A balin számomra a nyár hala. Vitathatatlan, hogy a kánikulai napokat víz közelében a legkellemesebb átvészelni, és emellett nehezen képzelek el magamnak jobb időtöltést, mint a fenekeszegek horogra kerítése. Úgy érzem azonban, hogy a címbeli triatlonért némi magyarázattal tartozom."
A futás természetesen kimarad, mert azzal mindig úgy voltam, hogy inkább időben elindulok mindenhová, mintsem hogy futnom kelljen :-)
Így az első forduló számomra a kerékpár. A hosszú nyári délutánokba bőven belefér, hogy a munkaidő leteltével biciklin gyűrjem le azt a tizenegynéhány kilométeres távot a vízig, és kifejezetten jól is esik az ülőmunka utáni mozgás. Ilyenkor alig várom, hogy odaérjek, teljes erőbedobással tekerek. Figyelem a résztávokat, mérem az időt, és mire kiérek, szakad rólam a víz. Rögtön jön a második versenyszám, az úszás. Alighogy elkötöm a csónakot, már csobbanok is, és élvezem a jól megszolgált hűsölést. Egy darabig tempózva lökdösöm magam előtt a ladikot, aztán amikor ezt megelégeltem, visszakapaszkodom.
Harmadik próba az evezés. A balinozás mobil műfaj, és elég sok lapátolás fér egy délutánba.
A sportos megközelítéshez könnyített menetfelszerelés jár. A boton és evezőn kívül minden holmim belefér egy kis oldaltáskába. A több fióknyi mennyiséget kitevő műcsali-gyűjteményemből csak egy szűk válogatott utazik velem egy kétoldalas kis dobozban.
Eljött hát a balinok szezonja, és úgy gondoltam, mindent ott folytatok, ahol tavaly abbahagytam. Az idei nyár azonban nem csak időjárásában, de a balinok viselkedésében is sok újat mutatott számomra.
Rögtön az első nyári kirándulásomon feladták a leckét ezek a sportos banditák. Lestem a vízen a csíkokat, de nem mutatkoztak, rablás viszont annál inkább. Hamar rájöttem, hogy nem akárhol rabolnak. Már második éve zajlott a holtág fenekéről az iszap „porszívózása”. A víz tetején combvastagságú csövek éktelenkedtek, felületüket vastagon belepte a fonalas alga. A vastag, laza szövedékben éppen ívtak a snecik, és ezen a békanyálas réten „legelésztek” köztük a balinok is. Ha a csőtől egy méterre húztam el a műhalat, már rá se hederítettek, ha viszont közelebb merészkedtem, egykettőre zöld bojttá változott át a wobbler a rárakódó algaszálaktól. Mindennek a tetejébe még arra is rögtön rájöttek a ravasz rablók, hogy rájuk vadászom. Néhány próbálkozás után mindig dobástávon kívülre vonultak, hogy ott provokáljanak tovább zajos étkezésükkel. Több órányi cserkészés és hajigálás árán fogtam végül egyet beeső csalira, de rá kellett jönnöm, hogy ezen a pályán ők vannak otthon, és nem tudok velük mit kezdeni.
Egy másik alkalommal szeles idő volt. A balinok felszíni csíkjaiban nem reménykedhettem a hullámzó vízen, de rablás sem nagyon akadt, ami útbaigazított volna. Látott halra dobás helyett ilyenkor a bevált helyek végigjárása marad. Bíztató indításként a hínáros szélénél el is csíptem egy jó másfeleset, és optimizmussal telve indultam a túlparti bokrok alját megdobálni. A szél kellemetlenkedése miatt enyhén szólva nem minden dobás ott fogott vizet, ahová céloztam, néha a bokrok ágain kötött ki a csali. A 18-as Vanish-sel nem lehet vandálkodni, így ha nem sikerül lerázni az ágról a wobblert, sajnos oda kell evezni, ami egyenlő a pálya szétbarmolásával. Ráadásul a szél össze-vissza forgatta a csónakot is, már kezdett elegem lenni az egészből, amikor újra fára dobtam. Mire lecibáltam a wobblert, és lekopasztottam róla a faleveleket, éppen egy bedőlt fa közelébe sodródtam. Már fogtam itt halat, nem hagyhattam ki egy gyors dobást, mielőtt túlvisz rajta a szél. A legjobb helyen toccsant a sok balint látott, öreg KZI-m, a vízben fekvő hatalmas nyárfa távolabbi ágán túl. Az első „forró pontnál” elhúzva kapás nélkül maradt, de a közelebbi ághoz érve sistergős rávágást provokált ki a fürgén elsuhanó fahalacska. Bármennyire is mindig ezt a pillanatot várom, mindannyiszor váratlanul vágódik karomba a bot rándulása, ez a soha meg nem unható, mámorító érzés. Agyam vakuja villan, amikor a következő másodpercben a víz fölé vetődik a rövid pórázon tartott, testes balin, de a fék jajdulása helyett halk csettenéssel adja meg magát zsinórom. Hitetlenkedve húzom meg az orsó előtt az ellazult madzagot, de a fék rendben van. Egyszerűen megsérült a vékony damil, a bozótharc után újra kellett volna kötnöm.
Leroskadtam a ladik aljára, és tehetetlenül bámultam a hullámokat. Valahol ott úszik az a balin, szájában a wobbleremmel. Nem is a hármas körüli balin elvesztését sajnáltam, hanem ezt a horgásztársként hozzám nőtt, ujjnyi kis vacakot. Rég ki kellett volna akasztanom a polcom szélére, mint emléktárgyat, de hiába készítettem a tél folyamán egy népes sorozatot ebből a típusból, mégis mindig a régi, bejáratott darabot kötöttem fel, benne hittem. Most, hogy odalett az öreg, eljött az idő, hogy bizonyítsanak a fiatalok. Tízpercnyi kókadozás után ezzel a gondolattal kötöttem fel, és indítottam útjára egy szinte festékszagúan friss wobblert. Egy időre elment a kedvem a parti bokrok tájától, így a nyílt víz felé dobtam. Még mindig az iménti veszteségen révedezve, automatikus mozdulatokkal járattam a csalit. Talán a második, vagy harmadik dobásnál tarthattam, amikor egy jó rávágás visszabillentett a jelenbe. Halam van! Egy másfeles balin avatta fel az új wobblert, ami később társaival együtt hasonlóan fogósnak bizonyult, mint az „eredeti” KZI. Mégis, titokban azóta is minden kifogott balin szájában azt az elveszített régi wobblert remélem újra viszontlátni.
Mindenhogy szeretek pergetve halat fogni, de kedvenc műfajom a látott hal becserkészése. Legkedvesebb nyári emlékem is egy ilyen esethez fűződik. Aznap ragyogó idő, és nyugodt, tiszta víz fogadott. A rituális fürdést követően egy kuttyogatni készülő „haltárssal” elegyedtem beszédbe, amíg felszereltem könnyű pergetőbotomat. Ahogy elkészültem, kicsit odébb eveztem a part felé, hogy „ne együnk bele egymás tányérjába”. A víz szélén álló magas nyárfák alatt nem zavart az ég tükröződése, szinte méteres mélységig leláttam polárszemüvegemmel. Láttam egy-két kisebb balint, de nem akartam őket háborgatni, tovább nézelődtem az ülésdeszkára felállva. Egyszer csak feltűnt a várva várt csík! A „V” hullám mérete, és nyugodt tempója jobbacska halat sejtetett. A parttal párhuzamosan jött felém, és ha ebben az irányban folytatja útját, akkor a part és a csónak közt félúton halad el. Hozzákészültem a dobáshoz, és ahogy a „célkeresztbe” ért a balin, mögé dobtam, egészen közel a parthoz. A hal nem ijedt meg a csobbanástól, ugyanabban az ütemben haladt tovább. Már jól láttam széles hátának kígyózását, kifeszülő uszonyainak mozdulatait. Ahogy mellé ért a vibráló wobbler, hirtelen megváltozott a mozgása, kecses kanyarral mögé, és alá került a műcsalinak. Egy pillanatra szem elől vesztettem, amikor egy követhetetlenül gyors mozdulattal rátört remélt áldozatára, és megakadt a horog. A kuttyogató ütemes dobszólója mellé hirtelen belépett az orsó fékjének hegedűhangja, és a balin megkezdte a csónak körül szűkülő köreit. A harcsázó kolléga a szeme sarkából figyelte az eseményeket, és elismerően odabólintott, amikor tarkón ragadva kiemeltem a jó két és fél kilósnak becsült zsákmányomat.
A sok kipergetett hal közül a nehezen megfogottak emléke maradt meg bennem legélénkebben. Egy küszködős, ritka gyenge nap végén már a stég közelében szedelőzködtem, kikötéshez készülődve. A wobbler lecsatolása közben egy pillanatra felnéztem, és megállt a kapcson matató kezem. Az alkonyati szélcsendben kifeszülő vízen egy „csíkhúzó” közeledett. Mint egy idegtépő lassúsággal poroszkáló rendőrautó, ráérősen járőrözött a hínármező szélén karikázó snecik között. Nem is győztem kivárni, hogy végre odaérjen, pancser módon elsiettem az első dobást. Nem mozdult rá a hal, de szerencsére el sem ijesztettem, és még elértem a következő dobással. Ez már jó helyre ment, és a vízi járőr azonnal le is igazoltatta az orra előtt hebehurgyán átrohanó „kiskorú elkövetőt”, végre megadva ezzel nekem a napi betevő adrenalin-fröccsöt. Mégis más hangulatban ül fel az ember a biciklire, amikor még ott érzi a markában egy jó kétkilós balin vagdalkozását!
Az idén a natúr színű műcsalikba vetett feltétlen bizalmam kissé megingott. A mögöttünk hagyott nyárra oly kevéssé jellemző kánikulai napok egyikén ismét feleségemmel kirándultunk, természetesen egy pergetőbot társaságában. A víz mozdulatlan volt, és langyos, mint a kihűlőfélben lévő tea. Miután kilubickoltuk magunkat, felszereltem a botom, és próbáltam valami hal után nézni. Igazából nem raboltak a balinok, és jellegzetes csíkjuk sem mutatkozott, de egy-egy mozdulásból úgy tűnt, hogy mégis fenn vannak. Egy ilyen mozdulásra dobva gyorsan meglett az első, és negyedórán belül a második kilós-másfeles balin is. Utána vagy két órányi pauza következett. Nagy darab vizet bejártunk közben, szemlátomást a halak is ott voltak körülöttünk, de nem kellett nekik a zöldes árnyalatú wobbler. A nap már laposan kezdett sütni, amikor úgy döntöttem, hogy kipróbálok egy új szerzeményt, amit a színe után csak Marlboronak becéztem. A piros-fehér csalira litvániai nyaralásunk alatt buktam rá egy helyi horgászboltban. Nem is elsősorban a színe kedvéért, hanem mert hasonlított az általam faragott KZI-kre, és kíváncsi voltam rá, vajon hogy mozog. Kicsit nagyobb, és húsosabb is ez a Marlboro, mint az enyémek, jól el lehet dobni, állapítottam meg a csalicsere után. Mit ad a jó szerencse, már az első behúzásban ráragadt egy „széria” balin a plakátszínű fahalra.
Nahát, ezt a mázlit! − mormoltam magamban, miközben visszacsúsztattam a vízbe a halat. Második dobás, puff, ezt is megüti valami, de lemarad. Tekerem tovább, öt métert jön, megint rávágás, ez már megvan! A feleségem csak néz, mint a moziban. Kicsit rá is játszom a dologra, fárasztás közben pózolva odafordulok.
− Látod, milyen jó kis móka ez a pergetés?
A következő is megakad, de elmegy a ladik előtt, és halat hoz a negyedik és ötödik dobás is. Gyanúsan „rexhuntos” kezd lenni ez az eset, csípjen már meg végre valaki! Az utolsó hal egy szép, kettes forma, úgy döntöttünk, hogy ezt hazavisszük. Amíg felbilincselem, a feleségem is próbál dobni párat, de úgy tűnik, ezzel kimerült a pálya. Amíg a párom hazafelé evez (nagy kincs ám egy ilyen asszony :-)), én még dobálok, és nem is eredménytelenül. A szürkületben még két balin, és egy csuka csábul el a messziről jött, Marlboro-színű fahalacskára.
Több se kellett nekem, otthon már mártottam is a fehér, majd a piros festékbe egy-két hagyományos festésű wobblert, és alig vártam a következő alkalmat. Legközelebb a kisebbik fiammal mentünk ki, akit élete első pergetett halához segített hozzá a Marlboro, de nekem is sikerült felavatnom a házilag átfestett csalit.
A napsütésben nem kellett a rikító színű wobbler a balinoknak, de ahogy a fák mögé ért a nap, volt egy jó fél óra, amikor csak ezzel lehetett őket megfogni.
Már azt hittem, kezemben a bölcsek köve, amikor augusztus utolsó napjaiban, és szeptember elején néhány alkalommal azon vettem észre magam, hogy hiába dobok nekik zöldet − pirosat, képtelen vagyok horogra kapni ezeket a fránya balinokat. De így legalább lesz min morfondírozni a télen, hogy jövőre megint valami új trükköt tudjak mutatni kedvenc nyári játszótársaimnak!
