Elmúltak az ünnepek, kezemben tartom a frissen kiváltott engedélyemet. Most már nincs akadálya az első idei horgászatnak! De vajon hová tudnék ilyenkor menni, ahol eredményes is lehetnék? Elsőnek megnézem a vízállás, majd az időjárás jelentést, hogy mire számíthatok a hétvégén. A vízállás nem sok jót sejtet, tehát marad a Tisza-tó tározó része, remélem nincs befagyva. Az időjósok viszont rekord meleget ígérnek, szél nélkül!Nincs más hátra, meg kell szervezni egy túrát. Legyen ez most egy Óhalászi-holtágon való csukázás.
Azért közel sem ilyen egyszerű a dolog, oda be is kell jutni valamerről, és egy társ is jól jöhet! Azon nyomban telefonálok a patikába, na nem gyógyszerért, sokkal inkább a patikust keresem: Adriánt, akivel sikerül is megbeszélni egy közös pecát. A csukázásba, bár kicsit vonakodva, beleegyezik. Megállapodunk abban, hogy szokásunkhoz híven csalihallal nem bíbelődünk, csakis a pergetést favorizáljuk! Útvonal kérdésében pedig megegyezünk abban, hogy a Balázs-fok felől próbálunk bejutni, mivel erről kisebb köd esetén is könnyebb az oda-vissza út. Ennek viszont ára van, többször ki kell szállni és tolni a ladikot.
A reggel 7 óra már a Kis-Tiszán talál bennünket. Ott meglepő módon senkivel nem találkozunk.
A Balázs-árokban, amíg a nádas tart, motorral közlekedünk. Itt viszont kiszállás, fel a csizmanadrág! Az alig 5 cm-es víz alatt az iszap térdig érő, ebben kell tolni ladikunkat. Szerencsére ez csak egy rövid szakasz. Innen óvatos motorozással érjük el a Fűzfás-morotvát. Úgy döntünk, hogy a túlsó végében megállunk, és dobálunk egy órányit. Bár az előző napok szeles időjárása miatt eléggé zavaros a vize, mit lehet tudni - fogtunk már hasonló esetben is csukát. Ekkor pillantjuk meg az első horgászokat, akik rövidesen ladikjukkal le is horgonyoznak a közelünkben. Egy úszós és egy pergető bot náluk a felállás. Kis idő múlva mozgásra figyelünk föl: fogtak! Hogy mivel, azt nem látjuk, de hogy csuka - amiért mi is jöttünk -, az biztos. Nálunk viszont eddig semmi! Most mitévők legyünk? Maradjunk, vagy menjünk? És ha bent sem fogunk? Akkor viszont a visszaúton itt még mindig megállhatunk! Az indulás mellett döntünk. Irány az Óhalászi-holtág! Ennek bejáratánál még kiszállunk, de itt már kemény a meder, könnyebben megy a csónakhúzás. A vízi séta után máris célba értünk. Sokat nem variálunk, rögtön a bejáratnál elkezdünk horgászni.
Ami a felszerelésünket illeti, közel egyforma mind a kettőnké. Shimano orsó, rajta 23-as Power Pro fonott zsinór, ez elé kötve 30 cm hosszúságú köthető „drót” előke, a bot 40-80 gr dobósúlyú, az enyém 2,40 méter hosszú, Adriáné viszont 3 méteres. A villantóink különböznek. Az övé Kuusamo, enyém Rapala Inko, amit azért választottam, mert 2,5-3 méteres vízben sejtjük a csukákat, és ebben a mélységben tökéletesen lehet vezetni. Se túl gyorsan, se nem túl lassan, remélhetőleg a krokodilpofájúaknak legmegfelelőbben.
A kezdet nem biztató. Közel egy óra telik el, mire kapásom van, azt viszont megfogom. A hal mérete hagy némi kívánnivalót maga után, de az itteni átlagméret amúgy sem nagyobb.
Ránézek az órámra: 10 óra van. Ilyenkor szoktak beindulni. Remélem, hogy nem csak egy kóbor csukához volt szerencsénk, és ez hamarosan be is bizonyosodik. Az előzőhöz hasonló nagyságút foghatok és engedhetek vissza.
Közben apróbb helyváltoztatásokat végzünk, hátha egy jobb csukatanyára lelünk. Múlik az idő. Én már az ötödik halamnál tartok, Adrián viszont csak egy koppintásig jutott el. Javaslom is neki, cseréljen villantót! Így is cselekszik, de még az utolsó dobásra fog valamit: egy törpeharcsát! Farokba! Ezzel telt be neki a pohár. Mesterien kezdi vezetni az enyémhez hasonlóra cserélt villantóját, és ennek eredményeként hamarosan akaszt egy csukát, és meg is fogja! Végre! Legalább fotózhatok, előtte viszont ki kell tekernem a szerelékem. Még egyet azért belelibbentek villantómba, amire elnehezedés a válasz. Újabb csukát akasztok! Ezt a pechet, mikorra kifárasztom, lekésem a fotózás lehetőségét. Úgy látszik, Adrián igazán ráérzett, mivel újfent akaszt, és már fáraszt is egy újabb bugylit. Most fotózni is tudok!
Ezután felváltva fogunk; nekem közben beugrik egy 2 kg körüli. Egyre jobban érezzük, hogy merre tartózkodnak a csukák, legjobb a meder közepe körül található törés mélyebb oldala.
Saját villantóm mozgásával vagyok elfoglalva, mikor újabb fárasztásnak lehetek szemtanúja. Adrián ügyesen védi ki a csuka látványos, de számunkra veszélyes bukfenceit, hiszen a csontos szájszélből ilyenkor könnyen kiakadhat horog. Ennek elkerülésére Adrián vízbe nyomja a bot spiccét, mielőtt még a vízfelszínre érne az áldozat. Ezáltal nem fel, hanem oldalra kényszeríti halát. Az esetek többségében ez beválik. Fárasztás végén kézzel veszi ki halát. Ezt már megmérjük: 2,20 kg, mutatja a digitális kijelző!
Ekkor már délután kettő óra van. Lassan indulni kell vissza, nehogy meglepjen minket az alattomosan leszálló köd. A vízen ugyanis ilyenkor nincs tájékozódási pontunk, nem találjuk az ismerős tőkéket, nádcsoportokat. Ekkor mindegyik egyformának látszik, már ha egyáltalán látunk belőlük valamit. Ezért javaslom mindenkinek, a hasonló túrákra feltétlenül vigyen magával iránytűt és térképet. De még ez is kevés lehet, ha a köddel együtt ránk sötétedik.
Nem is húztuk tovább az időt, kijöttünk! Az autóba pakolás közben láttuk, hogy bizony itt a köd. Ismét gazdagabban térhettünk haza, több mint egy tucat csuka kifogásának emlékével.
