A nyár képeit lapozgatom a monitor előtt ülve, miközben megpróbálom - a szelíd szerkesztői ösztökélésnek engedve - élményeim mozaikkockáit valamiféle cikk keretei közé rendezni. Késve indult számomra az idei rablóhal-szezon, a tilalmak felszabadulása idején még javában tartott a Tisza elhúzódó áradása.
A természet menetrendjét követve a víz áradásával együtt ilyenkor minden kiárad. Burjánzik, nyüzsög minden, ami élő, eleven. Tódulnak a nedvek, a fűzfa friss lombjából víz csöpög. Az ébredő természet a horgászt is kicsalja, de halfogásra ilyenkor még nem nagyon lehet számítani. A zavaros vízzel telt meder nem ad életjelet, a halak az ártér dzsungelében rejtőznek. A pergető bot és a táska ugyan velem van, de leginkább a csónak fenekén pihen, össze sem állítom a felszerelést. Ladikkal járom be azokat az ösvényeket, amelyeken nemrég még a csizmám taposott. Felgyűröm karomon a ruha ujját, ledugom az evezőt, de így sem érem el a feneket. Egy szárazon maradt magaslathoz érve partra lépek. Őzek riadnak el nagy csörtetéssel, fehér fenekük villog a sűrűben. Szúnyog még nincs, de mire leapad a víz, ők veszik át itt az uralmat.
Hónapok teltek el ilyen ártéri portyákkal, amíg végre elfogyott odafenn az áradat utánpótlása. A Tisza vize letisztult, és ismét visszahúzódott a partjai közé. A víz még nagy, de már a mederben van, amikor június közepén az első „igazi” horgászkirándulásomat teszem. A csónakom a holtág magas partja alá van kikötve, a megszokott stég helyén még csizmaszárig érő víz lepi el a bejárót. Lepókhálózom a parti ösvényt, és a könyörtelenül támadó szúnyogok hadától szabadulni igyekezve jó messzire lapátolok a parttól, majd felszerelek. Kis wobblert kötök a vékony zsineg végére, balinokra számítva. Egyelőre nincs rablás, ami támpontot adhatna, így a vízben álló partszéli bokrok alját kezdem faggatni. Annyira elszoktam már a halfogás élményétől, hogy néhány dobás után meglepetésként ér az első rávágás. A hal viselkedése, és a víz alatt felsejlő körvonalai egyaránt csukára utalnak, ezért - no meg a fárasztás rég ízlelt pillanatait élvezve - egyáltalán nem sietek, lefelé tartott bottal terelgetem halamat. Ahogy közelebb ér, aggódva látom, hogy a zsinór a szája sarkához vezet, a wobbler valahol a torka mélyén lehet. A szelíd fárasztás eredményeképpen elkerülöm a fejrázást és csukatáncot, de a damil így is éppen csak addig bírja, amíg kiemelem a halat. A botot félretéve szinte magától elszakad, és pókhálóként leng a zsinór vége. „Ezt most megúsztuk, komám!” - nézek farkasszemet a csuka kopoltyúlemezei közül kikandikáló wobblerrel, amit végül hátramenetben, a kopoltyúfedő alatt benyúlva sikerül szerencsésen, véráldozat nélkül kipiszkálni.
A negyven centi körüli csukát nem méregetem. Megbeszélek vele egy későbbi találkozót, és hallgatását beleegyezésnek véve hazaengedem. Drótelőkét nem akarok felkötni, mert továbbra is a balinok felé kacsintgatok, de az esetből okulva négyrét fogom a zsinórt, összekötöm, mintha egy nagy hurkot kötnék, és úgy bogozom a végére az apró kapcsot.
A bokrok alján kísérletezem tovább, amíg kisüt a nap, és megmutatkoznak végre a balinok is. A pimasz jószágok mintha csak velem akarnának packázni, mindig dobástávon kívül fröcsögnek. Jól megdolgoztatnak, evezek föl-alá, de gyér eredménnyel. Órák telnek el, amíg egy kósza balin végre megkívánja fahalamat.
Miközben bóklászok, örömmel látom annak a jeleit, hogy milyen jól sikerült az idei ívás. A langyosodó víz tetején apró ivadékok felhője gomolyog, a felnövekvő, ritkás sulyomlevelek alatt ceruzányi, halványzöld csukák strázsálnak.
„Csak így tovább, gyerekek, remélem, 3 év múlva újra látjuk egymást, addig nagyra nőjetek!” bíztatom őket magamban.
A balinrablások alábbhagytak, ismét a bokrok alját vallatom az árnyékos oldalon, de most hiába a sok, szépen letett dobás, egyelőre nincs válasz. Egy belógó ág alá próbálom laposan beügyeskedni a műcsalit. Nem úgy sikerül a mutatvány, ahogy terveztem, egy orvul megjelent hurokban elakad a zsinór a dobon. Csúnya csobbanással, méterekkel a cél elé csapom le a csalit, de valamiért éppen ez tetszik meg az ág alatt lakó balinnak. Nagy hullámot nyomva indul rá, és álmaim felszíni kapásával csavarja le a víz tetején meginduló wobblert. Fárasztás közben is mindent bevet, a Rapala-kazettára kívánkozó mutatványokkal szórakoztat. Métereseket ugrik, mint egy lazac, de ez a film csak az én agyamba kerül be a „nem törölhető fájlok” közé.
Miután a halat elrendezem, a felszerelésemet is rendbe kell raknom. Dobok egy hosszút hátrafelé, hogy megszabaduljak a dobon akadékoskodó huroktól. A gépies tekerés közben másfelé nézelődöm, váratlanul ér a kapás. Meglepetésem csak fokozódik, amikor meglátom, hogy a vizet hasító zsinórom egy kacsacsőrben végződik. Nem tudom hová tenni a dolgot. Öt méteres vízen, a semmi közepén, fényes délután egy csuka kapja el a balinoknak szánt, gyorsan húzott felszíni fahalat. Mit keres ez itt ilyenkor? Az ész megáll!
Örülök is a gyorsan jött fogásnak, de kicsit bosszant is, hogy hiába a kitartó, tudatos horgászat, amikor a csúfolódó véletlen aggatja a halakat a horgomra.
A következő néhány hét azonban bebizonyította, hogy mégsem teljesen a vakszerencse műve volt a váratlan csukafogás. Legközelebb a feleségem is elkísért egy délutáni pergetésre. Vagy inkább én kísértem el őt egy kis csónakázásra, és napozásra? Nézőpont kérdése. Mindenesetre velem volt a pergető bot is, amikor a párom kényelembe helyezkedett a matraccal kibélelt csónak fenekén, és átadta magát a napfürdő örömeinek. Éppen csak ellöktem a ladikot a stégtől, nem is eveztem sehová, ott forgolódtunk a víz közepén az enyhe szélben. Úgy terveztem, hogy az időt kihasználva megúsztatok néhány új műcsalit, amiket a tél folyamán készítettem. Nézegettem a fahalak futását, és kicsit állítottam az orrkarikáján, amelyik úgy kívánta. Hiába, a fürdőkád nem elég hosszú egy alapos teszthez. Gyorsan húztam a wobblert, így lehet igazán meglátni, hogy hajlamos-e oldalazni valamerre, vagy szép egyenesen jön. Egyszer csak bumm, jól odacsap valami a tesztelt csalira. Na, ennek a dobozára a „tank tested” helyett rákerülhetne a „fish tested” felirat, vigyorgok magamban. A feleségem hunyorogva néz fel a nappal szemben: hát te mivel csobogsz ennyire? Én meg azt kérdezem magamtól, mi közöm nekem ehhez az egészhez, itt a sík víz közepén? Mondanom sem kell, megint egy kiló körüli csuka csapkodott a zsinór végén. A meleg vízben egészen másképp viselkedett, mint a késő őszi - téli, bágyadt csukák. Parádés piruetteket és szaltókat mutatott be, nem adta könnyen a bőrét.
Most már más szemmel kezdtem nézni a vizet, nem a műcsalik, hanem a halak mozgására figyelve. A víz sima volt, nem látszott a balinok csíkja. Az egyértelmű balinrablások mellett néhány olyan hajtást, spriccelést is láttam, ami akár csuka műve is lehetett. Evezgettem, nézelődtem, néha dobtam is egyet erre-arra, különösebb elképzelés nélkül. Kisvártatva újabb rávágást kaptam a „balinosan” húzott wobblerre, és hiába mozogtak a balinok is, megint egy csukának kellett a kisujjnyi fahalacska. A balinokat továbbra sem érdekelte a csalim, így végül két csukával zártuk a napozós kirándulást.
Ezekben a napokban még három csukát fogtam hasonló körülmények között, és nem volt egyedülálló az én esetem. Ismerősök szintén arról számoltak be, hogy nyílt vízen, a felszín közelében, az átlagosnál gyorsabb, monoton tempóban húzott villantóra szintén rendszeresen fogták a csukákat.
Halaim a konyhán végezték (nincs finomabb falat a füstölt csukánál!), így a gyomortartalmukról is volt módom meggyőződni. A csukagyomrok jobbára üresek voltak, egyikükben viszont egy araszos balint találtam, ami korábban még soha nem fordult elő. Meglehet, hogy az ivadékokat hajkurászó kisbalinokat tizedelték ezek a balinszerűen viselkedő csukák, bár erre az egy esetre nem mernék nagy elméleteket építeni.
Nem tartott sokáig a csukák randalírozása, június végétől átengedték a pályát a balinoknak. Lassanként én is leszoktam a négyszeresen kötött előkéről, a balinok ellen nem volt rá szükség. Igazából a csukák sem tették próbára, mert nem volt olyan kritikus, mély akadás, amikor az előkén múlt volna a dolog.
A csukás napokra visszagondolva eszembe jutott a gyakran hangoztatott szentencia: „a pergetésben az a legfőbb szabály, hogy nincs szabály”.
