A domolykó az egyik legóvatosabb és legsportosabb, pergetve is jól fogható halunk. Az idei nyáron a megszokottnál is többször vettem üldözőbe a tiszai domikat, mivel nagyon szép számban vannak jelen az általam látogatott szakaszon, és nagy élményt nyújt a horgászatuk. Becserkészésük, óvatos kapásaik és heves védekezésük igazi felüdülés a pergető horgászok számára. A következő sorokban a domolykós pergetéssel kapcsolatos tapasztalataimat szeretném megosztani a kedves olvasókkal.
A Tisza néha könnyelműen szórja kincseit a horgászok elé, máskor igazán mostoha is tud lenni, és olyankor nehéz rajta halat fogni. Idén nyáron, a kánikula kezdete óta, néha igazán nehéz dolga van a pergető horgászoknak, hiszen ragadozó halainkat egyre nehezebb megfogni. Egyre többször fordul elő, hogy a szokásos helyeken „süket fülekre” találnak műcsalijaink, és érdeklődés hiányában fel kell adnunk a balinok, süllők vagy épp harcsák kergetését.
Én mindig magamnál tartok egy UL botot, és ha más nem működik, akkor a domolykók nyomába eredek. Akkor is ezt teszem, ha biztosra akarok menni és mindenképp össze szeretném halazni a kezem, ugyanis a falánk domolykókat szinte mindig meg lehet fogni. Szeles időben és szélcsendben, napsütésben és esőben, a domolykók mindig ott járőröznek a „helyükön”. Nekünk csak meg kell látogatnunk őket.
A domolykók rendszerint a víz legfelső rétegében táplálkoznak, ezért célszerű partszélben, sekély vízen keresnünk őket, mert itt érzik jól magukat. Ettől eltérő módon a parttól távolabb, mély vízen is cirkálnak, de csak akkor, ha valamilyen tereptárgy mögött biztonságban érezhetik magukat. Legyen az műtárgy (pl. hídláb, gát, zsilip), vagy természetes akadó, ha megtöri a folyó sodrását és elvágó vizet, vagy visszaforgót alakít ki, akkor a két víz találkozásánál megtaláljuk a domikat. Azonban ebben az esetben is a felső vízrétegekben vadásznak, így ott kell keresnünk őket.
Általában a folyókanyarulatok külső ívén keresem a halat, ahol a part hirtelen mélyül, és gyorsabb a sodrás. Ezeken a helyeken alakulnak ki leginkább a domolykók számára kedvező gyorsfolyású, oxigénben dús, elvágó vizek és visszaforgók. Jó hely a partszéli bokrok alja, ahol a domolykók az árnyékban gyakran meglepően sekély vízen tartózkodnak. Az alámosott partoldalakban, ahol leszakadt a löszfal, a növények, fák, gyökerei remek búvóhelyeket alkotnak a halak számára. A kövezett partszélek is jól tartják a halat, érdemes ezeket is keresni. A vízre ráhajló, belógó fűzfák alatti árnyékos víz szintén tuti domolykós rejtekhely, ahogy a viharok által letört ágakkal, bedőlt fákkal tarkított partszél is.
Ahol egy domlykót fogunk, ott jó eséllyel lesz több is, hiszen bandában járnak. A kisebbek jellemzően egy adott helyen tartózkodnak vagy egy kisebb szakaszon cirkálnak, a nagyobb domik azonban gyakran magányosak és egy helyhez kötődnek.
A kiszemelt helyet mindig óvatosan közelítsük meg! Mivel a domolykók a felszín közelében tartózkodnak, rendkívül érzékenyek a csónak keltette hullámokra és a zajra egyaránt. Óvatosságuk a kapásukban is meg fog mutatkozni; ha valami gyanús nekik, akkor nem fogják meg a csalit, csak megütik és otthagyják. Ilyenkor szinte lehetetlen őket megakasztani, vagy ha szerencsénk van, akkor is csak egy „vékony”, szájkörnyéki akadást sikerül elérni, amiről könnyen lerázhatják magukat.
A nagyobb példányokra jellemző, hogy hosszan „lekísérik” a csalit anélkül, hogy megtámadnák azt, majd mikor közelebb érnek a csónakhoz, akkor meglátnak minket és lefordulnak a mélybe.
Érdemes folyamatosan figyelni a vizet. Ha a sekély vízre kidobott wobbler után meglódul egy domi, az általa keltett tolóhullámmal rögtön el is árulja magát, és ilyenkor kell trükköt bevetni a csali vezetésében. Általánosságban igaz, hogy a lassan vezetett, néha megugrasztott wobbler becsapja a halat, de egy tapasztaltabb példány esetében lehet, hogy több kell. Ha tolóhullámot látunk a csali mögött, de kapást nem érzünk, akkor vagy meg kell állítani a csalit, vagy drasztikusan meggyorsítani.
A domolykó villámgyorsan leszedi a vízre hulló táplálékot is, így a bedobás után résen kell lennünk, mert nagyon sok kapás érkezhet beeső wobblerre. Folyamatosan tartsunk tehát kontaktust csalinkkal és figyeljük a vizet körülötte.
A csali kérdése gyakran okoz fejtörést a pergető horgásznak, hiszen ma már annyiféle műcsali van a piacon, hogy hajlamosak vagyunk elveszni a részletekben és túlkomplikálni a csaliválasztást. Pedig ha a domolykó éhes, akkor szinte mindennek nekimegy - ha az elég kicsi. Így tehát a wobblerek, körforgók, blade baitek közül az UL méretű (1-4 cm) műcsalik jöhetnek szóba. Mivel a domolykó rendkívül óvatos hal, törekedjünk arra, hogy minél realisztikusabb, minél részletesebben kidolgozott legyen műcsalink festése. Én előszeretettel használok Rapala CD-01 és CD-03 wobblereket, SpinMad Blade Bait és Tail Spinner csalikat, valamint a 3 cm-es Salmo Tinyt vagy Hornetet.
Néhány szót szólnék még a felszerelésről is. Domizáshoz UL botot kell használnunk, olyat, ami kellően rugalmas, jól dobja a pici (1-2 gramm) csalikat, és rövid. Én a nagyobb távolságok elérése miatt 2500-as orsót használok, de az 1000-es is bőven elég lehet. Főzsinórnak leggyakrabban monofilt használok, abból pedig 0,18 mm-est. Azért mono, mert lágyszájú halakra (jász, domolykó), felesleges fonottal dobni, a fonott zsinór nyúlásmentessége ugyanis sok halvesztést eredményezne. A pici horgok kis lyukat ütnek és kevés húst fognak a lágy szájban, ami egy erősebb bot vagy durvább zsinór miatt könnyen elszakad.
A vékony monofil mellett szól még láthatatlansága is; ma már fluorocarbon tisztaságú monofil zsinórokat is lehet kapni. Érdemes egy drágább, progresszívebb zsinórt venni, ami lágyabb, jól köthető és átmérőjéhez képest nagyon erős. Egy ilyen fonál használata közben rá fogunk jönni, hogy megéri a ráfordított pénzt. A főzsinórra 0-s méretű kapcsot kötök, ebbe akasztom a csalit.
A domolykós pergetésnek jellemzően három járulékos hala van a Tiszán: a balin, a jászkeszeg és a sügér. Fényváltás időszakában, ha balinos a pálya, érdemes egy kicsit erősebb bottal dobálni (4-18 gramm), mert a jókora tiszai balinok előszeretettel felveszik a domiknak szánt apró wobblereket, és akadók környékén bajban lehetünk a túl finom botokkal. Sőt, a felszerelés más része is gyenge pont lehet.
Idén nyáron történt meg velem a következő eset. Egész délután pergettünk a Tiszán, és sok szép domit fogtunk, balint viszont egyet sem. Estefelé kicsit megélénkült a víz, egyre több helyen mutatta magát a balin, de nem futottunk bele egy nagyobb példányba sem, így maradtam a domis, 3-12 grammos, 180 centis „élmény pálcámnál”. Egy vízbe dőlt akadó fölött csurogtunk a csónakkal, és hosszan eldobtam a pici csalit a tartás előtti elvágó vízen. A kis műhal horgai azonban összeakadtak, így gyorsan elkezdtem magam felé húzni. A felakadt csali a vízfelszínt súrolva pörgött körbe-körbe. Hirtelen felrobbant előttünk a víz; egy hatalmas balin ledurrantotta a „megbénult” wobblert. Lágy botom perecbe hajlott, a 18-as monofil pattanásig feszült, de úgy nézett ki, hogy felszerelésem bírja a fenekeszeg kirohanásait. Mivel maximálisan volt terhelve az UL motyó, nem kapkodtam vele, nagyon lassan édesgettem magamhoz a halat. Néhány perc körözés és huzavona után azonban lemaradt a jó hal. Értetlenül álltunk a dolog előtt, hiszen olyan sokáig meg tudtam tartani, hogy biztosra vettük, meglesz. Amikor kitekertem legyőzött wobbleremet, akkor láttam, hogy kihajlott a hátsó hármashorga. A balin megtalálta a felszerelés leggyengébb pontját…
Remélem, sikerült kedvet csinálnom mindenkinek egy kis UL pergetéshez. Irány a vízpart! Görbüljön!
Írta: Szalai Gábor László
Fotók: Rónavölgyi Edina és Szalai Gábor László
