Másnap tehát ismét lent voltam a Kiskunsági csatornán, de ezúttal a felső, Tassi hídtól induló szakaszt vettem össztűz alá. A nap hétágra sütött, akárcsak az előző a túrámon. A hőmérséklet is hasonlóan kellemes volt. Különbség csak annyi mutatkozott az időjárásban, hogy a levegő szinte állt, így a felszín tükörsimán gördült Solt felé.
A jobboldali part menti autóút itt jóval viszontagságosabb, mint a kígyósi részen, ezért a járművet az első kínálkozó alkalommal leállítottam, éppen egy formás nádnyiladék mellett. Izgatottan léptem a parthoz, hogy a víz átláthatóságát és a növényzetet vizsgáljam... Két hatalmas meglepetés is ért. Az egyik, hogy az itt lassabban mélyülő medret 15-20 centi magasságban még barnás-zöldes hínármaradványok borították, a másik, hogy óvatlan mozgásommal megriasztottam két halat is, és amikor kicsit távolabb megálltak vízközt lebegve, tisztán kivehető volt formájuk: csukák!
A számban összefutott a nyál. Gyorsan összetoltam a botom, és a zsebembe nyúlva az első kézre eső csalit egy hat centis „bikafejű” Salmo-t, fel is akasztottam. A színe nem tetszett túlzottan, mert a víz ezen a részen is elég tiszta volt, és a kis műhal feltűnő élénk zöld csillogását túlzónak találtam, ennek ellenére már repült is szépen a nád menti, félméteres vízbe. Ahogy elindítottam mozgását, a nádból a sima felszínen villámgyorsan V alakú ívet húzva kapta el egy éhes csuka! Első dobásra! Mi lesz ma itt? Korai örömömet elrontotta, hogy a kezem előtt rázta ki pofájából a horgot. Sebaj! A nagy fröcsögés felverte a környéket, ezért továbbálltam. A következő nyiladékban hasonló élmény várt. A változatosságot csak az jelentette, hogy közeledtemre nem kettő, hanem három csuka rebbent a mély felé. Hamar bevetettem wobbleremet és figyeltem, ahogy kelleti magát. Egyszer csak megemelkedett mögötte az egyenletes víztükör, és a következő másodpercben már éreztem is a vehemens húzást... bevágtam! Ült az ütés, csobogott a víz, verdesett a kis kajmán! Te már az enyém vagy! Boldogan fotózgattam egy darabig, majd elengedtem. Tudtam, hogy a zaj miatt, amit csaptunk, odébb kell állnom, de nem izgultam. Éreztem, hogy aznap zabálnak a halak.
Minden állásban láthatóak voltak a felmelegedő lapos vízben leselkedő ragadozók. Szinte minden dobásomra egy kisebb bökés, vagy agresszív kapás volt a reakció. Csodálatos volt látni, ahogy a csali mögött megemelkedik a felszín és szép toló hullám keletkezik, vagy ahogy a nádasból elinduló csuka örvényt hagy maga után, és hátával csíkot húz fahalam irányába. Ha kivételes esetben nem történt behúzás közben semmi a csalival, akkor már kérdőn vontam össze a szemöldököm, de a megállított, partig vezetett felúszó fahal mögött rögvest megpillanthattam a prédáját követő csukatestet. Sokszor jártam így. Ha a gyanút fogó krokodil megállt a követésben a lábaim előtt, akkor már hiába bűvészkedtem a kis imitációt így-úgy mozgatva. Egy idő után észrevette a turpisságot és elillant.
Ha egy állásban két-három dobásra sem volt kapásom, csalit cseréltem és rögvest ráharaptak az újdonságra. Szinte mindegy volt mit akasztok a karabinerre. Még a csillogó villantóknak is odanyúltak. Egyedül a jointed rapaláimat nem sikerült csuka fogakkal megkarcoltatni. Megvallom őszintén az országban az egyik legnépszerűbb woblerrel életemben csak egy halat, egy süllőt sikerült fognom 4 évvel ezelőtt. Ezen a pályán ismét alábbszállt a fogósságába vetett amúgy is kevés hitem, pedig sokszor szavazok bizalmat neki a népakarat folytán.
Sűrűn tesztelgettem táskám tartalmát. A bőség hozott zavarba a kapások és a felkínálható imitációk terén is. Az ilyen intenzív kapási időszak arra is alkalmas, hogy lemérjük, tényleg olyan sokat számít-e a forma és a szín. Én nem voltam rest és a sikeres, fogós darabokat is hamar lecseréltem, hogy újakat próbáljak ki. Megvallom azt vettem észre, hogy a formáknál a színeknek mintha nagyobb szerepe lett volna. Leginkább egy 9 centis cselle utánzatú original rapala bizonyított. Remekül álcázó festése és éppen kívánatos merülési mélysége volt. A másik nagy előnye, hogy gyorsabb bevontatásnál sem kaparta az aljzatot. A kora délutáni félórás kapástalan időszakban ugyanis azt vettem észre, hogy ott, ahol a lassan lötyögő utánzat semmit nem váltott ki, a bátran, lendületesen vagy hirtelen begyorsítva kurblizott csellére a nádfalakból, akadókból kettesével rontottak rá a lapuló csukeszok. Egyébként is megdöbbentő volt, hogy az agresszív fiatalos habzsolásokat néha mennyire óvatos, valószínűleg öregebb, rutinosabb halak pöccintései váltogatták. Sajnos a kifogott csukáknál jellemző volt a bugyli méret. Egyetlen szebb 2 kiló feletti kajmánt láttam, de az is gyanút fogott a körforgót követve, mert a nap pont a hátam mögül sütött és ügyetlenül belehúztam a csalit saját árnyékomba. A másik nagyobb darab is megmutatta magát 60 centi körüli formában, de csak, hogy bosszantson, amikor kirázza fogai közül a rosszul ülő drillinget.
A pergetés közben folyamatosan óvatosan kellett mozogni, mert a halak többsége a parti nádas mentén leselkedett és néhány vízbe dőlt fa környékén, de három alkalommal a meder felől is szép kapásom volt, és meggyőződésem, hogy ha több figyelmet szentelek a csatorna hátán rabolgató szebb balinoknak, akkor ott sem maradtam volna eredmény nélkül. Végül kevesebb, mint négy óra alatt 12 csukát tudtam partra terelni, de ebből csak 5 ütötte meg a hivatalos méretet. Ha ehhez hozzáadjuk a 10 lemaradt tarkafejűt, akkor érzékelhető, hogy mennyire hemzsegtek a ragadozók aznap. Az okon törtem a fejem, hiszen előző nap jó negyven kilométerrel lejjebb csaknem betliztem. Végül magamban arra a következtetésre jutottam, hogy a folyó ezen szakaszán sokkal több volt a kishalnak, ragadozónak rejteket adó növényzet, így az alsó kopasz részekről valószínűleg idevándoroltak a táplálékukat követő bestiák. Persze ez csak egy feltevés, a lényeg, hogy fantasztikusan szórakoztam.
Napnyugta előtt ért véget az igazi haldorádó, de nem a csukák miatt, hanem mert nekem mennem kellett... Mennem kellett, mert a halak kapókedve felébresztette bennem a gyanút, hogy esetleg máshol is szerencsével járhatok. Édes feladat várt rám, mert egy dunai kövezést készültem az este még megpergetni... és, hogy milyen eredménnyel, az már egy következő történet...