a nádöböl előtt horgásztam végig, mely a múlt héten még több halat adott. Ma viszont, talán hűvösödő idő és a lehűlő víz miatt csak rövidebb ideig voltak bent a pontyok. Este hét felé jöttek, de tíz körül már mentek is tovább. Aztán csak én maradtam az öbölnél, egy másik, későbbi csapatban reménykedve. Hiába. Az esélyem megvolt, hisz egy halat akasztottam úgy fél kilenc körül, de nem akadhatott jól, mert rövid kézitusa után egy gyors csapással távozott. Jobb ponty lehetett, az öt kilót biztos verte, de végül is mindegy. Elment.
Nem tudom miért, tán a hűvös teszi, de nincs túl jó kedvem. Ha már úgyis összefutottunk, jó lett volna meg is fogni azt a halat. Hülye dolog ezen gondolkodni, annyira értelmetlen. Elment és kész. Lesz majd máskor, másik. Mégsem tudom kiverni a fejemből.
"Haladjunk!" adom ki a parancsot magamnak. Még mindig csendben, de nagyobbat húzva az evezővel lódítom meg a csónakot. Hirtelen egy csobbanást hallok egész közel, de mire a fejem a hang irányába fordítanám, már repül is valami az orrom előtt, érzem a szelét az arcomon. Aztán egy koppanás a csónak palánkján, majd éktelen zörgés a hajó fenekéből. Mintha vadméhek támadtak volna rám, első meglepetésemben úgy hadonászok az orrom előtt. Ezzel csak azt érem el, hogy a kezemben lévő evezővel emberesen orrba vágom magam. A kapkodó mozdulatok hatására elvesztem az egyensúlyom, hisz a csónak szélén, fél fenékkel a víz fölött ülve evezgettem eddig. Egy kötéltáncos ügyességével próbálok a csónakban maradni. Sikerül, bár a szívinfarktus veszélye még nem múlt el teljesen. Mi a franc volt ez?
Aztán a fejlámpa fénykörében feltűnik egy szép dévérkeszeg, amint a szemetesnek kinevezett nejlonzacskóval hadakozik éppen. Ő talán még jobban be van rezelve mint én, hisz még most sem tudja, hogy mi történt vele. Vergődik tehát tovább. Fújtatok még kettőt, aztán begyűjtöm a szerencsétlent, s útjára engedem. Búcsúzóul akkorát csap, hogy rendesen beterít vízzel, még a fényképezőgépre is jut belőle. Vigyort csal az arcomra a rémült kis jószág.
A hiábavaló gondolatok elszálltak a fejemből, csak a mosoly maradt. Így üzent nekem a Duna és én megértettem mit akart mondani. Remélem Ti is...
Czender Miklós (bogyo)
