A nádi horgászat sokszor olyan, mint a futballkapus számára egy eseménytelennek tűnő mérkőzés. Eltelt már hatvan perc, de még nem történt semmi említésre méltó. Néhány hazagurítás, két-három gyenge lövési kísérlet az ellenfél részéről, jóval a kapu mellé vagy fölé. Aztán a következő pillanatban jön egy remek fejes a bal fölső csücsökbe, amit ujjheggyel talán ki lehet tolni. Ha a kapus megfogja, akkor jó. Ha nem, lehet, hogy ezen a momentumon ment el az egész mérkőzés...
Egy-egy helyen általában hosszú órákat tölt el az ember. Ennyi időn keresztül nem lehet meredten az úszókra koncentrálni. Először a tekintet kalandozik el, aztán a gondolatok is. Hiszen annyi látnivaló akad és elmélkedni is van min. Amikor épp az állandóan veszekedő szárcsákat figyeljük, vagy gyermekünk előző napi aranyköpésén elmélkedünk, nos ilyenkor jön legtöbbször a kapás!
A feltolós szerelék működése az irodalom szerint azon alapszik, hogy a táplálékát a fenékről tótágast állva szedegető ponty a kaja felhörpölését követően visszaáll vízszintes testhelyzetbe. Ekkor, ha a táplálék a mi csalink volt, a ponty a horoggal együtt az ólmozást vagy annak egy részét megemeli. Ezt az úszó látványos kiemelkedéssel jelzi nekünk. Hál\' Istennek a pontyok jelentős része tisztában van a horgász-szakirodalomban leírtakkal, ezért többé-kevésbé így is viselkedik. Azért persze akadnak kivételek is szép számmal. Én négyféle kapást tudtam megkülönböztetni az elmúlt évek során:
A klasszikus
Ez a leginkább szívet melengető látvány, hiszen ilyenkor szinte biztosak lehetünk abban, hogy a bevágás ül. Az úszó először látványosan megemelkedik, majd kicsit megdőlve elindul valamelyik irányba és lassan, de határozottan elmerül. Mi történhet ilyenkor? A hal a csalit felveszi a fenékről, olvasmányainak megfelelően visszaáll vízszintes testhelyzetbe, majd lassan továbbúszik újabb táplálékot keresve. Nem fogott gyanút. Tévedett, sikerült őt becsapnunk. Az ilyen kapást követően a horog általában mélyen ül a ponty szájában, s csak a legritkább esetben szakad ki onnan.
A türelmes
Az ilyen kapást leginkább akkor követhettem nyomon, ha nem csak a hal volt "türelmes", hanem én is. Vagy inkább elbambultam... Az úszó megemelkedik, de a helyén marad. Az emelés mértéke néha igen nagy. Olyan is volt már, hogy a majd antennavégig letett hosszú úszó változatlan helyen maradva felfeküdt a víz tetejére. Azért az nem semmi! Hiba lenne azt feltételezni, hogy pontyunknak nincs jobb dolga, mint szájában a horgunkkal ácsorogni napestig. Inkább arról lehet szó, hogy a csali felvételét követően megérezte, hogy nincs minden rendben és megpróbálja a horgot kifújni. Ha sokáig bambul az ember és a halnak sikerül a horogtól megszabadulnia, akkor az úszó - még mindig egy helyben maradva - visszaáll a helyére. Ha még időben észbe kap a horgász, talán sikerül megakasztani a halat. Az ilyen kapást követően a horog bárhol megakadhat a halszájban, nagyobb valószínűséggel lesz üres a bevágás.
A műveletlen
Azt a halat nevezem műveletlennek, amelyik nem elég olvasott ahhoz, hogy tudja, hogyan kéne viselkednie. Ezért az úszót figyelve csak annyit látunk, hogy az se szó, se beszéd elmerül! A hal - valószínűleg - műveltebb társaival ellentétben nem áll fel a csali felvételét követően, hanem még megdőlt testhelyzetben továbbmozdul újabb táplálék után kutatva. A horog általában nem akad olyan mélyen, mint az első esetben.
A hirtelen
Ez a másfelé bámészkodó horgász legfőbb ellensége. Ilyenkor repül a bot. Miért? A nádi pontyozás ugyan nem az önakasztásra épül, de mégis előfordulhat, hogy a pontyot megszúrja a horog, vagy előbb megriad, megiramodik és a tűhegyes horog akkor akad meg. Ha a riadalom okának másik végén egy horgászbot van, akkor az is megiramodik a hallal együtt. Jártam már úgy, hogy szó szerint a kezem alól rántotta ki a ponty a botot, csak a csónak farán akadt meg az orsó, így nem kellett később a cuccomat keresgélnem. Hol akad a horog? Bárhol, ahol "útközben" megragadt.
A fenti alaptípusok néha keverednek egymással. Például először egy szép emeléssel kezdődik, aztán hirtelen, átmenet nélkül vágtázni kezd a hal. Sőt, akár az úszó eltűnését is követheti kiemelés, majd némi ácsorgás egyhelyben. És így tovább. A filmet mindenki levetítheti magának tetszőleges sorrendben, mindegyik változat bejöhet. Egyszer szívesen megnézném a valóságban. Akár többször is...
Mit csinál az amur? Mindent a fent leírtak közül, bár a kiemelős kapás talán ritkább nála. De statisztikát nem csináltam, csak az érzésem ez.
Mikor vágjunk be? Én mindig azt mondom, ha erről esik szó, hogy akkor, amikor azt érezzük, hogy az úszó már határozott irányba mozdul. Nem tudom ezt jobban körülírni. A finomszerelékes módszereknél hozzászokik az ember, hogy a legapróbb mozdításokra is reagálni kell, de ez itt nem célravezető. Ha így teszek, sokszor süvít el a fejem felett az úszó. Aki régóta csinálja már a nádi pecát, annak nyilván megvan erre a maga gyakorlata. Aki mostanában kezdi, az előbb utóbb ráérez majd a dologra. Persze a legjobb az, ha már nincs idő gondolkodni, mert az úszónk derékig tapossa a vizet, vagy a további viták elkerülése végett eltűnt!
Sokszor egészen izgalmas, gyanús mozgásokat csinál az úszó. Kapás vagy nem, kérdezgeti magától az ember, tétován nyúl a bot után, miközben adrenalin-szintje az egekbe szökik. Az úszó körül mozgó halak testükkel meglökik, elnyomják a zsinórt s ezzel az úszót is. Az pedig megdől, néhány centit arrébb mozdul, kicsit megmerül és hasonlók. Ha nem bírom cérnával és bevágok, az legtöbbször üres, de olyan is volt, hogy egy rettenetes méretű pikkellyel feldíszítve jött ki a horog. Hál\' Istennek kívülről a hal testébe ritkán akad, de előfordulhat ilyen is. Ha bizonytalanok vagyunk, célszerű inkább bevágni. Abból baj nem lehet.
A szél, hullámzás, az áramlás vagy az uszadékok néha megtréfálják az embert és a spicctől az úszóig tartó zsinórrész elhúzásával mozdítják ki helyéből az úszót. Főképp éjszaka csaphatnak be minket, amikor nem tudjuk szemmel végigkövetni zsinórunk útját. Azért az úszó mozgásából legtöbbször kiderül, hogy nem hal a tettes, de ez megint olyan, amit leírni igen nehéz, inkább a tapasztalat adja meg mindenkinek a helyes választ. Persze tapasztalat ide vagy oda, ha az egyik úszómra nézve azt látom, hogy nem látom és az eseményt nem követtem szemmel végig, akkor nem elemzem az összes lehetőséget, gondolkodás nélkül bevágok én is. Nyilván hiába.
A bevágás nálam mindig lendületes, határozott mozdulat, mindig függőleges irányba. A határozottság feltétlen kell, mert ez adhat nekünk némi előnyt, kihasználva halunk első meglepetését arra, hogy rögtön felénk fordítsuk. A felfelé történő bevágás nem tudatos, nekem inkább így esik kézre, így természetes. Viszont ez arra is jó, hogy üres bevágás esetén a kirepülő úszó, ólom, horog - mert bizony repülni fognak felém, mint a szél - a hosszú bot és a rövid távolság miatt nem talál pofán. Ennek ellenére ilyenkor behúzom ám a nyakam, mert jobb a békesség!
Ha a hal megakadt, akkor ezzel a mozdulattal már bele is kezdtünk a fárasztásba. Abba a fárasztásba, mely bizony igen nehéz a nádasnál. Miért? Egy: néhány irányban igen kis terület áll rendelkezésünkre, amelyen belül kell tartanunk a halat. A nádba ne menjen, lehetőleg a csónak alá se. Esetleges egyéb tereptárgyakról, mondjuk egy közeli stégről nem is beszélve, mert ez már szinte perverz feladat. Kettő: a megakasztott hal első kirohanási kísérleteit egy 6-8-10 méter hosszú zsinórdarabon kell kivédenünk. Aki addig csak 50-60 méterről vagy még nagyobb távolságból fenekezővel akasztott pontyot, amurt, az-az első alkalmakkor bizony komolyan megszeppenhet, milyen vehemenciával "dolgozik" akár egy kisebb méretű hal is. Három: mindezt a csónakban, egy zsebkendőnyi, többé-kevésbé imbolygó helyen állva/ülve kell megoldani. S ha ez az egész éjszaka történik, akkor aztán tényleg fincsi a dolog...
Még valami: én a horgászat legelején, sőt már a csónak rögzítésekor alaposan körülnézek, felmérem a hely adottságait. Eldöntöm, hogy a hal megakasztása után pontosan merre szeretném vezetni ellenfelemet. Ha két bottal horgászom, úgy ennek mindig a csónak két oldala felé kell esnie. A fárasztás közben nem nagyon lesz időnk, lehetőségünk taktikát keresni. Minden annyira gyorsan és nyers erővel történik az első pillanatokban.
A fárasztás mottója nálam: el a nádtól! Mivel zárt helyeken nem horgászom, mindig azt próbálom elérni, hogy a hal a nyílt víz felé vegye az irányt. Ott már sokkal nagyobb esélyem van a sikeres befejezésre, bármekkora halba is akadtam. Ezért a bevágást követő első mozdulattal már abba az irányba húzom ellenfelemet, amely a csónak előre kiválasztott oldalán a szabad terület felé vezet. Ez vagy sikerül, vagy nem. Ha csupán néhány szálon verekedte keresztül magát a hal, akkor is jó eséllyel vissza lehet fordítani az erős felszereléssel. Ha mélyebben sikerült betörnie a nádba, akkor a helyzet bizony elég szomorú. Nem törvényszerű, hogy elveszítsük, de ekkor már általában - ha nem szakadt a zsinór - nincs más teendő, mint eloldani a csónakot és kibányászni a szerencsétlent onnan. Olló és merítő kézbe, aztán megpróbálni ügyesnek lenni. Ha sikerült a halat kivenni, ha nem, az aznapi horgászatnak azon a helyen vége.
Az orsó fékjét nem szorítom be teljesen, csak igen erősre állítom. Hogy mi az erős? Kilóban vagy más objektív mértékegységben megadni nem tudom. Egy kétkilós pontyot általában fékhang nélkül ki tudok ilyen beállítással venni, a nagyobbak már hosszabb-rövidebb ideig megszólaltatják. Annak érdekében, hogy a nád felé robogó hal ne tudjon zsinórt lopni, bal kézzel megfogom az orsó dobját. Mindig alulról nyúlok a dob felé, hogy a feszes zsinór minél kisebb eséllyel vágja el a kezem. Nem a legbiztonságosabb megoldás, elismerem.
A bevágás pillanatában addig húzom hátra a botot ameddig csak lehet, majd pánikszerű orsótekerés következik egészen a bot kb. 10 órai helyzetéig. Aztán kapaszkodik megint! Ha a hal enged - ezt a pillanatot igen jól meg lehet érezni - azonnal át kell venni az irányítást, s erősködni vele mindaddig, amíg a nekünk kedvező irányba el nem távolodott már a nádtól biztonságos távolságba. Ott már lehet lazítani, akár a féket is. Arra persze vigyáznom kell, hogy ne forduljon vissza a nád felé megint.
A csónak közvetlen közelébe nem erőltetem a halat, a "munka" nagy részét végezze csak a csónaktól távol. Meríteni csak a láthatóan magát megadó pontyot, amurt érdemes. Amíg ezt nem látjuk, inkább járassuk tovább.
Persze mindez csak az elmélet, a gyakorlatban ellenfeleink sokkal leleményesebbek! Hirtelen irányváltásokkal, csónak alá fordulással, a másik felszerelés összeszedésével, a leszúró karó körbeúszásával, a magát szinte már halottnak tettető hal merítőből való kiugrásával "keserítik" sokszor a horgász életét. Ilyen helyzetben rögtönözni kell, a felkapókar gyors nyitásával, vagy épp ellenkezőleg, a hal ismételt kemény irányításával, vagy bármivel, amit a szituáció megkíván. Sokszor bejön, néha nem.
Az igazán nagy halakhoz - mert néha bizony belefuthatunk egy-egy tíz vagy akár húsz felettibe is - szerintem kevés pusztán az erős felszerelés, a tapasztalat. Szerencse is kell hozzá. Sok szerencse. Ha beleakadunk egy igazi Öregbe, hát lesz nagy hirig, bizony térdre imához! (De csak utána.) Nekem nem sikerült eddig tíz kiló feletti halat kifognom a nádból (kivéve egy tizenötös harcsát, de ez több szempontból is kivétel), de párszor találkoztam már igazi óriással. Eddig nem sikerült, de hiszek benne, hogy egyszer eljön az én napom. Ezt kívánom Nektek is!
Czender Miklós (bogyo)
