Sokan úgy gondolják, hogy megszállott vagyok, és igazuk is lehet. Ezt a következtetést abból vonják le, hogy a legzordabb időjárási körülmények között is imádok a vízen lenni. Az éjszakai horgásztokról már nem is beszélve… Mentségemre legyen mondva, hogy azért azt is szeretem, ha süt a nap és meleg van, de sajnos tény, hogy a halakat köztudottan nem érdekli, hogy nekünk, embereknek milyen az ideális időjárás. A legszebb élmények általában akkor érnek a vízen, amikor nem is számítok rá. Vagy akkor, amikor nem az észérvekre hallgatok, hanem fittyet hányva a józan észre és ésszerűségre, valami olyat teszek, ami eltér a megszokottól.
Egy szeptemberi szombati nap jut eszembe, amikor minden és mindenki az ellen volt, hogy horgászni menjek, de én ennek ellenére vízre szálltam, és a tavalyi év egyik legfergetegesebb horgászata kerekedett ki abból a túrából. Az azt megelőző napokban nagyon passzívak voltak a csukák, pedig az idő hűlt, és kishal is egyre kevesebb volt. Aztán jött egy melegfront és vele a csapadék. Az új helyzet semmi jóval nem kecsegtetett, de én aznap mindenáron csukára akartam pergetni.
Szokásomhoz híven már kora hajnalban kidobott az ágy, és lelkesen kezdtem készülődni, amikor is tudatosult bennem, hogy odakinn nagyon esik az eső. Egy picit lehangolt ez a tény, de úgy döntöttem, nem érdekel, elindulok, mert a hétvége az egyetlen esélyem a horgászatra. Előkerült kétrészes esőruhám, magamhoz vettem a pergető táskámat, két botot, és nekivágtam az esős kalandnak.
Igazából nem sok jóra számítottam, magam is úgy gondoltam, hogy ezúttal tényleg csak mérhetetlen makacsságom hajt, és ha egy pillanatra is a józan eszemre hallgatnék, akkor rögtön belátnám, hogy nem sok értelme van aznap pergetni indulni. Éppen e bizonytalanság miatt nem is eveztem messzire, csak úgy ötszáz méterre a kikötőtől folyásnak felfelé, hogy később már csak a horgonyt kelljen felhúznom, hogy sodortatni tudjam magam az árral.
A súlyt egy bedőlt fa előtt engedtem le a vízbe. Ez a fa legalább tizenöt-húsz méterre beért a folyó közepe felé. Tudtam róla, hogy nem régen került a vízbe, mert ott voltam, amikor a kemping tulajdonosa kivágatta a hatalmas fát, amit egy nyárvégi vihar úgy megtépázott, hogy életveszélyessé vált az arrafelé közlekedő vízitúrázók számára.
A folyó sodrását megfogták a terjedelmes ágak, így a bedőlt fa alatti csendes vízen csukákat sejtettem. A hely tökéletesnek tűnt, és bár nem olyan régóta volt vízben az akadó, én nagyon bíztam benne, hogy már megtalálta magának egy-két leselkedő krokodilpofájú. A jónak tűnő helyválasztás reményekkel töltött fel, bizakodni kezdtem a sikerben. Már a folyamatos esővel is megbarátkoztam, és hála kényelmes esőruhámnak - ami kellően könnyű, így nem akadályoz a mozgásban - teljesen átadhattam magam szenvedélyemnek. A pergető karabinerbe egy piros-fekete színű, tizenkét grammos Abu Reflex körfogó került.
Az izgalmas várakozás egyre fokozódott bennem, és meggondolatlanul nagyot suhintva eresztettem útjára műcsalimat, ami ennek megfelelően a partszéli fák lombjain landolt. „Nagyszerű. Elsőre feldobtam a fára”, jegyeztem meg bosszankodva, majd egy határozott, de nem túl erős rántással sikeresen lepöccintettem az ágakról a drága forgót. Az első bevontatás nem hozott eredményt, de nem is sikerült oda dobnom, ahová szerettem volna. Újra dobtam. Ezúttal a csali a lehető legjobb helyen landolt, pontosan a partszélbe, az elsüllyedt ágak közé. Nagyon koncentráltam, hátha kapok egy rávágást. A csalit lassan indítottam meg, pont csak annyira tekertem az orsó karját, hogy éppen csak forogjon a körforgó. Néhány tekerés után aztán megállítottam, hagytam süllyedni egy kicsit, majd újra indítottam a bevontatást. Egészen a csónakig vezettem a csalit, de nem történt semmi.
Új helyre dobtam. Most a vízbe döntött hatalmas fa mellett párhuzamosan dobtam ki partszélbe a kanalat, és legnagyobb meglepetésemre beesőre kaptam egy rávágást. Akasztottam, és már téptem is el a halat az akadó közeléből. Sajnos ez a művelet nagyon könnyen ment, hiszen a csukám alig haladta meg a fél kilót, de azért nagyon örültem neki. Óvatos horogszabadítás után rögtön vissza is engedtem.
Izgatott lettem. Kezdett beigazolódni a gyanúm, hogy az új akadó megtartott pár ragadozót. Ezután ismét a legelőször célba vett helyre dobtam, ahol lombjukat vesztett gallyak meredeztek ki a víz alól. A vízre érkezés után megindítottam a csalit, majd újra visszaejtettem egy kicsit ott, ahol mederesést sejtettem. Mikor már eléggé kivezettem a gallyak közül, és úgy tíz méterre járhatott a parttól a vörös körforgó, gyorsítottam a bevontatáson. Ekkor aztán valami elragadta. Tipikus ránehezedős kapást éreztem, amit rögtön lereagáltam. Az akasztás ült. Halam megszeppent egy pillanatra, majd próbált erőteljesebben megindulni folyással lefelé, de nem jutott messzire. Megállítottam és visszafordítottam; nem volt ellenfele a felszerelésemnek. Az előző kicsivel ellentétben őt lassan, a fárasztás minden pillanatát kiélvezve édesgettem a csónak közelébe. Kis idő múlva egy jó másfeles csukát emelhettem be a csónakba. Örömöm határtalan volt. Gyorsan megszabadítottam a szúrós falattól és engedtem is vissza.
Újra akcióba küldtem a jól bevált csalit, és egy-két dobásnyi szünet után, ismét elnehezült kezemben a bot. Nem akartam elhinni, ami velem történt. Újra csukát fárasztottam, immáron a harmadikat egy viszonylag kis területről. Aztán újra és újra megtörtént a csoda. A csupasz gallyak közül öt méretes csukát szedtem ki, és további kettőt a nagy bedőlt fa mellől. A hely kifogyhatatlannak tűnt. Később mégis megszűntek a kapások, ezért úgy döntöttem, felhúzom a horgonyt és csurgás közben dobálom a partszéleket.
Így sokkal kevésbé voltam eredményes, de azért cirka félóra alatt így is fogtam még két szép csukát. Az eső szünet nélkül, fáradhatatlanul szitált - hol erősebben, hol gyengébben, de egyszer sem állt el. A pergető horgász számára a legnagyobb áldás a szélcsendes idő, és akkor az is adott volt. Még csak nem is lengedezett a szellő, a sima víztükröt csak a szorgosan hulló esőcseppek borzolták folyamatosan. Csodásan éreztem magam. Reggel még remélni sem mertem, hogy ilyen élményben lesz részem. Egy pillanatra sem bántam meg, hogy nekivágtam az esőben, és nem hagytam, hogy kényelmesebb énem eluralkodjon rajtam és rávegyen az egész napos bennülésre.
A kikötőbe érve hihetetlenül elégedetten hagytam abba a horgászatot, hiszen az öreg folyó nagyon nagylelkű volt velem. Olyan ritka az ilyen horgászat! Igazi örömpeca volt ez, és én még sok ilyet szeretnék átélni. Éppen ezért természetesen minden halat azonnal visszaengedtem a vízbe; amit kaptam, azt vissza is adtam, és semmi kétségem sincs afelől, hogy helyesen cselekedtem-e.
Írta: Szalai Gábor László
Fotók: Szalai Gábor László
