„Hajnalodik, kiugrom az ágyból, a barátom már vár reám, én kedvelem Őt, nagyon kedvelem Őt, hisz Ő…” - a folytatást már mindenki ismeri, hisz Ő az őn, a ragadozó őn. Szokásomhoz híven, ismételten a Duna talán legrafináltabb halait, a balinokat készültem horogvégre keríteni. Tartsatok velem, és kiderül, milyen sikerrel vettem az akadályt!
Aki célzottan szokott balinokra pergetni, az tudja csak igazán, milyen eszesek és pimaszok, gyakran kergetik a csalit, majd hangos fröcsögés közepette fordulnak vissza a reményektől duzzadó lelkű horgásznak jelezve, hogy ez még nagyon-nagyon kevés a megfogásukhoz. Amennyire szeszélyes a kapókedvük, legalább annyira kiismerhető utakon járnak a kövezések, a homokpadok és a zátonyok vagy akár az öblök bejáratainál, valamint pont ugyanannyira menetrendszerű időpontokban kergetik és ijesztik halálra rablásaikkal fő táplálékukat, a szélhajtó küszt. Kedvenc helyemen hajnaltól - mikor a nap éppen kibukkan a horizont mögül - késő délelőttig figyelhetjük meg látványos jelenlétüket. Gyakran olyan vehemenciával támadnak, hogy szinte partra vetődnek, ami nagyon szórakoztató; azonban nagyon óvatosnak kell lennünk, hisz ilyenkor könnyen szemet szúrhatunk nekik, és onnantól kezdve nincs az a csali, ami ne keltene gyanút. Igyekszem árnyékban maradni és minél halkabban tevékenykedni a parton; olykor szó szerint mezítláb, lábujjhegyen közelítem meg a sóderen a megfelelő horgászhelyet. A felszerelésemet minimálisra próbálom csökkenteni, hisz két bőröndnyi csalival és több bottal lehetetlen hangtalannak maradni. Vannak bevált kedvenceim, amiket mindig erőltetek, de mindig van nálam valami újdonság is, mert ezek a ravasz balinok egy idő után kiismerik a csalikat, és akkor feleslegesen pazarolom drága horgászidőmet.
Hajnali fél négy van, megint csörög az ébresztő, megint jelzi, ha tovább kómázok az ágyamban, lemaradok, bár nélkülem úgysem kezdődik el a horgászat. Az a bizonyos „kiugrom az ágyból” nehezen, de összejön. Gondolva a nehézségekre tegnap este már összepakoltam, kikészítettem mindent. Gyors reggeli, majd a testmozgás kedvéért kerékpárral megyek a hozzám közeli helyszínre.
Gyönyörű látvány fogad, nyugodt víztükör, enyhe légmozgás - pont csak annyi, ami elkergeti az ádáz szúnyogokat - és itt-ott halmozgás. Az idillt egy hangos rablás szakítja félbe, szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy ezzel jelzi nekem a „barátom”, kezdjük el végre a csatát. Gyors kutatás a csalisdobozomban. Kedvenc, snecit formáló wobbleremet kötöm fel a not-a-knot kapocsba - igen, not-a-knot, mert én 0,08 mm-es fonottal pergetek itt a gyakran beköszönő csukák miatt - és hajítom, azaz csak hajítanám az előző fröccsenés helyére, de egy benyúló ág utamat állja, és csalim saját tükörképére vigyorog a vízfelszín fölött tíz centivel.
A lehető leghalkabban kiszabadítom, majd ismételten hadrendbe állítom műhalamat. Végre elkezdődhet a tánc! Nem is kell sokáig várnom az első balin érdeklődéséig, de mielőtt rárontott volna a csalimra, elfogyott a „lába” alól a víz. Más taktikára lesz szükségem… Ezúttal a parttal párhuzamosan vontatok; feszülten figyelem, ahogy kis kedvencem jerkelés közben cikázik, majd hirtelen rántást érzek. „Megvan!”, kiáltok fel, épp csak annyira, hogy meg ne zavarjam a csendet.
Korai öröm volt, lemaradt. Gyanakodva vizsgálom horgaim hegyét, de nem jól következtetek, nem a horog és nem is a hal, de még csak nem is a felszerelés a hibás, hanem én: annyira váratlanul ért a kapás, hogy elfelejtettem bevágni. Nem baj, a következő biztosan nagyobb lesz és szebb, és én sem felejtem el azt a bizonyos gyors, határozott mozdulatot. Minden hiába, a következő félórában egy kis érdeklődést sem tudok kicsikarni. Újabb kotorászás a dobozomban, azon tűnődöm, mit kössek fel… Ebben a pillanatban kettéválik, mit válik, robban a felszín, a kishalak a szélrózsa minden irányába menekülnek, kivéve egyet, ami többször is megpróbál a felszínen pattogva eltűnni a balin elől, de a végén egy fröccsenés és néma csend következik. Végre láttam, hogy mekkora sneciket kergetnek célhalaim, így ennek megfelelő méretű fehér twistert választok, azt dobom az általam legjobbnak vélt pontra. Halk becsapódás után tekerek egyet, meg még egyet… és durr! Gerincemig hatoló rávágás érkezik őkelmétől, melyre egy határozott bevágás a válaszom. Megvan, tényleg megvan. Ádáz küzdelem veszi kezdetét, rohan a sodrás felé, de visszafordítom, irány a partszéli akadók sokasága, de innen is elkormányzom, akkor - gondolja - nézzük meg, mit bír a zsinór és a bot. Igen, lehet, nem a legjobb választás balinozni a 210 cm-es light (8-25 grammos dobósúllyal megáldott) bot, de felszerelésem hihetetlen erőtartalékokkal bír, és számomra is meglepően gyorsan vezetem a balint a lábaim elé. Óvatosan benyúlok lip-grippel a szájába, leteszem a botot és másik kezemmel a hal alá nyúlok, majd a lehető legóvatosabban kiemelem. Gyors horogszabadítás után még gyorsabb fotózás és visszaengedés következik.
A nap kibújt a fák fölött és sugaraiban a küszhadak egyre aktívabbak; örülnek, hogy ilyen szép helyen, ilyen tiszta vízben békésen úszkálhatnak föl s alá. A rovarok is rajzanak a víztükrön: a szúnyogok feléledtek és kikergetnek eddigi árnyékos búvóhelyemről, de a napos részekre már nem követnek. Ilyenkor szokott egy igen szép példány rabolni az alig 50 centis vízben, mindig ugyanott és ugyanakkor. Sokszor megpróbáltam már becsapni, de ez idáig sikertelenül. Ma úgy érzem, sikerülhet. A lehető leghalkabban és a legóvatosabban begázolok a vízbe - ami a jegesmedvék számára nagyon kellemes hőmérsékletű lenne - nagyjából annyira, hogy a kiszemelt helytől 20-25 méterre, de azzal egy vonalban legyek, így a parttal és a rablások irányával párhuzamosan tudom vezetni a csalimat.
Tavaly olvastam egy cikket, amiben a popperezést boncolgatták. Lenyűgözött. Azóta szeretnék én is ezzel a módszerrel halat fogni, de két jelentéktelen akción kívül eddig semmit sem tudtam felmutatni (pergetve, mert legyezve számtalan domolykót fogtam így). Arra még tisztán emlékszem a cikkből, hogy látott balinra vagy a rablások közelébe dobott popperekkel fogták a Balaton őnjeit. Gondoltam, itt az ideje, hogy én is megpróbáljam. Egy saját készítésű 6 centis poppert választok a gyáriak helyett, mert kevés dolog tesz boldogabbá, mint saját kreálmánnyal halat fogni. Egyes gyártók marketingje olyan teljes körű, hogy a szponzorált versenyzők mindent bemutatnak a csali működésével, használatával és a vezetési technikával kapcsolatban, így elkészítése és használata sem jelent nagy gondot. Mielőtt elkezdeném a kiszemelt helyre dobálni, egy számomra jelentéktelennek tűnő helyre pöccintem és kipróbálom, minden rendben van-e.
Hihetetlen: harmadik vagy negyedik mozdulat után egy ragadozó tolóhullámai közelítenek csalim felé, de az utolsó centiken visszafordul. Szívem a torkomban dobog… újra meg újra visszadobok ugyanoda, sajnos sikertelenül. Üres próbálkozásaimat ismételten egy látványos rablás szakítja félbe. „Megjött, itt van, hatalmas!” Nem győzöm magam ismételni, menetrendszerűen, pontosan ugyanott és ugyanakkor, minden áldott reggelen. „Most meglátjuk, mire jutunk egymással”, és már suhintom is popperem a riadalom helyszínére. Fél óra próbálkozás után sajnálattal tapasztalom, hogy a szél egyre erősebb és a hajók, motorcsónakok megkezdték útjukat, mellyel a sima víztükröt háborgó tengerré változtatták. Hajnali horgászatom itt véget ért, de nem búsulok, hisz nem is olyan messze van egy öböl, ahol sok szép balin lakik. Kerékpárra pattanok és irányba veszem következő célállomásom. A bringaút egy erdőn át vezet, kellemes madárcsicsergés közepette haladok és élvezem a hűsítő menetszelet.
Megérkeztem. Kilenc óra van, horgászt nem látok; gondolom, az éjszakai harcsázók már rég az igazak álmát alusszák az este történteken morfondírozva. Kezembe veszem botomat és szépen nyugodtan átfűzöm zsinórom a gyűrűkön. Egy csiga lassúságával választom ki csalimat, kicsit hezitálva rajta, hisz kedvenc wobblerem nem is oly rég sérült meg: elhagyta terelőlapkáját, mikor közelebbi barátságot kötött egy sziklával. Végül mégis mellette döntök, hiszen jerkelésre nagyon alkalmas jelen formájában: minden határozott húzás után kis szünetet tartva oldalirányba kibillen és lebeg tovább. Már az első dobásra jelentkezett egy kisebb domolykó, de annyira finoman tolta meg orrával a csalimat, hogy az esélytelenek nyugalmával vágtam be, mondanom sem kell: sikertelenül. Hatodik vagy talán hetedik próbálkozásomnál járok, a csalim vizet ért, várok egy-két másodpercet, majd egy rövid rántással életre keltem műhalamat; kis szünetet iktatok be, épp csak annyit, amennyi ahhoz kell, hogy csalim ismét eredeti állapotába kerüljön. Mielőtt újból életre kelthetném wobbleremet, egy nagy fröccsenést látok körülötte és egy erőteljes rávágás fut végig a fonott zsinóromon, hogy utána a gyűrűkön átrohanva a bottesten nyugvó kezemben érezhessem ezt a semmivel össze nem téveszthető érzést. Reflexből bevágok neki, amit ő egy határozott kirohanással díjaz. „Megvagy, de mennyire, hogy megvagy!” Balinom harciasan védekezik a horgon. Körülbelül egy-másfél kilóra saccolnám, de ebben a pillanatban kitör és olyan tempóval indul a móló alá, hogy ezt a súlyt gondolatban már fel is emeltem három kilóra. Pár perc küzdelem után parthoz terelgetem és elégedetten emelem ki lip-gripemmel „áldozatomat”. Csalim teljesen eltűnt a szájában, mégis sérülés nélkül ki tudom szabadítani börtönéből. (A fényképezőm lemerült, de a helyi kikötő egyik embere szívesen segített lefényképezni zsákmányomat, amit ezúton is köszönök neki, hisz életem egyik legnagyobb - 2,6 kg-os - balinját tarthattam büszkén kezemben.)
A nap egyre jobban éget, az árnyékot adó fák száma vészesen csökken - a mai napra hőségriadót fújt az Országos Meteorológiai Szolgálat -, a rablások száma meg egy-két darabra korlátozódik, ezért itt az ideje hazafelé venni az irányt. Ismét sok szép emlékkel hagyom itt a Dunát, miközben azon tűnődöm, vajon holnap reggel vagy azután sikerülhet-e becsapnom, megküzdenem vele és hálám jeléül visszaengednem azt az egy nagy balint, amire most már hetek óta fáj a fogam?
Írta: Mészáros Levente
Fotó: Mészáros Levente, Mészáros Gergely
