Szeptember volt. Napközben még 20 fok melegben, pólóban jártunk-keltünk. Az utakat ellepték a motorosok, a városban pedig turisták sétálgattak, fagylaltoztak. A tokaji hegyre még sokan szerveztek túrákat, és a folyókon is jelen voltak még a vízitúrázók, motorcsónakosok, valamint a kirándulókat szállító sétahajók. Az ősz lassú, de elkerülhetetlen közeledésének egyértelmű jelei azonban már érezhetőek voltak. Hajnalban és esténként már a pulóver is kevés volt, felkéredzkedett ránk az átmeneti kabátunk is. A langyos őszi szél már elkezdte leszaggatni a folyóparti fák színes ruháit, és a lehulló levelek beborították a téliesre letisztult víz tetejét. Ez az időszak már a csukaszezon hajnala.
A nyár és ősz közötti átmeneti időszakban már érdemes csukázással próbálkozni. Habár vizeink tigrisei még nem a legaktívabb időszakukat élik, azért bizonyos időszakokban, bizonyos helyeken meglepően jól foghatók műcsalival is. Amikor napközben még 20 fok fölé melegszik a hőmérséklet, ez jelentősen visszaveti a csukák aktivitását. Így ebben az időszakban célszerű inkább a hűvös hajnalokban, illetve az esti órákban pergetnünk. Roli barátommal egy tipikus, hűvös szeptemberi hajnalon szálltunk csónakba, hogy üldözőbe vegyük a Bodrog szeszélyes csukáit.
Előző nap délelőtt próbálkoztam a folyón, de a csukák nagyon passzívak voltak, és ha meg is támadták a műcsalit, akkor is csak „foghegyről” csipegettek. Ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy teszünk egy próbát, de ezúttal nagyon kora hajnalban, még sötétben indulunk el.
Teljes sötétségben pakoltunk be csónakomba, és fel is motoroztunk a kiszemelt helyre még mielőtt feljöhetett volna a Nap. Egy folyókanyarulat belső ívén, a sekélyebbik oldalon, tökleveles, hínáros részen kezdtük meg a horgászatot. Úgy gondoltuk, hogy talán a hűvös hajnali órákban, amíg a napsütés nem melegíti fel a sekély vizeket, talán aktívabbak a csukák partszélben, később pedig - mikor már felmelegszik a levegő - mélyebbre húzódnak, és így fenék közelben, törések mentén tudjuk majd megtalálni őket.
Megvártuk, amíg elülnek a motor keltette hullámok és kisimul a víz, aztán leeresztettem az elektromos motort és kilöktem magunkat partszélbe, hogy könnyed dobótávolságba legyen a partszéli növényzet belső szegélye. Ez az a sáv, ahol megszűnik a hínármező vagy a töklevél-erdő, jól jelöli számunkra az első törést, mederesést is, ami mentén rendszerint a nagyobb csukák állnak lesben.
Rolinak rögtön első dobásra kapása volt, de nem tudta megakasztani. „Ez jól kezdődik”, súgtam neki. Csendben dobáltunk tovább. A felkelő nap sugarai már adtak nekünk némi fényt, így könnyedén ejtegettük jobbnál jobb helyekre a csalikat. Végül az egyik bedobás után egy kilósforma csuka komótosan kiúszott a növényzet mélyéről és lassan elnyelte a lehulló kanalamat. A tiszta vízben tökéletesen láttam az akciót. Kezemben szépen dolgozott a könnyű bot, ahogy magamhoz édesgettem a meglepett ragadozót. Jó kezdés volt.
Nem kellett sokat várni a következő halra sem. Rolival még az első akcióról beszéltünk, talán csak kettőt-hármat tudtam dobni, amikor hirtelen újabb heves rávágást közvetített karomba botom. Hamarosan újabb hasonló méretű csukeszt édesgettem magamhoz, majd fotózás után engedtem is vissza.
Olyan gyorsan követte egymást a két hal, hogy teljesen egyértelművé vált számunkra, jó helyen vagyunk, jó vízmélységben keressük a ragadozókat. Gyorsan megfordítottam a csónakot, hogy most Roli legyen „alul”, ő tudja megdobni elsőként a helyeket. Ilyenkor, amikor ketten pergetünk egy csónakból, és a hal ennyire jól eszik, a csónakban az első embernek mindig több kapása van, mert ő dobhatja meg először a jó helyeket, ergo megszűri a területet, mielőtt a másik megdobhatná. Célszerű tehát néha megfordítani a csónakot, így mindketten élvezhetjük az „elsőséggel” járó privilégiumokat.
Ezek után pontosan az történt, amire számítottunk: Roli villámgyorsan duplázott és kiegyenlített. Vissza is fordítottam magam „pole” pozícióba, nehogy beüssön egy harmadik halat és átvegye a vezetést.
Ezek után megint az én perceim következtek. Gyorsan egymás után fogtam kettőt, majd mikor visszafordítottam Rolit előre, akkor is sikerült tartanom vele a lépést. Az események nagyon gyorsan követték egymást. Szinte fel sem tudtuk fogni, mi is történik körülöttünk, sorban fogtuk a szebbnél szebb halakat és élveztük ezt a rendkívüli horgászatot.
Aztán, ahogy a Nap egyre magasabbra kúszott az égen, ;s egyre több fény érte a vizet, kapásaink ritkulni kezdtek, egyre több lett a rontott kapás, lekövetés, és a megakasztott halak is csak vékonyan akadtak. Úgy tűnt, kezd alábbhagyni a csukák kapókedve. Hamarosan, ahogy nekünk is melegünk lett a kabátban, pulóverben, úgy beállt egy szinte teljes kapástalanság. A sekély vízből eltűnt a csuka.
Ekkor még nem akartunk hazamenni, hiszen alig volt nyolc óra, ezért úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk mélyebben, gumihalakkal keresni a csukákat. Átmentünk a folyó mélyebb oldalára, és Nevis plasztikokkal kezdtük vallatni a medereséseket. Hamarosan bebizonyosodott, hogy ez az elgondolásunk is bevált.
Mivel a nagyon erős napsütésben a makulátlanul tiszta vízbe sok fény jutott, nem a szokásos rikító sárga-zöld színű csalikat próbálgattam, hanem egy sötétebb árnyalatú, de flitteres Nevis Action Shad került először a kapcsomba. A 7 centis plasztik halat stílusosan 7 grammos fejjel kínáltam fel. Habár a folyó gyenge sodrása nem igényelte volna, kellett a 7 gramm, hogy a mélyebb vizekben is hatékonyan tudjam mozgatni a csalit.
Az első csuka süllyedés közben csapta le a Nevis plasztikot. Épp arra vártam, hogy a csali leérjen a fenékre, amikor kemény rávágást éreztem. Akasztottam, és a finom bot perecben maradt a kezemben. Tudtam, hogy jó csuka lesz. Sikerült megszelídítenem, majd lefotóztuk és mehetett is vissza.
A dél előtt folyamán még pár csukát be tudtunk csapni, de a nappali időszak már meg sem közelítette a hajnali pezsgést. Érdekes tanulság volt számunkra, hogy így, ősz elején, a csukaszezon hajnalán, milyen nagy jelentősége van az időzítésnek. A hajnali hűvös időszakban gyakorlatilag egy óra leforgása alatt fogtunk kilenc csukát, majd hirtelen eltűntek a kapások és látszólag eltűntek a csukák is. Szerencsére egy jó helyzetfelismeréssel és módszerváltással megtaláltuk őket ismét, ezúttal a mélyebb vízrétegekben. Habár ekkor már nem olyan hevesen táplálkoztak, azért így is el tudtunk csípni egy párat közülük.
A használt felszerelés kiválóan vizsgázott. A 244 centiméter hosszú, 4-18 gramm dobósúlyú Nevis Whisper tökéletes választás volt a csónakos pergetéshez. A könnyű villantókat jól dobta és jól is lehetett vele vezetni azokat, a módszerváltás után pedig, a jiges horgászatnál is megállta a helyét. A Snipe egy megbízható, erős orsó, ami szép zsinórképpel rendelkezik. Kiválóan alkalmas fonott zsinórral történő horgászathoz. A felszerelés összhangja élménnyé tette számomra ezt a remek vízen töltött délelőttöt.
Írta: Szalai Gábor László
Fotók: Riczu Roland és Szalai Gábor László
