„Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz...” - töröm derékba önkényesen József Attila rezignált verssorát, és mi másra is gondolhatnék közben, mint a csukázásra.Gyönyörű ősznek örülhetett az elmúlt évben a horgász és természetjáró. Akár pólóra vetkőzve is sütkérezhettünk az aranyszínű napfényben heteken keresztül. A felszikkadt földutakon csak a kerékvágások kőkeményre szikkadt szirtjei emlékeztettek a nyári esőkre. Lassacskán elkopott a vizekről a csukák nyári menedékeként szolgáló hínár is, szabaddá téve a legjobb pergető pályákat. Október végét írunk, egész napos kirándulásra készülök, lehet ennél szebbet elképzelni egy csukahorgásznak?
Az elmúlt napok-hetek tapasztalatai arra intenek, hogy érdemes korán kiérni, mert a csukák reggelije addig tart, amíg a nap a fák fölé nem ér. Napról persze még szó sincs, alig virrad. A csípős hajnal lenge ködpárát emelt a víz fölé, a túlsó part körvonalait csak sejteni lehet. Eloldom, és ellököm a ladikom, valóságosan és jelképesen is elszakadva ezzel a szárazföldi kötelékektől. A világ estig a csónak határai közé szűkül számomra, horizontom a dobásaim távolságáig terjed. Amíg várom, hogy kicsit világosodjon, akkurátusan berendezkedem a csónakban. Helyére kerül a csalisdoboztól a horgonysúlyon át a kéztörlő rongyig minden. Készenlétbe helyezem pergetőbotomat is, és hangtalanul evezve közelítem meg a ritkuló párából kibontakozó tuskókat.
Egy fennakadt uszadékfától 15-20 méterre leteszem a súlyt, hogy ne vigyen tovább a lendület. Sárgaréz támolygó kanalat lódítok a fa mellé, és magamban számolva kísérem a fenékig. Nem mély itt a víz, jó méternyi lehet. Jön a kanál, billeg, döcög, én meg nézelődöm közben. A nyílt vízen látok pár karikázást a felszínen, de a tuskósban még nagy a csend, hallgatnak a csukák. Úgy a tizedik dobás táján kapom az első életjelet. Valami elkísérte egy darabon a villantómat, de csak meglökdöste, és visszafordult, láttam az oldalát villanni. Megfoglak, betyár! Nem dobok el a fáig, csak úgy félútig lendítem magam elé a csalit. Jól számítottam. Még nem állt vissza a csuka a fába, ott várta a villantót, ahol az előbb mutatta magát. Ahogy elindult a kanál, már ütötte is a hal.
Az első fogás mindig jó jel, mert a csukák rendszerint hullámokban támadnak. Ha az első megéhezett, mindjárt jönnie kell a többinek is. Felveszem a súlyt, és besettenkedem a tuskók közé. Valóban eljött a reggeli ideje, a következő félórában négy csuka ismerkedik meg horgaim hegyével. Mind kétnyaras évjárat, átlagban 36-42 centi között mozog ez a generáció. Engedem őket haza sorjában, hadd nőjenek.
A roham csitultával még kipróbálok pár műcsalit, és közben azon morfondírozok, hogy vajon azért maradt-e abba a kapás a sekély részen, mert hirtelen szégyenlősek lettek a csukák, vagy esznek azok, csak közben beljebb húzódtak. Kijövök a sík vízre, és egy piros Mepps-szel körbedobálom a csónakot az akadóktól mentes, 2-3 méter mély mederben. Kapok is nemsoká egy rendes rávágást, de csak félútig jön ki a hal, nem mutatja meg magát. Ezen fellelkesülve még vagy húsz percig hajigálom a körforgókat, de közben hátrafelé tekintgetek, a sekélyes irányába. A beinduló hajtásokat látva nem bírom sokáig türtőztetni magam, a szétugró snecik nyomába eredve visszamanőverezek a tuskók közé. Kíváncsi vagyok, mi kergeti a kishalakat, és ez nem is sokáig marad titokban. Az elfeketült facsonkok közül előugorva elkapja valami a 4-es körforgómat, és élénk vagdalkozással fejezi ki nemtetszését a szúrós falat miatt. Tenyeres sügért segítek a szárazra, és kapom lencsevégre a háttérként kínálkozó lakóhelye előtt.
Tovább tallózok a tuskók környékén, de a csukák zárkózottnak mutatkoznak. Beigazolódik a papírforma, 8 óra után már nem szokott halat adni ez a rész, jobb lesz másfelé körülnézni.
Kiteszem magam mellé a reggeli pogácsámat, és bele-beleharapok evezés közben, amíg áttekintem a terepet. Az összefüggő hínármezők már elenyésztek ugyan, de a kitartóbb „zöldségfélék”, úgymint a rucaöröm és békalencse maradványai még ide-oda vándorolnak a vízen. Az apró halak szeretnek meghúzódni alatta, és ez a rablókat is vonzza. A délelőtti napsütés szemlátomást felcsalta a balinokat, egyre-másra csattognak a zöld foltok közt. Még mindig az előbbi sügérfogó körforgó van fenn, és persze fonott zsinór, drótelőke, ahogy csukázáshoz illik. A rend kedvéért közéjük dobok vele, de magam sem gondolom komolyan. Meg is lepődöm, hogy néhány dobáson belül egymás után két növendék balin is rákaffant az alibiből odavetett Mepps-re. Mivel a csukák már egy ideje nem mutatkoznak, egy kis kitérőre szánom el magam. Lecserélem a fonottas dobot monofilra, és előveszem a nyári balintizedelő wobblereim egyikét. Majd lesz itt mindjárt nemulass! Hát nem lett. Vagy negyedórát húzgáltam a fahalat a ritkás növényzet tisztásai között, de a balinok kapásra se méltattak, és a rablás is abbamaradt. Közben az enyhe szellő visszatolt a tuskós széléig, és egy csonkon megfeneklett a ladik. Nem baj, itt is jó lesz. De ha se balin, se csuka, akkor most mi legyen? Visszatettem az egyik csukás támolygót, és kíváncsiságból dobtam egy jó hosszút kifelé, a nyílt víznek. Nyugtáztam magamban, hogy az égvilágon semmit nem lehet sejteni a harmincméternyi lágy damil túlsó végén libegő villantó mozgásából. „Emlékezetből” vezetgettem a kanalat úgy-ahogy, és eltűnődtem, hogy valaha nem is tudtunk a fonott zsinór létezéséről, most meg kényeskedünk, ha monofillal kell dobálni. Elő az empátiát, tessék csak megpróbálni, hogy is volt ez annak idején! Pár dobás után egyértelműnek tűnt, hogy a pöccintős, figurázós csalivezetést el kell felejteni. Marad az egyenletes húzás, néha botemeléssel, visszaejtéssel vagy tempóváltással színesítve. Nagyjából itt tartottam a gondolatmenettel, amikor valami komolyan ránehezedett a villantómra. Hűha, jól nézek ki, én itt drótelőke nélkül játszadozom! Mi van, ha ez csuka? És ráadásul nem is kicsi! A támadó még jó messze járt, és eszébe se volt közelebb jönni, bár nem is erőltettem. Az első perc után úgy gondoltam, jobb lesz, ha elmegyek innen a tuskóról, és a nyílt vízen folytatom a fárasztást. Ha eddig nem harapta el, talán meglesz. Ellöktem a ladikot, és a kontaktust fenntartva (de jó is ilyenkor a megbocsátóan nyúlós damil!) fél kézzel odébb lapátoltam a veszélyes akadó közeléből. Halam jókat mozdult, de lassacskán közelebb jött. Úgy bántam vele, mint a hímes tojással, egyszer sem tört ki. Már a közelben forgolódott, és fölsejlett széles háta a víz alatt. Nemsokára megpillantottam a szája sarkába akadt villantót is, és ezzel nagy kő esett le a szívemről. Ezt már csak elügyetlenkedni lehet, az akadáson nem múlik semmi. Túl sok alkalmam nem nyílik rá, hogy az 5 kiló körüli csukák kézzel való kiemelését gyakoroljam, ezért úgy döntöttem, kihasználom lehetőséget. A felfekvő, nyugodt hal feje mögött megkerestem a jó fogást, és azzal a lendülettel be is emeltem a csónakba. Hej, de szép is már egy ekkora csuka! A horogszabadítást még nyugodtan tűrte, de a fényképezéshez már nem akart modellt állni, így bilincsre tettem, és kifújtam magam az izgalmak után. A tanulságokat levonva visszaszereltem a fonott zsinóros, drótelőkés összeállítást, és odébb eveztem a fárasztással megzavart környékről.
Kíváncsiságom a mélyebb részek felé vezetett. Bár még nincs igazán lehűlve a víz, de így napközben talán van mit keresni az 5-6 méteres mélységekben, és legalább megúsztatom az új gumihalaimat is. Türelmesen fésülgetem a feneket az új helyen, ám a legkisebb koppintás sem jelzi, hogy hal volna a környéken. Egy jó órát szentelek a gumihalazásnak, de üresnek tűnik a víz. Ennyi idő alatt már legalább néhány beleúszást éreznem kellett volna a zsinóron, még ha nincsenek is éhüknél a halak.
Tizenegy körül jár az idő, amikor megint újításra szánom el magam. Még nem fordult rá teljesen a napsütés a kanyar külső, mélyebb oldalára. Meg kellene próbálnom a part szélén, a bokrok alatt. Bár alig 1-2 méter széles csupán az árnyékos sáv, itt már komoly, kettes mélység húzódik a part közelében. Miért ne lehetnének itt, a parthoz lapulva a csukák?
Kényelmes dobástávra állok be, és leteszem a súlyt. Megint egy rézkanalat akasztok a kapocsba, és odapottyantom a part széléhez. Kicsit húzom is, de inkább csak ejtés közben kísérem a villantót, követni próbálva a gyorsan mélyülő fenék vonalát. Benne érzem a halat a szituációban, így nem ér készületlenül a kapás. Siheder csuka, de örülök neki, mert igazolja az elgondolásomat. Fogok még egy hasonlót ugyanebből a beállásból, majd kicsivel odébb araszolok, és a bevált taktika szerint folytatom. Innen is kijön egy kétnyaras kölyök, és már kezdem azt hinni, hogy csak az alsó tagozat hűsöl itt a gyalogakácok árnyékában, amikor egy erőszakos rávágás a vízig csapja a botom spiccét. Az előbbi, damillal fogott szép csuka után összehasonlíthatatlan élmény a kapás, és a vad kirohanás megfékezése. Nem könnyen szelídül halam, többször is ráhúz a kemény fékre. Amíg meg nem mutatja magát, nagyobbnak gondolom az előzőnél, de miután feljön, alább adom a becslést. 3-4 kiló közötti lehet, de úgy küzd, mint egy barrakuda (gondolom én, mert olyat persze még csak filmen láttam). Kiemelés után nem akarom elengedni, ne törje magát a csónakban. Fél kézzel, és foggal rángatom elő tokjából a fényképezőgépet egy önfotóhoz.
Az eseménydús délelőtt után félreteszem a botot. Harapok pár falatot, és megpihenek a csónak alján. Bámulom, ahogy az ezüstös hátú levelek egy-egy szélfuvallatra leperegnek a nyárfákról és kis vitorlásokként siklanak a víz felszínén tovább. Ökörnyál utazik a légáramlattal, és megakad letámasztott horgászbotom hegyén. A víz tükre felett néhány ujjnyival jégmadár pár húz el előttem, olyan egyenesen, mintha lézersugár vezetné őket. A civilizációra csak egy repülőgép gyorsan szétfoszló kondenzcsíkja emlékeztet az égen. Ilyenkor van úgy, hogy el is alszom a ladikban, de most még pörget a lendület. Még csak félidő, és már tíz csukánál tartok, mi jöhet még délután?
Fél óra lustálkodás után összekapom magam, és ismét nekitámasztom az evezőt a víznek. Megint a tuskós elé fordulok, de most nem merészkedem a fák közé, nehogy fennakadjanak kipányvázott halaim.
A délután megint jó kis csukarohammal kezdődik. Nincs köztük kiló feletti példány, de így is remek szórakozást nyújtanak. Egész délután folyamatos a kapás, gyakori az akció. Bár több az elhibázott rávágás és a lemaradó hal, mint délelőtt, de ilyen bőség mellett a legkevésbé sem zavar, sőt inkább színesíti az élményt. Jókat trükközök a gyanakvó, villantót csipdeső csukákkal, élvezem a villantót követő, csónak előtt forgolódó halak látványát. Most már igazán nincs mit bizonyítani, csak a pillanat van, az önfeledt örömpeca. Nem nyomaszt a „foghatnámság” kényszere, minden dobás sikerül, még a fára akadt villantó is magától leesik.
A nap végén számolgatom a mai termést. Összesen húsz csuka volt kézben, és ezen felül legalább kétszer ennyi akció esett. A három legszebb halon kívül még hat darab volt méret feletti, a többi 35-40 centis növendék. Egyik-másik szűkebb esztendőkben örömmel kiegyeztem volna ennyivel egy-két hétre is. Az idei hosszú áradás sokat lendített az állományon, a Tisza-tó kifogyhatatlannak tűnő csukabőségéből az alsóbb szakaszokra is jutott. És amikor ezek mind, egyszerre meg is éheznek! Hát valami ilyesmi lehet a Mennyország!
