Az utóbbi években egyre inkább azt veszem észre magamon, hogy az ősz kezdetével eluralkodik rajtam a csőlátás egy sajátos válfaja. A kór fő tünete, hogy csak a csukát vagyok hajlandó figyelembe venni a halak közül. Amikor csak tehetem, délutánonként, munkaidő után szakítok rá egy-két órát, hogy a közeli Tisza holtágon üldözőbe vegyem kedvenceimet. Az efféle röpke pecák egyetlen hátránya, hogy mire igazán beleélném magam a horgászatba, a korai sötétedés már véget is vet a játéknak. Egy egész nap, hajnaltól estig, az az igazi! Ilyenkor bele lehet feledkezni a kalandba, bejárni a holtág minden zegét-zugát, kifújatni a széllel a hétköznapi gondolatokat. A kapástalan, déli órákban pedig jólesik ráérősen sziesztázni egyet a ladik fenekén elnyújtózva.
Már régen voltam hajnalban horgászni, azóta sokat rövidültek a nappalok. Így kicsit korábban kiértem a kelleténél. A csillagok még szúrósan néztek le az égről, és a fogyó hold csonka korongja, sejtelmes fénybe vonta a deres tájat. Óvatosan, szinte négykézláb kászálódtam be a dértől fehérlő, síkos ladikba. Még a hold világára hagyatkozva fűztem át a zsinórt a gyűrűkön, de miközben kényelmes tempóban lapátoltam a kiszemelt hely felé, a hajnal derengése lassanként elnyomta az éjszaka fényeit.
A megszokott pályám elejét két korán kelő, csónakos horgász már megszállta, ráadásul a parttal párhuzamosan bedobva elég hosszú szakaszt a blokádjuk alá vontak. De olyan szép ez a hajnal, hogy nem tudok rájuk igazán neheztelni ezért. Illendő távolságban elkerülöm őket, és a képzeletbeli semleges zónán túl állítom meg a ladikot. A víz felett könnyű pára tétovázik, a levegő teljesen mozdulatlan, nem kell leengedni a horgonysúlyt sem.
A part felé küldöm az első dobást. A zsinór ívének ütemes lüktetése híven közvetíti a süllyedő villantó kalimpáló mozdulatait. Nagyjából tudom a mélységet, nem várom meg, hogy a fenékre érjen a kanál, mert akkor szinte bizonyosan hínárt fog. Tempósan tekerek, meg-megállva, néha pattintok egy rövidet a bot végén. Ahogy közelebb ér a villantó, úgy lassítok, és tartok egyre hosszabb - persze csak gondolatnyi - szüneteket a csévélésben, hogy végig a víz alsó harmadában evickéljen a műcsali. Így pásztázom át először a bokros-gyékényes parti sávot, majd kapás hiányában a parttal párhuzamosan eresztek el egy hosszú dobást. A félúton járó, éppen megállított villantóra végre megérkezik az első rávágás. Apró csuka, de örülök neki, mint az első halnak mindig. Rövid ficánkolást engedélyezek neki, majd beemelem, és megszabadítom a kellemetlen "fogszabályzótól".
A nap már feljött, de a hideg makacsul tartja magát. A zsinór által felhordott víz jégkérget von a gyűrűk köré. Időnként lepiszkálom a jeget, bár nem nagyon zavar. Később csak bemártom néha a botot a vízbe, hogy megszabaduljak az újraképződő jeges bevonattól.
Hamarosan megérkezik az első csukám párja, sajnos, ő se nagyobb az előzőnél, így útjára is engedem. Lassacskán kezd némi ereje lenni a napnak. A gyűrűk már nem fagynak be, viszont a csukák is abbahagyták a reggelizést. Bár nekem jólesne a napsugarak simogatása, mégis az árnyékos oldalba húzódok, hátha itt még aktívak a krokodilok. Itt a 3 méter körüli mélységű víz alattomos, láthatatlan akadókat rejt. Ha szerencsém van, letörik a gally, vagy kipattan a horog, de jónéhányszor kénytelen vagyok az elakadt villantó fölé evezni, hogy kiszabadítsam. Egy ilyen mentőakció utáni dobásom épp egy bedőlt fa hegyénél ér vizet. Pereg lefelé a kanál, és alighogy elindítom, máris kemény koppanás a válasz. Néhány pumpáló mozdulattal elhúzom menedéke közeléből a fa lakóját, és élvezettel hallgatom, ahogy a zsinór sziszegve hasítja a vizet, a csuka kétségbeesett cikázása nyomán. Ez már nagyobbacska, másfél kiló körül van.
A nap már fent jár, az ég kékjét egy árva bárányfelhő sem zavarja meg. Még egy jó órán át járatom a különféle kanalakat, mire belátom, hogy ez már nem a csukák ideje. Visszaevezek a tuskósor mellett a kikötő felé. Közben észlelem, hogy megbilincselt csukám egyre bágyadtabban viselkedik. Beállok két tuskó közé, hogy ne vigyen vissza a szél, és nekiállok megpucolni áldozatomat. A "házimunka" hamar kész, utána teszek egy kört a kanyarban, ahol a mélyvízen kikötött csónakokban ülve, többen is várják a jószerencsét. Nemrég volt pontytelepítés, azért ez a sok horgász, a hétköznap ellenére. Van ismerős is, kérdezősködök, több-kevesebb hala mindenkinek van. Néhány pontyról, szép kárászokról hallok, sőt, egy vegetáriánus balinról is beszámolnak.
"Hmm, ennyi erővel hozhattam volna egy feedert is", fog el a kísértés, de hamar elhessegetem a nemtelen gondolatokat. Végül miért ne ehetne a csuka délben is? Ugyanitt, szintén délidőben fogtam az eddigi legnagyobbat, 5,60-sat, hasonlóan derült időben. Szűröm hát a vizet, de mindhiába. Pittyen a telefonom. Gábor barátom az, aki kora délután készül csatlakozni hozzám, szólt, hogy nemsokára indul. Közben a holtágba torkolló csatorna elé sodor a szél. Egyik partja még árnyékban van, bár hamarosan hosszára végig fogja sütni a nap. Említésre érdemes csukát ugyan soha nem adott még, de talán most...
Ígéretes, vízre boruló kákacsomó alá dobok vagy ötöt, különböző irányból. Kell, hogy legyen alatta csuka, és nem, most sehogy sem eszik. Hitevesztetten csörlőzöm a sokszorosan bevált kanalat. Már közel jár, amikor egyszer csak megvillan mögötte a várva várt sárga kifli! Nem kapja be, megijed, de visszaadja a kedvem. A következő behúzás közben a "forró pontnál" visszaejtem a kanalat. A számításom bejön, a zsinór végén aláhulló villantó hirtelen átváltozik egy fröcskölő csukává. Rövid pancsolás után szelíden csúszik kezembe a kamasz rabló. Pár centivel elmarad a negyventől, mehet haza. Csakhamar megtalálom az ikertestvérét is, szinte ugyanazon a helyen. Nahát, mennyire másképp telik így az idő. Gábor csörren rám, már itt van a célegyenesben. Ide fog érkezni a csatorna végéhez, úgyhogy kijjebb evezek. Hogy a cimbora jöttéig elüssem az időt, még dobok egyet. Figyelek is a villantóra, meg nem is, de egy váratlan rávágás kizökkent a bambulásból. Az előzőkhöz hasonló méretű csukafi az újabb jelentkező. Komótosan fárasztgatom, közben csinálok róla néhány felvételt.
Időközben Gábor is befut. Mutatom neki a halat:
"Jól nézd meg, mert lehet, hogy több csukát nem is látsz ma!"
"Szegény halacska, tán reggel óta ezt úsztatod?" viszonozza az ugratást.
Nem húzzuk az időt, társam bepakolja kevéske cuccát, és már evezünk is a reggeli helyszín irányába. Menet közben tudatosul bennem, hogy a délelőtti verőfénynek vége szakadt, a kék eget vékony, szürke felhők fátyolozzák. Ez kell a csukáknak, no meg nekünk is!
Bíztatom Gábort, hogy kezdjen hozzá, ez a lapos rész már jó lehet. Én addig ráérősen kanalazok az evezővel, hogy haladjunk is közben. Gábor talán az ötödik dobásnál tart, amikor látom, hogy hajlik a botja, de pár pillanat múlva le is marad a hala. Mond rá egy-két irgum-burgumot, de az első akció mindkettőnket felvillanyoz. Kiteszem a súlyt, és én is pergetni kezdek. 5-10 üres dobás után továbbállunk 20-30 méterrel, így fésüljük át a sekély, partszéli vizet.
Gábor nemsokára a csónakhoz vezeti első csukáját.
Hamarosan felpörögnek az események. Hol egyikünknek, hol másikunknak van rávágása. A csukák ugyan nem nagyok, de mindent esznek, válogatás nélkül.
Sok a "kapufa" rávágás, de ez csak fokozza az izgalmakat. Rendszerint második, harmadik alkalommal is megtámadják az elhibázott műcsalit a begerjedt csukák. A sekély vízben mindez igen látványos szórakozást nyújt. Valóságos felvilágosító kampányt tartunk a fiatal csukanemzedéknek a műcsalikról.
Végre akad egy méretes is, de Gábor "van otthon elég süllő a hűtőben" szavak kíséretében neki is megkegyelmez, szabadon elúszhat, akárcsak a kisebb testvérei.
Nálam is beugrik egy negyven-pár centis, neki már nincs ilyen szerencséje. Tepsibe szánom őkelmét, a reggel fogott sorstársa mellé éppen kapóra jött.
Délután háromtól fél ötig tartott a ritka tűzijáték. Valamirevaló csukát nem fogtunk ugyan, de a kapások gyakorisága emlékezetessé tette ezt a napot. Általában minden rávágásra, halra külön-külön is emlékezni szoktam, de ennek a másfél órának az eseményei összemosódnak. Később is volt még egy-két kaparászás a villantóinkon, de aztán ezek is megszűntek. Mintha nem is ugyanazon a vízen horgásztunk volna, mint egy órával azelőtt.
Reméljük, legközelebb majd a nagyja csukákba futunk bele ugyanígy!
