Idén elmaradt a szokásos nagy tavaszi áradás a Bodrogzugban. A kellő mennyiségű vízutánpótlás hiánya miatt az ártéren lévő holtágak vízszintje meg sem közelíti az ilyenkor megszokott mértéket. E medrekből csak a száraz nyári hónapok végére szokott ennyire elfogyni a víz. A meleg idő hatására pedig már a vízi növényzet is feljött mindenfelé. Ennek eredményeképp az általunk látogatott holtágak ma inkább hasonlítanak mocsárra, mint tóra, ám ez nem azt jelenti, hogy nem horgászhatóak…
Tavasszal, a csukatilalom lejárta után, állandó program számunkra az ártéri csukázás. Ahogy az áradás levonul, már érdemes felkeresni az eldugott kis holtágakat, hiszen ilyenkor megtelnek élettel, és hihetetlen halbőséggel találkozhatunk. Azonban idén nem öntöttek ki a folyók, így kérdéses volt, hogy van-e értelme erőfeszítéseinknek.
Szerencsés helyzetben vagyok, mert lakóhelyem közelében számos hasonló kisebb víz található, így választási lehetőségeim is vannak. Ám ezek mind nehezen megközelíthető állóvizek. Felkeresésük gyakran felér egy túrával, hiszen erdőn, vízen, burjánzó növényzeten kell átkelni ahhoz, hogy egyáltalán elkezdhessünk horgászni. A vízutánpótlás hiánya nem sok jóval kecsegtetett. Az enyhe tél miatt nagyon kevés ideig volt jég mindenfelé, ezért a kormorán hordák is hosszabb ideig férhettek hozzá a vizekhez. Ráadásul sok negatív tapasztalatunk volt már az ártéri holtágakon zajló illegális halászattal kapcsolatban is. Így a horgászat sikeressége eleve kérdéses volt.
Minden baljós előjel ellenére izgatottan vágtunk neki a nagy túrának. A kedves Tisza még andalítóan ringatott habján, míg átkeltünk rajta, az ártéri erdő viszont már sűrű és nehezen áthatolható volt. Végül a hosszú gyaloglás után megérkeztünk úti célunkhoz. A hajnali napfény megcsillant az erdő mélyén fekvő nyugodt víz felületén és átsugárzott a dús lombok között. „Ki van simulva a víz”, súgta hátra nekem elöl haladó Roli barátom, mintha félne, hogy valaki meghallja jöttünk.
Amikor megpillantottam a vizet, persze már reménykedtem benne, hogy jó napunk lesz. Szerintem nincs olyan horgász, akinek szíve nem kezd hevesebben verni, ha egy ilyen csodás helyre talál. Mi is úgy közelítettük meg a vizet, mintha a mennyország kapuja felé haladnánk, és lelki szemeink előtt már láttuk a csodás halakat, amiket ez a titokzatos tó rejthet.
Alaposabban szemügyre véve a vizet persze láttuk, hogy nagyon sekély. A vízmélység sokkal kisebb, mint lennie kellene ilyenkor, és a növényzet is feljött itt-ott. De még horgászhatónak találtuk, és rögtön el is kezdtük vallatni a nyugodt vízfelszínt. Roli poppert dobált, én pedig egyből belenyúltam a tutiba (mint az később kiderült), egy Nevis Willow műcsalit tettem fel, amit egy-két dobás után el is ragadott egy apró csukácska.
A kezdeti lendület pedig nem hagyott alább. Rövid időn belül még két csuka kijött egy viszonylag kis területről. A csalit variálva húztam: apró, gyors pöccintésekkel (ilyenkor kis kitérésű, gyors Walk the Dog mozgása van), és lassú, de határozottabb húzásokkal (ilyenkor váratlan, nagykilengésű, széles mozgása van) vezettem, kisebb-nagyobb szüneteket tartva. Hamar kirajzolódott számomra, hogy melyik a nyerő technika. A kapások rendre a hosszú húzások közötti szünetekben érkeztek. Így a gyors bevontatást el is vetettem.
Ezalatt Roli nem tudott halat fogni. Se popperrel, se fémekkel. A csukák a felszíni csalit nem támadták le, a körforgókat és kanalakat pedig már nem lehetett elvezetni a feljövő növényzet felett. Az általam választott Willow viszont nem a felszínen jött, hanem közvetlenül alatta néhány centivel, de még a hosszú megállítások alatt sem süllyedt a hínár közé, így végig abban a sávban tudtam tartani, ahol a halak táplálkoztak.
A wobblert végig szemmel tudtam követni, kontrollálni tudtam. A botspicc rántására hosszan kitért oldalirányba, majd szünetet tartottam - ezalatt a csali vízközt lebegett, meg sem mozdult. Újra belerántottam, ismét véletlenszerűen kitért, majd megint megállt. Azt hiszem, ennek a mozgásnak nem tudna ellenállni semmilyen ragadozó.
Roli is hamar ráérzett az ízére. Azt ecsetelte, hogy annyira sok lehetőséget rejt a csali, hogy ha nem fogna halat vele, akkor is élvezné ezt a horgászatot. Majd hirtelen felrobbant előtte a víz és már perecben is volt a botja.
Már mindketten fogtuk a halat. Vadászösztönünk átvette felettünk az irányítást, elindultunk a parton újabb és újabb helyeket keresni. Vízben állva pergettünk, hogy jobban elérjük a kívánt helyeket. Aztán megjelentek a szebbecske csukák is…
Épp két hínárfolt között vezettem a kis görbe wobblert, amikor olyan akciót kaptam, ami minden pergető horgász álma. A megállított csalival kiugrott a vízből a csuka; gyakorlatilag a levegőben akasztottam meg. Nagyon nagy élmény volt a könnyű felszereléssel terelgetni a növényzet között. Jókora, életerős, hasas ragadozót emelhettem ki. Gyorsan fotóztuk és engedtem is vissza.
Íme, egy kisfilm a nyerő csali vízi produkciójáról - érdemes megnézni!
Ez volt a legagresszívabb kapásom aznap, de számos akciónk volt még, ami mind adrenalinnal öntött el. Tolóhullámok és megemelkedő víz a csali mögött, elvétett rávágás utáni burványok, startoló csuka keltette örvények a sekély vízben, mind-mind megtörtént aznap. Nagyszerű horgászat volt! Érdemes barangolni az ártéri mocsárban.
Írta: Szalai Gábor László
Fotók, videó: Riczu Roland és Szalai Gábor László
