Gátszakadás és horgászat? Hogyan kerül ez a két dolog egymás mellé? Természetesen nem egy időben történt eseményekről van szó, de a helyszín azonos. Amikor 1879. március 5-én éjjel Szegedtől északra a petresi szakaszon a Tisza gátja átszakadt, és az áradó víz elindult pusztító útjára, senkinek sem jutott volna eszébe a horgászat. De mára már - néhány kritikus helyet, időszakot kivéve -, békésebb viszonyok jellemzik ezt a vidéket. A természetes vizek iránti vonzalmam eredményeként pár évvel ezelőtt, a Tisza menti keresgélések során jutottam el ide. Az egykori gátszakadás helyén kialakult, napjainkra valamelyest megszelídült, a hullámtéri kubikgödrök sorába illeszkedő, viszont azoknál nagyobb területű és mélységű helyet minden évszakban felkerestem már. A következő néhány sorban pergető csukázásaim élményeit szeretném feleleveníteni és a Tisztelt Olvasóval megosztani.
Március 9. van, az idei első horgászaton már túl vagyok. Az előző hétvégén pár órát már a Tisza partján töltöttem, feederrel próbáltam legalább néhány keszeget elcsípni. A sikertelenségre - jó horgászhoz illően -, gyorsan találtam magyarázatot: az alig 2 Celsius-fokos vízhőmérsékletet. Igazából inkább a vízpartra jutás ténye volt fontos, és az megvalósult. De a mehetnék továbbra is ott motoszkált bennem, ezért szerda délután a szép napos időt kihasználva elindultam. Kocsival az Atkai-holtág északi végéig az aszfaltozott gátkoronán mehettem, innen viszont - a nyitott sorompó ellenére - az erősen felázott gát miatt gyalog, egy fényképezőgép társaságában folytattam az utam. Már útközben készítettem néhány fotót a hullámtéri gémtelepről, láttam ölyveket és egy rétisast is.
Egy órányi séta, sárdagasztás után elértem az egykori - és már messzebbről látszó táblával jelzett - gátszakadás helyét. A szokatlan téli árvízről árulkodtak a fákon és a bokrokon itt-ott magasabban még meglévő, odafagyott jégtáblák, -tömbök. Maga a kubikgödör is be volt még fagyva, csak a partszegélynél csillant egy keskeny sávban víz, és a mélyen benyúló két földnyelv is alig látszott ki.
>November elején a rucaörömmel éppen nem borított északi mederből egy délután bő két óra alatt közel húsz rávágásból tizennégy csuka akadt körforgóra és wobblerekre. Sajnos csak négy volt méretes, ők is csak kevéssel lépték túl a 40 cm-t. A 20-50 g-os 340 cm-es Trio Zandernak nem voltak ellenfelei. Egyikük a 6 cm-es wobblert olyan mélyre kapta, hogy a horogszabadítás közben erősen vérezni kezdett, ezért ő társaitól eltérően nem nyerte vissza a szabadságát.<
Ennek a horgászatnak az emlékével indultam haza, és tudtam, a tilalom lejárta után, ha a vízállás kedvező lesz, újra jövök, de már pergető bottal felszerelkezve. Az ősszel vásárolt Perch Blade UL botommal már a kedvenc holtágamon ismeretséget kötött néhány kisebb csuka és sügér, de az új „mütyürkéim” - szerteágazó vásárlásaim eredményei - még a gyári csomagolásban várták első bevetésüket.
Elérkezett április közepe, és a húsvét előtti pénteken - az erős szél ellenére azért horgászatra is készülve - már újra a gáton voltam. Az előző hetek száraz időjárása következtében és kis türelmetlenségemből fakadóan porzott az út utánam. Amikor megérkeztem, két sporttárs már a legkönnyebben megközelíthető partszakaszon úszós és fenekező módszerrel keszegre, csukára számítva horgászott. Először körülnéztem, hová lehet egyáltalán bemenni, hol lehet még a vizet megközelíteni. A hullámtéri erdőben gyakorlatilag még nem volt aljnövényzet, viszont az áradások rengeteg ágat, gallyat hoztak, és a téli árvíz jege után is sok kisebb-nagyobb derékba tört fa, cserje maradt vissza, amelyek néhol áthatolhatatlan akadálynak tűntek. A gát tövénél és az erdő szélében egy korábban errefelé alig látott védett növény számos egyedét találtam. A nyári tőzike (Leucojum aestivum) virágzása áprilisban indul és egészen júniusig eltarthat. A március-áprilisban virító rokonától az egy virágzati tengelyen lévő több, akár 3-5 virág egyértelműen megkülönbözteti.
Néhány fotó készítése után visszatértem a kocsihoz és magamhoz vettem rövid, 240 cm-es könnyű kis pergető botomat. A hátizsákba az ET Extreme Spin 2000 orsó, a fényképezőgép és a termosz mellé minden szükséges vagy annak vélt apróságot beraktam, majd az összehordott ágakon át egy kis víz fölötti tornamutatvány árán bementem a középső és a déli medret elválasztó alacsony földnyelvre. Gyors összeszerelést követően egy, a bothoz képest nagy, az ősszel sikeres10 g-os körforgót akasztottam a kapocsba, és már dobtam is. Néhány dobással a környéket a felszíni és a mélyebb régióban mindkét oldalon „átvizsgáltam”, de eredménytelenül. Cserélgettem a műcsalikat, újabb és újabb „tuti” wobblerekkel dobáltam. Furcsa volt, hogy semmi jelét nem láttam ragadozók jelenlétének, nemhogy látványosabb rablás, de egyetlen kishal-spriccelés sem jelezte, hogy a közelben lennének. Feltettem egy alig 3 cm-es, 6 g-os dupla, kétszínű kis támolygót, amelynek nagyobb testvérével az ősszel több csukát sikerült becsapni, de december végén Mártélyon egy víz alatti tuskó maradásra kényszerítette. Alig dobtam vele párat, a fenék közelében egy emelés utáni a lassú süllyedés közben furcsán megkönnyebbült a bot, és rövid habozás utáni bevágásom nyomán tompa, rángatózó ellenállás volt a válasz. „Megvan az idei első csukám!”, ujjongtam magamban, és a barnás víz felszíne alatt meglepően gyorsan meg is villant egy sárgás test. Egy-két kis kör még a vízben, majd a parthoz húzva könnyedén tarkón tudtam ragadni. Kiemeltem, megmértem, némi kis tusakodás után bilincsre tettem. Fellelkesülve folytattam, hátha a kis kanál újabb foltoshátút csábít el. Ők azonban másképp vélekedtek. Egy szűk, belógó ágakkal, vadszőlő indával „feldíszített” beállóba mentem át, ahonnan a rövid bottal is csak guggolva tudtam bedobni. Baloldalt volt egy régebbi bedőlt fa, mellőle reméltem az újabb kapást. Hiába. Itt is csak a kicsi támolygóra volt egy ütés, semmi több. Na, jó, ha a kicsi kell, legyen! Föltettem egy 4 cm-es, 5 g-os, úszó, hosszú csőrű, púpos, duci, élénk színű tigriscsíkos wobblert. A fa mellett nem sokkal, egy hosszabbra sikerült dobásnál a bottal meghúztam a „törpe tigrist”, és ahogy engedtem a felszín felé, egy határozott loccsanós rablással elragadta valaki. Erősebben védekezett, kiugrott a vízből és a part mellett majdnem bement az ágak közé, de a kis bot határozott húzásával sikerült megfékezni. A parthoz húzva második kísérletre kiemeltem, őt is lemértem, a másik mellé tettem. Az első helyre visszatérve ugyancsak erre a kis fahalra kaptam az újabb rávágást. A bevágás utáni ellenállásból érződött, hogy még ennek a botnak is könnyű préda lesz. Az éppen nem méretes kis csuka kiemelésekor látszott, hogy a wobblert szinte torokra kapta. Mindkét hármashorog masszívan ült, szerencsére az alsó állkapocs és a nyelvcsont mellé akadva, így minimális sérülés árán tudtam tőlük a halat megszabadítani és útjára engedni. Összepakoltam, a két nagyobbat eltettem, és ebédre haza is értem. Otthon begyűjtöttem az elismeréseket, majd a halak tisztításához szükséges eszközöket is…
A szerdai napokon, ha nagyon akarom, akkor nélkülözhetővé tudom tenni magam a munkahelyemen. Most akartam. Délelőtt a feltétlen szükséges hivatalos dolgokat elintéztem, és ebéd után kora délután újra kint voltam. A korábbi, mostanra száraz lábbal is megközelíthető helyek már foglaltak voltak, ezért most is csak egy kis „vízen járás” után tudtam bemenni a másik földnyelvre. Az előző péntek emlékeivel felvértezve a kisebb műcsalikkal kezdtem. Wobblerek, támolygók, körforgók. Semmi. A múltkorival ellentétben viszont sok bedőlt fa, bokor mellett és a nyílt vízen is rablások látszottak. Nem utaltak nagy halakra, de az én UL pálcámmal nem is kapitális jószágokra készültem. Közben - örömömre, jelezve, hogy ez a távoli, kis víz mégis szem előtt van -, rendőrök érkeztek. Míg a túloldali sporttársakat ellenőrizték, én is előkészítettem a papírjaimat. Értem a dzsungelharcot nem vállalták, megelégedtek a dokumentumok távoli felmutatásával. A kocsiban egyébként a szélvédő mögött ott volt a névre szóló, lakcímmel ellátott parkolási engedély is, ami alapján akár utólag is „beazonosíthatnak”. Azt is láthatták még, amikor a pénteken nyerő kis wobblerrel sikerült egy bő araszos kiscsukát kiemelni, majd a horogszabadítást követően visszaengedni. Ezt követően a Balzer kis körforgójára volt még egy kapás, de nem akadt meg. Kis idő elteltével a szomszédok mindegyike elment, így magamra maradva szabadon válogathattam a felszabadult helyek között. Át is költöztem a másik földnyelvre, de útközben a legkönnyebben elérhető állásból is dobtam néhányat. Itt a körforgó kellett csak, és újfent méret alatti volt a bokor melletti jelentkező.
Az új helyen is először a kisebb műcsalikat tettem fel. Semmi érdeklődés irántuk. Mi van még a tarsolyban, azaz a hátizsákban? Slider? Próbáljuk meg! Az eredmény ugyanaz. „Brutálisabb” eszközökhöz folyamodtam. Kezembe akadt egy kéttestű, 7 cm-es, 8 g-os Salmo Frisky. Kibontottam, föltettem. A nyílt víz felé dobtam, hogy biztonságos körülmények között érezhessem, hogyan működik, hogyan reagál húzásra, elengedésre. A határozott, erőteljes rezgéseket, veretést a 0,10 mm-es fonott és a finom bot a csuklómig közvetítette, a wobblert kicsivel a felszín alatt vezetve jól látszott kígyózó mozgása. Nekem tetszett, de itt nem nekem kellett tetszeni. A kényelmesebb helyeket eredmény nélkül megdobva lassan a hazamenetel gondolatával barátkoztam, de befelé jövet a jobb oldalon, a sekélyebb résznél, a vízbe lógó, bedőlt ágak, fák között volt egy méternyi tisztább szakasz. Mi lenne, ha…? Természetesen tenni kellett egy próbát.
Egyik kézzel egy vastagabb ágba kapaszkodva egy alsó, oldalazó dobással sikerült a fahalacskát bedobni. Az ágat átölelve kezdtem meg a bevontatását. Egy dobás egy helyre kevés. Még egy kísérlet. Kicsit közelebb esett be a sarokban lévő ághalmazhoz, félve indítottam, és már csak pár méterre volt, amikor egy váratlan, kemény rávágás érte a wobblert. Szinte bevágnom sem kellett, a bot karikában maradt, az orsó fékje is megszólalt, de a bot számomra döbbenetes módon még ekkor is utána engedett. Nagyon rövid idő alatt, néhány kisebb kört engedve csak a bot felőrölte a csuka erejét. Szinte engedelmesen tudtam a part felé húzni, mindössze egy fejrázásra volt még ereje, és az ágak mellett… no, most mit csináljak? A bottal a halat tartva, óvatosan elengedtem az addig biztonságos támaszt jelentő ágat, majd lehajolva alulról a csuka kopoltyúja alá nyúlva, hüvelykujjammal belülről az állát megfogva kiemeltem. A horgok szerencsére nem mélyen, de jól akadtak. Lemértem, 58 cm, 1,56 kg. Készítettem néhány képet, majd még mindig az átélt izgalomtól kissé remegve - én remegtem, főleg -, bilincsre tettem.
Vártam pár percet és „Levezetésnek, dobok még egyet!” felkiáltással megint az eredeti helyről, a nyílt víz felé készültem éppen dobni, amikor az előbbi „harc” helyszínén szétrebbentek az apróhalak. Dobtam, de közben a másik oldalon újra szétspricceltek a kishalak. Alig tíz perce fogtam ki onnan egy szép halat, nem létezik, hogy van ott másik! Tényleg ez lesz az utolsó, döntöttem el, és már újra az ágat támasztottam. Alsó, oldalazó dobás, és szinte az előzővel azonos helyen ugyanolyan erős ütés! Reflexből bevágtam. Kísértetiesen hasonló fárasztás játszódott le, mint pár perce. Ugyanolyan tornamutatvány a végén, már magabiztosan, rutinosan. Ugyanolyan remegés, szintén rutinosan… Őt is lemértem, kicsivel kisebb, karcsúbb volt a társánál, „csak” 54 cm és 1,18 kg. Nem lehetek telhetetlen, nekem ma komoly örömet okoztak, így őt fényképezés, horogszabadítás után visszaengedtem.
Elégedetten összepakoltam, kis „pilinckámat” megtöröltem, óvatosan a zsákjába csúsztattam. Nem gondoltam volna, hogy ekkora erő van benne, hisz csak egy ultra light sügérriogató…
Írta: Oláh Ferenc (oreg1)
Fotók: Oláh Márton és Oláh Ferenc
