Június közepétől, a harcsatilalom lejárta után, zavaros áradás kezdődött a Tiszán. Ígéretes, szőke ruhát öltött magára szeretett folyónk, valamint vízhozama és sodrása is jelentősen megnőtt. Nem volt kérdés számomra, hogy izgalmas éjszakai pergetések elé nézek, hiszen az ilyen árhullámok nemcsak az uszadék fákat hozzák, de egy komolyabb harcsa megfogásának lehetőségével is kecsegtetnek.
Sajnos - a közhiedelemmel ellentétben - a tanárok még júniusban is dolgoznak, így kompromisszumokat kellett kötnöm, hogy mikor mennyi időt áldozok fel a pihenésből a harcsapergetés oltárán. A vízen töltött órák száma és a másnapi fáradtságos munkavégzés között pedig elég nehéz megtalálni a balanszot. Azonban mindent feledtet velem az az érzés, amikor egy-egy bajszi erőteljes kapásával szinte kirántja kezemből a botot, így emlékeztetve arra, hogy épp az áradó Tiszán sodródok, nem pedig az ágyamban, félálomban bóbiskolok.
A feladat tehát adott volt: rohanó, áradó vízen, éjszaka ismét megtalálni és megfogni a bajszos ragadozókat. Az első egy-két éjjel nem épp úgy akart alakulni, ahogy azt én elgondoltam magamban. A harcsák ugyan hallatták magukat jellegzetes buffanásaikkal, pukkanásaikkal, ám sajnos nagyon nehéz volt kapásra bírni őket. Volt olyan éjjel, amikor felháborítóan sok rablás volt szinte mindenfelé körülöttem, dobótávolságon belül is, de valamiért nem kellett nekik a wobblerem.
Aztán nagy nehezen mégis sikerült egy-egy kapást kicsikarnom, ám azok nem akadtak meg. Azt a nagyon kevés kapást sem tudtam halra váltani, amit csak vért izzadva tudtam elérni. Nem is akarom összeszámolni, hány rontott kapásom volt az első egy-két kinn töltött éjszaka során, de a kudarc változtatásra sarkallt - sikertelenségem komoly fejtörést okozott számomra. Napközben folyamatosan azon agyaltam, hogyan tudnék javítani az addig szégyenletesen rossz eredményeimen.
Abban biztos voltam, hogy az egyik tényező a rossz csaliválasztás volt. A Tiszán az akadók mögötti visszaforgókban ekkor rengeteg kishal húzódott meg a nagy sodrás elől, a harcsák pedig valószínűleg ezeket az apró halakat szürcsölgették le a felszínről. Az összetorlódott ivadékok, parányi táplálékhalak hatalmas rajokban gyűrűztek a sáros folyamban. A harcsák pedig csak alájuk álltak és hatalmas vákuumot képezve szájukkal úgy szűrték ki őket a vízből, mint bálnák a planktont. Ilyen körülmények között nagyméretű wobblerrel pergetni eredménytelennek bizonyult.
Tehát első lépésként kisebb csalik után nyúltam. Ezeket persze nehezebb volt áthorgozni és megfelelő kulcskarikákkal ellátni, úgy, hogy ne butítsam le attraktív mozgásukat. Ennek ellenére kompromisszumok árán, megpróbáltam harcsázásra alkalmassá tenni néhány kisméretű műcsalit.
A következő lépés a felszerelés finomítása volt. Erre az első változtatás miatt volt szükség, hiszen a kisebb csalikhoz mérten vékonyabb zsinórra és érzékenyebb botokra is kellett váltanom, hogy el tudjam dobni a kiválasztott könnyebb wobblereket.
Elsősorban Rapala J9, Salmo Frisky 7 cm, Storm Wiggle Wart 5 cm, kicsi Heddon Tadpolly, 6 cm-es Matsu Puri Small Duck és Small Frog, 5 cm-es Mata Mini Fatty került előtérbe, valamint minden olyan wobbler, ami kisebb, mint az átlagos „harcsázó” műcsalik, és a rendkívül nehéz, 3X erősségű VMC vagy Owner horgokat is elviselik anélkül, hogy megbénulnának azoktól. Így akadt kezembe néhány általam sosem használt teszt wobbler is, amik még áthorgozás után is ígéretesen úsztak a próbateszteken, így magammal vittem őket az éles bevetésre is.
A következő éjszakára már úgy motoroztam ki, hogy több kisméretű wobbler állt bevetésre készen a kezem ügyében a finnyás harcsák ellen. A finomítás és a csali méretének csökkentése aztán meghozta a várt sikert: elkezdtem fogni a harcsákat.
Az eredmények lassan érkeztek, de végre legalább a betlizést el tudtam kerülni. Általában 1-2 harcsát tudtam megfogni éjszakánként, az erősebb estéken talán 3-at. Kapásom, akcióm viszont ennél lényegesen több volt. Voltak esték, amikor akár 8-10 kapás vagy kapás-közeli akcióm is adódott. Ezek a legváltozatosabb - ennél a módszernél egyébként megszokott - jelenetek voltak: beeső wobblerre rablás, mellédurrantás, lekövetés, csónak előtt lefordulás, és ami a legkevesebbszer fordul elő, a húzott wobblerre érkező kapás, ami valamiért nem akad meg.
A fogott halak átlagsúlya 2-5 kilogramm között mozgott. Azt hiszem, a legnagyobb számban a 3-4 kilós bajszosokat tudtuk (ismerőseim és barátaim is) megfogni. Az ennél nagyobbakból már nehéz volt elcsípni akár csak egyet is. A környékünkön mindössze 3 jobb harit fogtak ebben az áradásban a pergető horgászok. Szerencsére az egyiket nekem sikerül becsapnom. Ez a fogás ráadásul az egyik este legelején, szinte még szürkületben történt.
Azon az este is, mint általában, egy picit hamarabb értem ki, hogy még világosban tudjak szerelni és felkészülni az éjszakai pergetésre. Inkább várok 1-2 órát a csónakban, mint hogy sötétben kapkodjak. Este kilenc óra körül épp a szokásos rutincselekvésemet végeztem, ami abból állt, hogy unalmamban telefonálgattam, ismerőseimet hívogattam, miközben vártam, hogy sötétedjen.
A felszereléseim már be voltak élesítve; aznap is a Nevis Innowa és a Spro Spin Blast botok voltak velem Nevis Secure orsókkal. A nagyméretű merítő szák össze volt rakva a csónakban, ezt arra az esetre készítettem be, ha esetleg vékony akadással csónak közelébe tudok húzni egy harit, akkor azt jobb gyorsan megmeríteni, mint a kézzel kiemeléssel bajlódni.
Már nagyon unatkoztam, és még bőven volt időm a sötétedésig. Aztán az egyik „kényszer” telefonbeszélgetés közepette ismerős hangot hallottam a közeli bokrok alól. „Rabol a harcsa!”, mondtam is ki hangosan, de még nem tettem le a telefont, hiszen úgy gondoltam, hogy csak egy korán ébredő lázadó kisharcsa próbál kizökkenteni napi rutinomból. Ám rövid időn belül újabb durranást hallottam, szintén a meghorgászni kívánt partoldal irányából, de ezúttal egy sokkal határozottabb, öblösebb pukkanás törte meg a szürkületi csendet.
Ezt már nem tartottam véletlennek. Biztosnak tűnt, hogy a harcsák kinn vannak partszélben és a bokrok alatt keresik táplálékukat; megkezdték a vacsorát. Ennek hatására én is léptem: letettem a telefont, lenémítottam a készüléket, gyorsan felhúztam a horgonyt, part közelbe irányítottam csónakom és nekikezdtem a horgászatnak.
A kis, 15-40 grammos Innowa bottal és egy teszt wobblerrel kezdtem el dobálni a vízre lógó fűzfák lombja elé. Nem számítottam még kapásra, inkább fásult, rutinszerű mozdulatokkal szórtam a partoldalt; sok órányi éjszakai pergetéssel a hátam mögött egy picit fáradt voltam már. Talán 50 métert csuroghattam csak, amikor az egyik fűzfa mögé sikerült dobnom a csalit, majd alighogy behúztam víz alá - talán kettőt tekerhettem az orsó karján -, amikor hirtelen elragadta valami.
Jó súlyt éreztem a zsinór végén. Halam rögtön kijött a fa alól és elindult a meder felé. Könnyű kis pergető botom hatalmasakat bólogatott kezemben, de nagyon hamar felőrölte a bajszos ragadozó erejét. Rövid időn belül a csónak előtt forgott a halam. A szájszéli akadás jónak tűnt, de mivel úgyis kezem ügyében volt a merítő, úgy döntöttem, hogy inkább azzal veszem ki. A nagyméretű szákba tökéletesen belefért még ez a hosszú, nyúlánk, közel tízkilós ragadozó is, így hamar a csónakba került ez a csodás hal.
Habár ezután aznap este már csak egy kisharcsát sikerült fognom, ez az éjszaka volt a legemlékezetesebb számomra, mert ekkor fogtam meg ennek az áradásnak a legnagyobb bajszosát, és a sok nullás éjszaka után, valamint a rengeteg rontott kapás után úgy éreztem, hogy nagyon megdolgoztam azért a nagyon megérdemelt halért.
Másnap már apadt a Tisza, vízhozama csökkent, sodrása lassult, és a tisztulás jelei is megjelentek. Az áradás lecsengőben volt. Tulajdonképpen a lehető legjobbkor ajándékozott meg szeretett folyóm ismét, hiszen a következő estéken már gyengült a harcsák aktivitása, és szép lassan fel is kellett hagynunk a bajszos ragadozók kergetésével. A következő nagy árhullámig pedig átálltunk a nappali horgászatokra…
Írta: Szalai Gábor László
Fotók, videó: Szalai Gábor László és Rónavölgyi Edina
