Kezdem már megszokni, hogy minden tavasz nehezen indul pergetés szempontjából. Idén a folyamatos áradások, a nagy vízhozam és a magas vízállás teljesen ellehetetlenítették a folyóvízi horgászatokat felénk. Így a domolykózás, jászkeszegezés, de még a harcsázás sem jöhetett szóba. A tavakon, csatornákon pedig a tilalom feloldása után sem mozdult meg a csuka. Keresgélni kezdtem hát, hogy a környékünkön van-e olyan pergető tó, amit érdemes lenne meglátogatni. Végül kaptam egy fülest, hogy a demecseri Rober-tavon van egy kifejezetten pergető horgászok számára kialakított víz. Telefonálás, információkeresés, útvonaltervezés, és már indultunk is a kiszemelt tóra.
A demecseri Rober-tó tulajdonképpen 3 különböző tavat takar. Van itt egy kifejezetten nagy bojlis tó, egy kisebb feederes tó és egy hasonló méretű pergető tó is. Minket persze ez utóbbi érdekelt. A tó jellemző rablóhalai a süllő, a feketesügér és a harcsa. Ezek közül egyértelműen a bajszik a fő ragadozók, és én kifejezetten őket akartam üldözőbe venni ebben a kora tavaszi időszakban.
Nagyon vágytam már egy jó pergetett harcsafogás élményére, hiszen idén még nem sikerült megfognom az első bajszosokat. Pedig felségem már fogott egy nagyon komoly méretű, óvatos becslések szerint is, szűk 40-es (!) harit idén. Amikor a „horgászfeleség” ekkora hallal kezdi az új horgászszezont, akkor azért rendesen fel kell kötni azt a bizonyos gatyát a férjnek is. Én is arra vágytam, hogy minél hamarabb eredményes legyek, hogy ne maradjak le nagyon az „asszony” mögött.
Feleségem nem nagy híve a harcsapergetésnek, ezért ő inkább a feketesügéreket próbálta becserkészni ezúttal. No meg, ő már fogott idén 160 cm fölötti harcsát és méter fölötti csukát is – így könnyű új kihívások után nézni. Nyilvánvalóan egy kicsivel könnyebb felszerelést használt, ami kockázatosnak tűnt annak fényében, hogy milyen sok harcsa él a tóban, ennek ellenére kiállt a sügérek mellett.
Manó sokkal gyorsabban haladt a tó partján, így hamar egyedül maradtam. Az első akcióra nem is kellett sokat várni. A tó egy mélyebb részén pergettem, és hirtelen „beleúszás” jellegű akcióm volt. Nem vágtam be neki, mert nem szerettem volna külső akadást. Ennek ellenére lehet, hogy nagy harcsa volt a tettes, ezt azonban már nem tudjuk meg…
Kicsit odébb sétáltam, egy szűk helyen próbáltam szerencsét, amit mindkét oldalról bokrok szegélyeztek. A part szélén álló, rügyező kis fák és bokrok félig víz alatt voltak, egy kicsit túltöltöttnek tűnt a tó, de ezek a helyek ideálisak a harcsák számára. Annál is inkább, mert sok helyen a bokrok alatt hirtelen mélyülő, 1,5-2 méteres vízmélységeket fedeztem fel, ahogy lassan tapogattam le a medret a plasztik csalimmal.
„Ideális hely”, gondolkoztam hangosan, amikor a lábam előtt hirtelen megkoppintotta valami a gumit. Úgy meglepődtem, hogy nem is tudtam időben lereagálni, a késő bevágással csak kirántottam a gumit a mélyből. Újra elnyújtottam a parttal párhuzamosan a bokrok előtt. Ezúttal is nagyon lassan, szinte centiméterről-centiméterre léptettem gumihalamat, és amikor már teljesen a lábam elé ért volna a csali, az utolsó emelés után, BUMM!
Akkora erővel fejelte le a harcsa a csalimat, hogy majdnem kitekerte a kezemből a botot. Körülbelül 2-3 méteres zászlón érkezett az elementáris erejű kapás, ami így még sokkal nagyobb élmény volt, mint amikor mondjuk, a Tiszán 10-15 méter mélységből érkezik egy hasonló támadás. A hirtelen ijedtség után rögtön felfogtam, hogy komoly harcsával van dolgom, hiszen a megakasztás után ellentmondást nem tűrően indult el a hal a tó közepe felé. Körülbelül 20 méterre tőlem fel is dobta magát egy pillanatra a felszínre, így már az első farokcsapás után voltak tippjeim a méretére vonatkozóan. Olyan 15 kg fölöttire saccoltam elsőre, de később a fárasztás során többször is újra kellett becsülnöm ellenfelem erejét.
Közben kiabáltam Manónak, hogy halam van. Feleségem hamarosan oda is ért hozzám, és elkezdte videózni a küzdelmet. Aztán kis idő múlva több sporttárs is körénk gyűlt és szurkoltak, hogy partra kerüljön a nagy hal, ami nagyon lassan akart fáradni. A riadt harcsa irányt váltott és elindult erősen jobbra, a parttal párhuzamosan. Zsinóromat folyamatosan húzta végig a partszéli bokrokon. Szörnyű hangja volt, ahogy a rügyező ágak reszelték a fonott zsinórt. A harcsa többször is megállt, majd újra meglódult még azelőtt, hogy jelentősebben tudtam volna zsinórt visszanyerni tőle. Vesztésre álltam.
Ekkor már az összegyűltekkel együtt 20 kg fölöttire saccoltuk a halat, de még mindig nem volt alkalmunk megpillantani. Végül csak kibírta a fonott, és a hal is lassan elkezdett veszíteni az erejéből. Eljött a bokrok alól és ismét a tó közepe felé mozgott, ekkor azonban már sok zsinórt vissza tudtam nyerni tőle, így „rövid pórázon” úszkált előttünk. Még egy erősebb kirohanással megpróbálkozott, ezúttal a bal oldali fákat vette célba, ám akadót szerencsére ott sem talált (vagy nem jutott el odáig). Meg tudtam állítani; az utolsó kirohanását is kivédtem. Még egy rövid közelharcot vívtunk ugyan, de sikerült meglevegőztetni, és onnantól kezdve megadta magát.
Már inkább 25 kg fölöttinek tűnt a hal, ami olyan sokszor körbefordult, hogy teljesen maga köré tekerte az erős zsineget, emiatt nem tudtam a fejét magam felé fordítani. Ki kellett találnom valamit. A botot átadtam gyorsan Manónak, ledobtam a cipőmet, és beléptem a vízbe. Így már elértem a fejét, meg tudtam ragadni az állkapcsát és szép lassan kifektettem a fűre. Győztem!
A fűben pihenő fáradt halat alaposan megcsodáltuk. Gyönyörű, sárgás színű bajszos volt. Teste izmos, erőtől duzzadó és egészséges volt a bajsza hegyétől a farka végéig, már jó kondiban volt – látszik, hogy erős kondicionáló táplálkozást folytatnak ebben a kora tavaszi időszakban. Ekkor már nem volt számomra kérdés, hogy az év első harcsája inkább közelebb volt a 30 kg-hoz, mint a 25-höz. Persze a méricskéléssel nem töltöttük az időt, inkább gyorsan vissza akartam tenni a tóba. Ölbe vettem és készítettünk róla pár gyors fotót, így téve örök emlékké magunknak, majd visszahúztam éltető elemébe, a Rober-tó vízébe, és elköszöntünk egymástól.
Ezek után nagyon nehéz volt újra összeszedni magamat és tovább horgászni. Még hosszasan beszélgettünk feleségemmel, miközben zsinóromról tisztogattam a több méter hosszan ráragadt harcsanyálkát. A ruhám is teljesen halas lett, de egy cseppet sem zavart, sőt! Örültem is neki, hogy végre nyálkás lettem ebben az évben is. „Soha rosszabb kezdést!”
Aztán csak felkerekedtem, és folytattam gyalogtúrámat a tó körül, hiszen már Manó is ott hagyott, és a történtek után elképzelhető volt, hogy akár még foghatunk harcsát aznap. Az előző jó helyet elhagyva a túloldali nádasok előtt sokat időztem, mert kárászok úszkáltak a felszínen a felmelegedő, sekély vízen, és abban bíztam, hogy esetleg kijöhet értük a harcsa is, ám ott nem volt kapásom. Ismét egy mélyebb részre értem, ahol a part mentén szintén sok bokor állt a vízben ígéretes harcsatanyákat kialakítva. Ezeket a helyeket kezdtem el vallatni, és nem is telt sok időbe, hogy ismét komoly rántással jelentkezett a következő bajszos harcos.
Az elárasztott bokrok között hevesen védekezett a márványos színű harcsa, hosszú másodpercekig keményen csapkodta a felszínt, de nem tudott olyan trükköt kitalálni, amivel próbára tehette volna erős felszerelésem. A Seven & Half bot felőrölte az ő erejét is, a Nevis Ryos pedig akkor adott csak egy kevés zsinórt, ha nagyon meglódult a hal. A felszerelés minden eleme ismét jelesre vizsgázott, esélyt sem adott ezeknek az erős halaknak. A második harcsa ugyan jóval kisebb volt az előzőnél, 8 kilogrammosra saccoltuk, ettől függetlenül ő is nagyon hevesen és erőteljesen védekezett.
Gyors fotó és simogatás után ő is mehetett vissza a tóba. Ezek után még egy kis harcsát sikerült fognom, de több akciónk már nem volt. Dél körül hagytuk abba a pergetést, mert a nap már olyan erősen tűzött, hogy nagyon meleg lett, és le is égtünk. Megebédeltünk és hűsöltünk inkább egy kicsit. Délután még kétszer körbejártuk a tavat, megdobálva a legjobbnak vélt helyeket, de sajnos nem került elő több bajszos. Valamiért az esti órákban sem élénkült meg a víz. Ennek ellenére is hihetetlenül jó horgásznap volt, rengeteg élményt szereztünk és nagyon jól éreztük magunkat a Rober-tavon. Nem kérdés, hogy még visszatérünk ide.
Fotók: Szalainé Rónavölgyi Edina és Szalai Gábor László
