Történetünk folytatódik. Szaladunk neki a Fiattal a víznek. Mindannyiónk be van zsongva, reménykedünk az újabb harcsákban. Főleg én - bár akasztana mindegyik társ legalább egy-egy jó harit... Adva van hozzá minden: vízállás tökéletes, éjjelre ugyanúgy vihar ígérkezik, de a legfontosabb, hogy Laci nem jön velünk, mert nem bízik a helyben. Hát, ő tudja...
Megérkezvén a partra, a még össze sem szerelt cuccokat pakoljuk. Mit vigyünk le, kell-e pulcsi, lámpa... Ismét csak viszünk mindent. A nagy melegben, a kocsiban lekaptam fejemről a sapkám. Ez egy amolyan babona-dolog, hogy én a (kék) horgászsapim nélkül nem tudok halat fogni. Persze már lenn állok csizmámmal a vízben, amikor beugrik, hogy azért kell hunyorogjak a magukat még tartó alkonyi fények felé, mert nincsen fejemen a sapka. Szóvá teszem, mire Zsolt adná a kulcsot, mehetnék sapkámért. Valamiért nincsen késztetésem, így fejfedő nélkül maradok, állva a vízben. Egykedvűen dobálunk, közben beszélgetünk, várjuk a sötétet. Amíg az el nem jön, gyakorlatilag nincsen esélyünk a fogásra.
Néha, mutatóba fröccsen hol itt, hol ott a balin. Kitartunk, várjuk a sötétet. Mindegyikőnk a nálam már bevált, és süllőre, balinra is eredményes wobblerrel dobál, ki-ki más méretet próbál. Végre, ha csigalassúsággal is, de azért csak besötétedik. Ez a mi időnk! Harcsára föl!
Egymástól jó bothossznyi távolságra (bő három méterekre) állunk, egyedül Zsolt nincs a vízben, ő bojkottálja a csizmát, pedig a vízhűtés ilyenkor, ugye... Csendben beszélgetünk, minden idegszálunkkal próbálunk figyelni mozdulatainkra - itt most semennyit nem szabad hibázni! Teljesen más műfaj az éjjeli harcsapergetés, már megértem, miért meséltek róla olyan misztikusan. Végre valakinek rávágása van: Zsolt beesőjét kapta volna el a harcsa, de mellévágott. Kis izgalom a lassan már tompulásra ítéltetett idegeknek. Aztán végre - de önző vagyok, hej... - nálam húz az éppen megkezdett vontatásba a következő, azonban ez is mellévág! Harcsa volt, biztosan tudom...
Csaba tanácstalannak tűnik. Ez a rész nem tetszik neki, másfelé vonul, persze még éppen látó-, és bőven hallótávolságra. Hát, ő tudja. Ketten maradunk, és éppen az éjjeli fürdőzés esélyeit latolgatjuk annál a "szerencsétlennél", aki ma megfogja az elsőt, vagy az egyetlen nagy harit. Csaba jól itt hagyott bennünket, szó se róla. Néha át-átpislantok felé, látom-e még, nem integet-e véletlenül...
Tíz óra. Lassan itt kéne legyen az ideje, hogy egynek... Bumm, odahúz egy oltári nagyot, csavarja a botot a kezemből! Hogy a csuda vinné, nem akadt! Kissé felpörögve próbálok higgadtan és jól dobálni, amikor Zsoltnak is odavág - szörnyűség, neki sem akad! Csendben tárgyaljuk a sötétben esett rávágásokat, és Csabára nem is figyeltünk már mióta...
Kíváncsian tekintek a vaksötét éjjel azon irányába, amerre másik társam simult a homályba. Mintha látnék valamit, vagy lejjebb ment volna? Azért figyelek erősen, s látom is már, amikor fülemet is megüti a zaj, a kiáltás. Leteszem óvatosan a botom, és lóhalálában indulok felé. Biztosan elkél a segítség, hisz csak úgy a vakvilágba nem kiabál az ember.
Végre odaérek, Csabám mosolyogva fáraszt. Mint mondja, már legalább 4-5 perce gyűrik egymást, ejha! Az akasztás helyétől már jócskán eltávolodva feljön végre víztetőre a bajszi. Meg is látom egyből, mire akadt - csak úgy himbálódzik szájában a 13 centis Floating. Kérdésemre, miszerint kikapjam-e én a halat, Csaba igennel felel. Nosza, rajta. Beleállok a vízbe, erre hosszúbajszú barátunk iramodik újfent egyet. Kavar a harcsafarok a víztetőn, lustán fordulna mélyebbre, de a horgász kihasználja úgy a sodrást, mint a még terhelhető fölszerelést. Félre fordul, majd kiegyenesedik a hal, csusszan felém, hozzám. Jó hatos-hetesnek saccolom, igyekszem nagyon óvatos lenni. Miközben cselekszem, magyarázom is. Megérintem a fej közelében, dob magán egyet, megriad az érintéstől. Húzna egy kiflit, de társam résen van, ügyesen paríroz. Ismét előttem fénylik a fekete harcsafej. Most már a kobakjára koppint ujjam, ismét megriad, húz, szalad. Fél perc múlva előttem kever, érintésemet is tűri. Kiadom társamnak az instrukciót: próbálja egy picit emelni, hogy kinyíljon a szája, és a botot, amikor szólok, tartsa meg abban az ívben. Szerencsénk van, minden összejön. Az elnyíló szájba belemarkolok, ahogyan kell, és már emelem, majd lépek magam is a biztonságosabb part felé. A wobblernek csupán a hátsó horga fogja, de azt alig tudja társam kiszabadítani a harcsaszáj erős öleléséből.
Csaba mosolyog, mit mosolyog, nevet, kacag. Vele nevetek, örülök a fogásnak. Jó hogy jöttem, bár igyekszem megnyugtatni - nélkülem ugyanúgy kivette volna, legföljebb tovább játszanak egymással. A fényképezés következik, ezután Csaba a visszaengedés mellett dönt, e manőver előtt azonban feltétlenül meg kell mutatnunk halát egyedül maradt horgásztársunknak, lássa: valóban lehet harcsát fogni, érdemes kitartani.
Zsolthoz érkezvén néhány keresetlen, ámde nagyon is barátinak szánt szó hagyja el társunk száját, s immár együtt bámuljuk-csodáljuk a halat. Elrendelem a visszaengedést, természetesen a számomra legelőnyösebb pózban. Annál is inkább, mert hosszú bajszokkal fölvértezett vitézünk nyugodtan tűri mindenféle atrocitásunkat. Csusszan a vízbe a méteresnél nem sokkal kisebb haltest, imbolyog kicsit, majd társam keze egyenesbe billenti. Így állnak - azaz inkább helyezkednek - sokáig egymás mellett. Legyőző és legyőzött. A kíméletesség gyakorlása során a harcsa alázatot mutat, s ahogyan erőre kap, óvatosan, lustán kavarogva jelzi: készen áll. Persze én is rajta vagyok, vagyis a Nikon. Jó fotókat sikerül minden mozzanatról készítenem, és én evvel már nem is tehetném teljesebbé magamnak ezt az éjjelt.
Nem alszik azonban bennünk a kisördög, miután lehiggadtunk kissé, elhatározzuk, hogy Csaba eredményes helyére vonulunk mindahányan. A víz ugyanolyan itt is, mint előző helyünkön, ma mégis itt akadt az első. Több hal azonban nem akadt. Ugratjuk a harcsafogót, míg elérünk az autóhoz, s nekem majd csak ekkor esik le, hogy én miért nem fogtam semmit. Kitalálják, ugye? Mint említettem, sapkám az autóban maradt...
Ennek ellenére, vagy éppen ezért elhatározzuk, holnap is lenézünk. Hátha...
A visszaengedés mozzanatai
