Már több mint tíz órája folyamatosan esett az eső. Nem vadul, csak amúgy komótosan. Dacolva a felhőkön túl kardoskodó Nap erejével, a szürke felhőkből monoton egyhangúsággal szitálta be a Duna csendes tükrét, és egyre csak dobolt a horgász esőkabátjának felhajtóján. A kövezés egy kényelmesebb zugában elrejtette felszerelését és letakarta egy nagy nylon zacskóval. A vízcseppek azon is előadták vidám dob-szólójukat. A horgász leült egy kicsivel a csomagok mellett, és csuklyája alól hallgatta a kis koncertet. Tanácstalanul és sajnálkozva nézte, ahogy horgászbotjáról és orsójáról a víz ütemesen csorog a kövekre.
Reggel kezdte a túrát. Akkor az előrejelzés nem túl sok esélyt jósolt még a szórványos záporoknak sem. Hitt a rádió szavában, ezért jó 6 kilométerre is eltávolodott a falutól és óvatlanul az ártéri erdő szélénél hagyta járművét, a töltés tövében. A holtágak felderítésével kezdte a pergető-kalandozást, hátha nyakon csíphet egy-egy csukát. A Duna-ág csodálatos arcát mutatta, és a néma lombok tükörképei között felörvénylett néhány reményt keltő csuka-burványlás is, megadva ezzel a vadászat izgalmi állapotát. A horgász élvezte a magányos portyát. Villantókkal és wobblerekkel nyugodtan cserkészte be a lombok alját és a medertöréseket. Még az sem zavarta, hogy néhol gumicsizmája csaknem elsüllyedt a part menti sárban. Ez ugyan nehezítette a feladatot, de emelte is az esetleges fogás értékét. Már messze járt az autójától, amikor az eső beindult. Ha a talaj megázik, biztosan nem tud majd felhajtani a gátra, és akkor menthetetlenül itt ragad, gondolta, de legyintett erre a problémára, mert mindene kéznél volt egy hosszabb tartózkodáshoz, és eső ellen is. A csomagtartóban, a kis butykosban még egy kis szívmelegítő is rejtőzött, ha túlságosan hideg lenne az éjszaka. Egyébként meg nem sietett sehova.
A pergetésre figyelt inkább és megcélzott egy benyúló akadót, ahonnan már két rablást is látott. A műcsalit úgy hajította, hogy az bevontatáskor éppen az ágak mellett haladjon el. A wobblert simán vezette el az ígéretes hely mellett, de pár méterrel később apró, elakadás szerű húzást érzett. Kicsit tétován rántott egy gyengét a boton és a csali szabadon úszott tovább, de a mögötte látható örvénylésből nyilvánvalóvá vált, hogy bizony egy kapást hibázott el. Ez volt a délelőtt egyetlen eseménye. A lehűlő levegő és a rossz időjárás miatt, nem bízott a sikerben, de haza nem mehetett, mert kocsijához érve látta, reménytelen kísérletezés lenne innen kijutnia. Bemenekült az eső elől az autó száraz rejtekébe és evett valamit. Jólesett egy kis menedék a sok alulról és felülről jövő víz után. Eszegetés közben egyre érlelődött benne az elhatározás, hogy nem hátrál meg. Ráadásul mind jobban izgatta a gondolat, hogy ilyen kellemetlen körülmények között, milyen lehet a ragadozók kapókedve, hiszen maga is csak nagyon ritkán hajtotta a halakat ennyire mostoha időben.
Két távolabbi kövezés járt a fejében. Ha egy jó órát gyalogolna, akár még azt is elérné, amelyik messzebb fekszik tőle. Egy kevés bizonytalansága csak akkor támadt benne, amikor a vízállásra gondolt. Az enyhe áradás lehet, hogy befedte az ígéretes helyeket. Míg eszében az ellenérveket sorakoztatta fel, már azon kapta magát, hogy a felszerelés egyszerűsítésével foglalkozik. Hátizsákjából kikerültek a fontos holmik és átkerültek a mellény zsebeibe, így csak a wobbleres táska maradt, amit cipelnie kell. Készen állt a több kilométeres túrára és csakhamar a gumicsizma ütemesen tocsogott a jól felázott talajon. A horgász fejét leszegve gyalogolt és egykedvűen vette észre, hogy az összegyűlt esővíz már a fűszálak derekáig ér.
- Lehet, hogy három napig sem jutok haza… - villant át az agyán, de aztán elhessegette ezt a problémát… most inkább termetes balinok jártak az eszében. A gyaloglás egyhangúságát nagy halak felidézett és megálmodott képei tették színesebbé. Ellenállhatatlan balin-kapásokat képzelt botja végére, erős hosszú fárasztásokat, melyek végén a Duna barnás-zöld fátyolán át felsejlik a rablóhal ezüstbeöntött teste.
A monoton menetet most megszakította és beváltott az erdőbe. Ezen a helyen nem volt túl sűrű az ártéri növényzet, így viszonylag jól haladhatott. Inkább ezt a küzdelmesebb utat választotta, hogy rövidítsen az úton. A fák alá érve az eső hangjai is megváltoztak és az eddigi szitáló sisegésből a leveleken összegyűlt eső pötyögő csilingeléssé szelídítette ezt a muzsikát. A madarak és a rovarok elrejtőztek, ezért az egész erdő néma volt, mintha mindenki ezt a furcsa kis zenét hallgatná. Még a lába előtt felbukkanó hatalmas földi béka is csak mamlaszul pislogott. A horgász örült, hogy észrevette, mert a következő lépéssel menthetetlenül eltaposta volna.
Lassan haladt előre az erdőben és a növényzet kezdett kissé megváltozni. Magas csalánosok és sással benőtt részek váltogatták egymást. Tudta, ha jól tájékozódott, csakhamar eléri a kis ösvényt, ami a partra vezet. A feje fölött összeboruló csalánok közt meg is lelte e kitaposott utat, ott aztán kelet felé fordult és már látta is a folyót. Párszáz métert tett meg és kilépett a partra. Innen most mindkét ruganyt láthatta. A vártnál magasabb Duna eltakarta az északi kövezés part felé eső bekötését, ráadásul a vízállás nem engedte volna, hogy a horgász a parti fövenyen menjen el odáig, így még vagy húsz perc kemény dzsungelharc várt volna rá, hogy odajusson, ezért délnek vette az irányt. A kiszemelt követ már jól ismerte. Ráfolyására izgalmas köves akadók, lecsendesülő vizére pedig változatos homokzátonyok vonzották a halakat. Meggyorsította lépteit és néhány bokapróbáló méter után, a rugany csúcsáról nézte a vizet. Talán tíz percet is álldogált, csendben pihegve várta a jeleket, de a folyó hallgatott. Csak az esőcseppek sűrű karikái tették barátságtalanabbá a felszínt, amely némaságával egy kis reménytelenséget is sugallt. Tulajdonképpen nem csalódott, hiszen erre számított ebben az időben. A lehűlés, a rovarok és a levegőben szálló apróbb termések hiánya más felé, a mélybe hajtja az apróbb keszegeket és ezzel a ragadozókat is. Meg aztán a légnyomás emelkedése is valamiért elveszi az étvágyukat, de talán megtalálhatja mégis őket valahol itt a kő körül. El is határozta, hogy műcsalijaival szisztematikusan átfésüli a ruganyt körbeölelő víz minden rétegét.
Először a mélyebb vizeket és a feneket tapogatta le nehéz gumihalakkal és twisterekkel, majd a középrétegekbe célzott mélyebb járású villantókkal és wobblerekkel. Végül a part menti és felszíni részek következtek úszó fahalakkal, popperekkel. Órák múltak el, az eső csak egyre hullt. Kapás sehol. Kezdte unni a sikertelenséget, és a pergetést egyre többször pihenéssel szakította meg, ráadásul ezek a pihenők egyre hosszabbra nyúltak. A horgász most is esőruhája rejtekében üldögélt. Az állandó nedvesség hatására kezén a bőr meggyűrődött. Nézegette ezeket a fura kis hullámokat az ujjai begyén és először lett úrrá rajta az önsajnálat. Egy kicsit már fázott is. Arra a focimeccsre gondolt, amely perceken belül elkezdődik, és amelyet egy meleg szobában nézhetne a TV képernyőjén. Ebben a pillanatban nemigen érdekelte a kalandos természet és sokat adott volna érte, ha kocsijába pattanhatna és hazaérve meleg zoknit húzhatna fel, aztán meg bekapna valami főzött ételt. Később már azért is hálás lett volna, ha azt a bizonyos flaskát a kocsi csomagtartójából egy jótündér utána hozza… Az időjósokat korholta magában, aztán saját butaságát: - Még hogy átvonuló felhőzet, meg kis valószínűségű szórványos záporok! Fél napja esik!
Miközben mérgelődött a szél egy kicsit feltámadt és megfújta vizes testét, amitől átfutott rajta a hideg és egyre jobban fázott.
Azonban hozott jót is ez a kis szél, mert az eső elállt. A vastag szürkés felhők ugyan nem oszlottak szét, és a láthatár sem ígért enyhülést, de most legalább nem esett. A szél mintha csak egy szusszanás lett volna, hosszú sóhajtásként egy perc múlva megszűnt. A vízfelszín simán és csendesen csillogott.
A látvány újra felkeltette a férfi horgászkedvét és lebukdácsolt a bazaltokon, hogy a sima homokon megvetve lábát dobhasson párat. Az égre nézve nem is tudta eldönteni, hogy a napnyugta vagy a vastag felhők miatt van sötét. Órája azonban elárulta, hogy közeleg az este. Felkapcsolt a zsinórra egy olyan wobblert, amely süllyed a víz alatt. Nem is azért választotta ezt, hogy mélyre tudja engedni, hiszen a folyó áramlása erős volt és nem engedte a fenék közelébe az ilyen típusokat sem. A fontos inkább a fahalacska tömege volt. Messzebbre tudta dobni és így nagyobb felületeket vizsgálhatott át egyetlen húzásra. Most is alaposan nekidurálta magát és a vékony kis pergetőbot maximális rugalmasságát kihasználva suhintott egy hatalmasat. Büszkén nézte, ahogy szép ívben repül a műhalacska és vagy ötven méternyire csobban a folyóba. A toccsanás pillanatában, azonban a wobbler körül felrobbant a víz és a fonott zsinór tizedmásodpercet sem késve közvetítette az iszonyú rántást. Kapás! A horgász boldogan tartott ellent és még rá is emelt egy keményet, hogy a csalin lévő horgok a balin szájába vágjanak. Mert balin volt a becsapott rabló! Ez nem kétséges! Kezdődött a jól ismert heves küzdelem és a horgász most jó érzéssel gondolt a távoli dobásra és, hogy a halat messziről kell behoznia, így a fárasztás tovább fog tartani. Szép darabos harcosnak sejtette, mert keményen védekezett. Az első, ideges köreit lefutva, most a folyó segítő erejében bízva lefelé menekült, megszólaltatva az orsó fékjének ciripelő hangját. De szép hang is ez! A horgász még lazított is kicsit a mechanikán, hogy a hangot élvezhesse. Ellenfele azonban fáradni látszott és már csak a bot ruganyos hajladozásai jelezték, hogy tusáját vívja a távolban.
A szürke égbolton nem jól látszott, hogy merre fut a zsinór, de valahol már teljesen a rugany alatt járhatott. A horgász arra számított, hogy a kövezés mögötti gyengébb áramlásban már könnyebben kényszerítheti közelebb a halat. Így is lett. Komótosan szedte be a lasszót, közben a bottal kivédte a hal oldalirányú kirohanásait, és többet már nem engedte a sodrásba menekülni. Még egy utolsó kísérlet a szabadulásra, de a szilaj fonott kanóc ellenállást nem tűrve kényszerítette a homokos sekély vízbe az őnt, ahol a horgász már magabiztosan ragadhatta meg a tarkóján. 54 centisnek mérte, majd lefotózta és óvatosan a Dunába csúsztatta. Lehűlt kezének majdnem melegnek tűnt a víz, ezért jólesően mosogatta a halnyálat tenyeréről. Nézte, ahogyan lassan magához tér a hal és egy hirtelen csapással eltűnik a mélyben.
A horgász hitetlenül ingatta a fejét. Talán még le sem ért a csali és már odavágott! Mindig csodálkozott ezeknek az izmos halaknak a gyorsaságán. Néha, ha tiszta vízben megfigyelhette, hogyan hajtják a piszéket, csak kapkodta a szemét. Szinte csak sejtette őket a sötétzöld mélyben, úgy illantak tova, mint a fecskék a felszín felett. Fecskék voltak ők is. A folyó ezüst fecskéi. A kishalak pedig apró rovarok módjára menekültek előlük, amint csoportosan vagy egyedül villámgyorsan és szabadon vágtattak közöttük. Nagy nemes harcosoknak érezte őket, nemes acélpengéknek, melyek időről időre kedvük szerint suhognak a küszrajok között. Nem hajsza volt ez. Inkább fennkölt járőrözés, erőfitogtatás, a riadt áldozatok ellenőrzése. Az állatvilág minden teremtménye csodálatos a maga nemében. A ló izomzata, a sólyom szélsebes szárnyai, a macska rugalmasan puha mozgása, mind elbűvöli az embert. A horgász számára a balin a szabadság, a szépség és a vadság olyan tökéletes megformálója lett, melyet nem győzött csodálni. A balinhajsza, becserkészni és megfogni ezeket a gyönyörű halakat. Rabul ejteni és legyőzni őket! A horgász talán ezzel váltotta meg saját szabadságát. Miden egyes harccal egy kicsit ellopott ezeknek az állatoknak az erejéből és a magáéhoz forrasztotta.
A fogás így adott erőt a férfinak és most már tudatosan a távolabbi felszínt célozta egy másik csalival. A dobás ugyanúgy sikerült és… döbbenet! A bepottyanó csalit ismét elragadta egy ragadozó! Tán még az előzőnél is erősebb és nagyobb példány. Fárasztásakor a horgász lemásolta a tíz perccel korábbi koreográfiát és a kövekhez húzta a kifáradt izmos testet. A hal megadóan tűrte, hogy lemérje és lefotózza, majd kábultan imbolyogva intett búcsút uszonyaival, amikor a horgász szabadon engedte. A következő néhány dobás nem hozott újabb kapást, de a műcsali lecserélése ismét sikert aratott és egy másik wobblerrel megint sikerült támadásra ingerelni a kővég örvényeiben portyázó balinokból. Ezúttal már nem is kellett messzire dobni. A halak mintha közelebb húzódtak volna a ruganyhoz. A kis küszforma fahalacska még 25 méterre sem repülhetett, és ahogy megindult, pár méter úszás után, hirtelen rántással vágott rá a harmadik őn. A horgásznak bevágnia sem kellett, olyan vehemens volt a kapás. Most már nyugodtam és elégedetten terelgette a halat kéz közelbe. Már nem sietett. Sejtette, hogy hamarosan vége a terített asztalnak. Ahogy a fény fogyott úgy csökkentek esélyei is. A balinok eltűntek, de már nem bánkódott ezen, mert tenyeréről kellemes halszag terjengett a nedves levegőben dagasztva benne a büszkeséget.
Újra eleredt az eső. És mintha a szünetből energiát merített volna, most még keményebben szitált.
Teljesen lement a Nap, mikor a férfi úgy döntött, megkeresi az autót és pihenőre tér. A halfogás sikere rövidített a hosszú gyalogúton, igaz már sötét este ért a járműhöz. Az autó nyakig állt a vízben, de az utastér száraz melege védelmet ígért, egy kis menekvést a rengeteg víz elől. Innen még sokáig, talán napokig nem mozdulhat. Levetette a nedves göncöket. A csomagtartóból előkereste a kis flaskát. A butykosban rejlő alkoholba zárt gyümölcsíz hamar szétáradt tagjaiban és felmelegítette. A sokszor kényelmetlen autóülés fáradt hátának most valódi kényeztetésnek hatott. Hátradőlt és hallgatott. Holnap meg kell látogatnia a másik kövezést is. Akár a dzsungelharc árán is. Lehet, hogy az átbukó vízben ismét meglepetések várják…
Lecsukta a szemét. Látomásaiban egy tisztuló égbolt jelent meg csodaszép felhőkkel. Az altató szesz szárnyakat adott vágtató, kavargó gondolatainak. Holnap, majd holnap… A kocsi acéllemezén újabb szonátákba kezdett a véget nem érő eső, de a férfi fejében lágyan szólt mögötte egy másik hang… a halak éneke.
Endrődy Jóvér Balázs
