A tavasz számomra a harcsákról szól. A harcsák apraja-nagyja étvágyánál van, csak meg kell találnunk őket. Ez egyáltalán nem egyszerű feladat. A legjobbnak vélt helyek sokszor cserbenhagyják a horgászt, de tovább kell keresni őket, mert ilyenkor bármi megtörténhet…
Egy áprilisi napon pergetni indultunk barátommal a nagy Dunára, bízva a ragadozók, de legfőképpen a harcsák aktivitásában és éhségében.
Éjjel keltünk, nehogy bármiről is lemaradhassunk. Gyors pakolás és mentünk is a rég nem látott csónakhoz. Még sötétben kezdtük a pergetést ez egyik közeli kövön. Én már ekkor reménykedtem a nagybajuszúak jelenlétében. Mivel még elég hűvös volt a víz, mélyen járó wobblerrel kezdtem. Ez nem hozott eredményt, de már fel is került a fonottra a következő csali, egy twister, majd egy felszín közelében behúzható wobbler. Kapást továbbra sem kaptam és lassan kezdett ránk világosodni.
Úgy gondoltuk, talán a mélyebb vizekben kellene keresgélnünk. Elindultunk hát megnézni a mélységeket.
Motorozás, majd gyors horgonyzás, és már repültek is a műcsalik. A vízmélység 8 méter körüli, ezért a twister, mivel ez lett a választott csali, nehezebb fejet kapott.
Felszerelésem a következőkből állt: 50-100 g-os bot, 5000-es orsó, melyen 25-ös fonott zsinór volt. (Egy héttel ezelőtt ugyanezen a helyen egy elég nagy harcsát veszítettem el a gyenge felszerelésem miatt, mivel nem tudtam elég erőt kifejteni a bottal, ezért vihette a fonottat kagylóra vagy valami éles tárgyra a hal - ezért volt most erősebb cucc nálam.) Az első dobások nem hozták meg a várva várt kapást. Már azon gondolkodtam, hogy gumihalat rakok fel, mikor váratlanul elnehezedett kezemben a felszerelés. A semmiből érkezett a kapás!
Akármilyen váratlan is volt, azért reflexből sikerült akasztani. Azaz csak félig sikerült, mert félúton megállt kezemben a bot. Egy centit sem tudtam kimozdítani a halat az akasztás erejével.
Sőt… lassan, de megállíthatatlanul elindult és elkezdte levenni az orsóról a damilt. Társam, Gábor azonnal kapcsolt és felvette a horgonyt, elkezdtünk ráállni a halra. (Okulva a múltkori esetből, most mielőbb igyekeztünk a hal fölé állni.) Pár perc után már a hal fölött voltunk és most már egy harcsával együtt kezdtünk sodródni a Dunán. Párszor akkora ütéseket kaptam a damilon keresztül a botra, hogy remegő lábakkal tudtam csak tartani kezemben a felszerelést. 15-20 percre volt szükség ahhoz, hogy meglássuk az első buborékokat, amit a damilra kent nyálka követett.
Már majdnem elérte a felszínt a harcsa, amikor hirtelen őrült rohanásba kezdett. Alig bírtam tartani a botot, amit félig bele is csavart a vízbe, pedig az orsó rendesen adagolta a fonottat. Újabb 5 perc következett, amikor egy erőteljes emelésnél megtört a felszín.
Földbe (csónakba) gyökerezett a lábunk a látványtól!
Tudtuk, hogy nagy lesz, de a méret lenyűgöző volt. Nem a harcsa fejét pillantottuk meg először, mint ahogy az általában lenni szokott, hanem az egész teste egyszerre érkezett a szemünk elé, mivel félig magára tekerte a fonottat. Nagy nehezen sikerült letekerni róla és így már „könnyebb” volt fogást találni rajta. A botot lerakva jobb kezemmel a szájában, bal kezemmel pedig a mellúszójánál találtam fogást. Minden erőmmel elkezdtem beemelni a halat a csónakba. Mikor már a feje bent volt, a farkánál újabb fogást véve már könnyen becsúszott a fenékdeszkára. Azonnal elindultunk a partra, hogy méreteket vegyünk a bajszosról. Mivel csak 22 kg-ig mérő mérlegünk volt, azzal nem is próbáltuk lemérni a halat. Csak becsülni tudtuk. Kb.35-37 kg-os lehetett, a hossza pedig pontosan 160 cm!
Pár fényképet készítettünk, majd a teljesen elfáradt harcsát szabadjára engedtük. Hiába, ez a horgászat egyik legszebb része.
De egy percet sem tétlenkedtünk tovább, berántottam a motort és már száguldottunk is vissza a sikeres helyre. Nagy reményekkel folytattuk a víz vallatását. A negyedik dobásra újabb kapás. Pár másodperc, és el is ment a vendég, még a súlyát sem éreztem igazán. Remegő lábakkal tekertem ki a csalit. A damil nyálkás, tehát ismét harcsa volt a tettes. Szívem a torkomban dobogott, de újra harcba küldtem a csalit. Két üres dobás következett. A harmadik viszont félúton elnehezült. Teljesen ledermedtem, de szerencsére kezem már lendült is a bevágásra. Ez sem volt igazi bevágásnak nevezhető, alig tudtam rajta húzni egy kicsit, máris őrült tempóban tépte le az orsómról a damilt az ismeretlen. Gabinak mondanom sem kellett, a horgonyt azonnal felvette, de hiába. Az ellenállás megszűnt. Hiába próbáltam egyre magasabbra emelni a botot, az nem akart kontaktust mutatni a hallal. Feltekertem a kint lévő damilt. A műcsali sértetlenül lógott előttem. Rosszul, a fogak közé akadhatott a horog, így tudhatott olyan könnyen kipattanni. Nagyobb volt, mint kifogott társa, ezt biztosan tudtam. Rossz érzés kerített hatalmába. Lerogytam a deszkára, percekig csak bámultam a vizet…
Pár perc után minden lelkesedésemet összeszedve felálltam és elkezdtem tovább hajigálni a műcsalit. De mintha érezték volna ezt a halak is, hogy céltalanul dobálózom, mert jelentkező több nem akadt.
A helyünket elhagyva elindultunk elkészíteni és megenni reggelinket, de délután újból visszatértünk. Talán órányit, ha horgásztunk. Az eredményünk egy teljesen egészséges, gyönyörű, 5 kg-os harcsaifjonc lett.
Sokat jártam a későbbiekben arra a helyre, de azóta sem találkoztam ott hasonló méretű harcsákkal…
Megmaradt róla pár fénykép és egy nagy élmény!!!
Szőke Richárd
