Az elmúlt években egyre több magyar horgász látogat el Olaszországba, hogy a mi Dunákhoz hasonló, annál azonban halban gazdagabb Pó folyón horgásszon. Vannak olyan profik, akik már akár évtizedes ismeretségben vannak a Póval. Nekik nem sok újat tudunk mondani, azonban a hozzánk hasonló „hétvégi” pecások számára hasznos lesz az a tapasztalat, amit pergető túránkon szereztem Laci barátommal, aki ismét „belenyúlt” és egy 202 centis bajszost segített időlegesen a csónakba.
Hosszú órák óta ülünk az autóban, ahogy 1 hét horgászat után hazafele tartunk Olaszországból. A Pó töltésén még utoljára megsimogattuk szemükkel a tájat, átautóztunk az unalmas olasz alföldön, majd a kanyargó autópálya hátán felkapaszkodunk Szlovénia hegyei közé és újabb unalmas és hosszú szakasz után végre átléptük a magyar határt.
Még csak fél órája koptatjuk a magyar aszfaltot, amikor az autópálya monoton egyhangúságát a mögém nagy iramban érkező magyar rendszámú „luxus” Mercedes vezetője töri meg villogásával. Az előbb még senki sem volt mögöttem, most meg elvakulok a xenon fényszórók kékes fényétől.
A belső sávban tömötten haladnak az autók, a követési távolság már most is veszélyes, de ez a sofőr úgy érzi, hogy a 140 km/h sebesség nem elég neki, addig villog, míg ki nem térek az útjából. A külső sávba húzódva még pár percig látom, ahogy ugyanezt csinálja a többi autóval is, villog, beleáll az autók fenekébe és sikerrel kényszeríti ki a szabad utat magának.
Aznap már 7 órát vezettem az olasz és szlovén autópályákon, de eddig még egyetlen autós sem villogott le. Türelmesen kivárták, hogy lehagyjam a mellettem cammogó teherautókat és csak akkor söpörtek el mellettem, amikor végre kihúzódtam a külső sávba. Magyarországra érve mindössze fél óra kellett, és máris találkoztam a „hazai” mentalitással. Budapestig autózva még kétszer villogtak le, mindkettő magyar sofőr volt, az autók márkáját nem sorolom, úgy is mindenki tudja, aki hazai utakon közlekedik.
Ennek az eseménynek a hatására kezdtem el azon gondolkodni, hogy miért kell nekünk oda-vissza 9-10 órát utaznunk és megtennünk közel 2000 km-t, hogy olyan körülmények között horgászhassunk, ami itthon is elérhető lenne? Lakóhelyemtől 20 km-re folyik a Duna, 2 óra autózásra a Tisza, én mégis az ellenkező irányba, 900 km-re horgászom évente 1 alkalommal, ha harcsára szeretnénk pergetni. Lehet, hogy erős a gondolattársítás, de a belső sávban autózókat levillogó sofőr úgy érezte, hogy neki jár a szabad út, mások meg úgy érzik, hogy minden hal nekik jár, ami a horguk végére akad.
Hiába az új horgászati törvény szelleme, mely szerint a hobbink nem zsákmányszerzés, hanem rekreációs jellegű tevékenység, van egy olyan érzésem, hogy továbbra is csak külföldön lesz reális esélyünk arra, hogy mindössze egyhetes horgászattal termetes harcsát csaljunk a horgunkra.
Kedves Horgásztárs! Ha legközelebb visszaengeded az általad fogott 5 kiló feletti csukát és süllőt, 20-30 kilós harcsát, akkor Te is hozzájárulsz ahhoz, hogy vizeinkben maradjanak olyan halak, amikért megéri a hazai vizekre szervezni a nyaralást. Ez magyar embereknek jelent élményt és magyar zsebeknek jelent turisztikai bevételt, nem pedig németeknek és olaszoknak!
De térjünk vissza gyorsan a horgászat mezejére!
Nyár közepére terveztük be „szokásos” harcsapergető túránkat, mert a papírforma szerint ilyenkor a legalacsonyabb a Pó vízszintje. A forró és száraz olasz nyár visszakényszeríti a folyót a fő mederbe, és ennek köszönhetően nyáron már nem kell a hatalmas kiterjedésű kiöntéseket és oldalágakat bejárnunk a halak után kutatva.
A papírforma csak egy kicsit hibádzott, mert az a nyár nemcsak hazánkban volt csapadékos, hanem Olaszországban is hasonlóan alakult. A vízállásjelentéseket már hónapokkal az utazásunk előtt nézegettük és azt láttuk, hogy július elején érkezett egy rövid, de közel 3,5 méteres árhullám, amit egy különösen nagy kiterjedésű és heves zivatargóc okozott. Az olasz hírekben lehetett olvasni a heves viharról, ami miatt víz alá került Milánó egy része, de ide, hozzánk e távoli csapásnak nem jött el a híre, mert nálunk is akadt bőven eső és elöntött terület.
A hirtelen lehullott csapadék hatására megemelkedett folyó a túránk előtti héten tetőzött, majd a hátralévő napokban naponta 30-40 centivel csökkent a vízszint. Így a 2012-es vízszintnél közel 1,5 méterrel nagyobb vízállás fogadott minket (de ez a szintén rendhagyó 2013-as állapotoknál még mindig 2,5 méterrel alacsonyabb volt).
A szállásunkként szolgáló német harcsahorgász táborban már kipakolás közben hallottuk a híreket, miszerint a héten 40 db harcsát fogtak a horgászok, amiből 10 db volt 2 méter feletti. Természetesen azt is megemlítették, hogy az apadó vízben jelentősen visszaesett a kapások száma, a csefalók átmenetileg eltűntek, és minden hal visszahúzódott a mélyebb vízbe.
Nem voltam meglepve, mert fiatalabb koromban éveken át horgásztam a Körösökön, ahol az áradás mindig pezsdülést, az apadás pedig napokig, néha hetekig tartó szenvedést okozott. Az viszont abszolút biztató volt, hogy a folyó nagyrészt a főmedrében folydogált, az oldalágak 90%-ának nem volt közvetlen összeköttetése a folyóval, azaz onnan a halak döntő többsége már visszahúzódott a főmederbe. Matematikailag leírva: kisebb vízfelület = nagyobb halsűrűség.
A korán kelés és utazás okozta fáradtság ellenére kora este gyakorlott mozdulatokkal rendezkedtünk be a kellően nagy és stabil motorcsónakba, ami a következő 1 hétben szinte az otthonunkká vált. A 34 fokos nyári melegben jól megizzadunk a cipekedéstől, de még így, fáradtan és izzadtságtól csatakosan is fantasztikus érzés volt, ahogy egy év várakozás után elrobogtunk a kilométeres kövezések és homokpadok előtt.
A zavaros folyóvizet hasító motorcsónak felerősítette a légáramlást, így nagyon intenzíven éreztem a folyó felett terjengő, mással össze nem keverhető illatokat és szagokat. Egy átlagembernek minimum szokatlan, esetleg kissé kellemetlen lehet a vizes iszap és az áradásból visszamaradt kiöntések kipárolgásának keveréke, de aki ezeket a sorokat olvassa, annak valószínűleg ismerős a szabadság, a horgászat, a hosszú és sejtelmes éjszakák illata.
Ahogy haladtunk kanyarról kanyarra, egyre-másra kerestem a jól ismert helyeket. Figyeltem, hogy kilátszanak-e a homokpadok, ott van-e még a kövezésen az apadáskor fennakadt vízibicikli vagy az a rozsdás kismotor, amit évek óta nézegetünk. Annyira jó volt újra látni az ismerős helyeket, hogy kedvem lett volna még tovább motorozni, de végül csak a szokásos távolságot tettük meg sodrással szemben és nekiláttunk végre horgászni.
A délutáni érkezés és pakolás elvitte az időt, ezért ekkora már ránk sötétedett. Nyitásként pergettünk két menetet az egyik lassabb áramlású kövezésen, de a kő előtt a szokásosnál jobban rohant az apadó folyó, és a sötétben egyetlen halmozgásra utaló jelet sem észleltünk. Ezért inkább a mélyebb, de még meghorgászható gyorsaságú szakaszok felé indultunk.
Negyedik éve járok a folyó e szakaszára, így azon már nem nagyon kell gondolkodnom, hogy hol mekkora a mélység vagy milyen a meder szerkezete. A lassabb, de kellően mély szakaszokat most a homokpadok lefolyása után találtuk meg, ahol a folyó még viszonylag enyhén kanyarodik, ezért a partot nem védi kövezés.
Ezeken a helyeken közvetlenül a homokpadok végénél csak 1-2 méteres víz várt minket, de aztán néhány száz méter után már tekintélyes 2-4 méterre mélyül a parthoz közel eső meder is, mely a kövezések előtti részeken hirtelen akár 5-10 méterre törik le. Mi most ezeket a 2-4 méteres szakaszokat céloztuk meg, ahol a meredek szakadó parttól kb. 30-50 méterre sodortattuk magunkat. Itt hol mély járatú wobblerrel, hol nehéz ólomfejjel felszerelt gumihallal a part irányába dobáltunk.
Már erősen benne jártunk az éjszakában, amikor az első jelét kaptuk annak, hogy az elképzelésünk működhet, mert a part fele dobott, 40 grammos jigfejjel nehezített gumihalamon kettőt koppantott egy jelentkező. A kapásra bevágtam, de rögtön éreztem, hogy nem harcsa akadt a horogra, mert az ellenállás nem volt erős. A túlméretezett erősségű felszereléssel gyorsan felhúztam a halat: egy 3 kiló körüli süllő jelent meg a víz tetején. Itthon süllőzés közben nagyon örültem volna egy ilyen fogásnak, de most inkább harcsanyálkára vágytam. Lőttünk 1-2 fotót, gyorsan útjára engedtük a szép süllőt és folytattuk a dobálást. Az éjszaka hátralévő részében alaposan átnéztünk egy másik kövezést és két hasonló „szakadó partos” szakaszt is, de nem lett több halunk.
Másnap már könnyebben ment az éjszakázás, azonban egész éjjel csak egyetlen említésre méltó esemény történt. Egy kövezés előtt csorogtunk (inkább rohantunk a vízzel), amikor Laci barátom egy jókora bedőlt fűzfa mögé ejtett wobblerét, melyet hangosan csobbanva mart el egy ragadozó. A kapás olyan hangos volt, hogy egy pillanatig azt hittem, Laci egy fa mögötti lassabb vízben megbújt harcsát akasztott, de hamar kiderült, hogy egy szép nagy balin várakozott a fűzfa mögött. Két éjszaka - két hal, de egyik sem harcsa… szóval, nem voltunk valami jó hangulatban. Világos reggelig horgásztunk, bejártuk a folyó jelentős szakaszát, de nem volt még harcsánk.
Napközben folyamatosan figyeltük, hogy a partra kitelepült félnomád német horgászok milyen fogásokról számolnak be, de két nap alatt egyetlen beírással sem bővült a tabló, azaz senkinél sem mutatkoztak a harcsák. Pergetőként nem voltunk tehát hátrányban, sőt mi nem voltunk helyhez kötve, ráadásul minden éjszaka jelentős területet bejártunk, füleltünk és kerestük a harcsákat, így ilyen halszegény időkben elvileg előnyben voltunk a helyhez kötött horgászokhoz képest.
Az éjszakai folyó azonban csendes volt, csak a víz surrogott hangosan a partvédő köveken, egész éjjel szinte loccsanás sem hallatszott, ezért mi továbbra is a meder-pergetést favorizáltuk. Tudtuk, hogy a meder egyenetlenségei mögött, a mélyebb részeken ott fekszenek a harcsák, de ennek sok jelét nem láttuk. Mindkettőnknek nagyon hiányoztak a korábbi években bőségesen hallott sejtelmes buffanások, ami után mindig azt találgattuk, hogy az adott hal merre rabolt és mekkora lehetett.
A harmadik éjszakán mindössze annyit változtattunk a taktikán, hogy a folyamatos csorgás helyett egy lassabb, ígéretes szakaszon megálltunk 50 métereként és alaposan végigdobáltuk a helyet. Ez persze rettenetesen unalmas volt, mert az erős sodrás miatt a wobblerek pár tekerés után rögtön beálltak a csónakkal párhuzamosan, és úgy tűnt, hogy ugyanazt a vonalat pergetjük végig legalább ötvenszer.
Közben a folyamatosan csöpögő eső sem javította a morálunkat, így éjfél körül félig alva, szótlanul dobáltunk és vártuk a csodát, ami csak nem akart érkezni. Ekkor Laci meder felé dobott DT16-os Rapalájára ránehezedett valami, amiből én csak annyit észleltem, hogy Laci bevágott. Álmosságunk egy pillanat alatt eltűnt!
Az első pár mozdulat után kiderült, hogy harcsa volt a tettes. A hal ráfeküdt a sodrásra és nagyjából egy helyben forgott, mert a fék nemigen szólalt meg. Ezzel párhuzamosan már indultam is a „horgonyhoz”, hogy mozgó csónakból történjen a fárasztás. Ez jó ötlet volt, mert a harcsa kezdeti visszafogottsága gyorsan eltűnt, és mire felhúztam a 12 kilós síndarabot, már legalább 30 méter zsinór hiányzott a gyorsan pörgő dobról.
Az elektromos motorral betoltam a meder közepére a csónakot és azt gusztáltam, hogy mi történik, mekkora lehet a harcsa. Az nem utalt nagy halra, hogy Laci szépen tudta pumpálni a halat, igaz, minden 2-3 pumpálás után a harcsa erős kitöréseket produkált és így rendre visszatempózott a mélybe. Közben 4-5 km-es sebességgel sodródtunk, a sodrás néha egészen közel nyomott minket a parthoz, de az elektromos motorral sikerült mindig eltávolodnunk a veszélyes kövektől és bedőlt fáktól.
Mindig meghatározó pillanat számomra, amikor a csónakból fárasztott harcsa először mutatja meg magát. Ez a hal 20 perc huzavona után felszínre került, ekkor mindketten felkiáltottunk, mert egy akkora harcsa fordult előttünk, amit mi, kezdő harcsahorgászok eddig csak képen láttunk.
A harcsa tehát megmutatta magát egyszer, de a fárasztás így sem lett könnyebb, mert többször visszatört a mélybe, közben bevetett minden trükköt, átúszott a csónak alatt, sodortatta magát, éleseket fordult. Végül eljött az a pont, amikor a paskolásra már nem ugrott meg, hanem csendesen tűrte, hogy Laci a szájába nyúljon, majd ketten együttes erővel áthúztuk a nem mindennapi halat a csónak peremén.
A fotózás kedvéért a szemközti homokpadra mentünk, ahol igencsak megizzadtunk, mire ponyvástól kitelepítettük a csúszós harcsát a partra. Az mérés nélkül is látszott, hogy Laci jó szokásához híven megdöntötte előző éves rekordját. Az előző évi legnagyobb hala 188 centis volt, ezt pedig 202 centisnek mértük.
Az is érdekes volt, hogy bár a wobbler belülről akadt a hal szájába, de kívülről egy 5 forintos nagyságú, még egészen friss sebet láttunk, ami arra utalt, hogy ez egy nemrégen megfogott, de visszaengedett hal lehetett. Idehaza ez a fogás valószínűleg nem jöhetett volna létre, mert a harcsa már az első horgász után a hűtőládában végezte volna több darabban.
A rekord halfogástól felébredtünk és fellelkesültünk, egészen hajnalig dobáltuk ezt a kb. 300 méter hosszú szakaszt, de más fogás nem esett.
A hét további részéről szóló beszámolót gyorsan le tudom zárni, mert a hátralévő 4 éjszakán összesen két kisebb kapásunk volt, de egyik hal sem akadt meg. Mindkét kapás egy-egy kövezés előtti csorgás közben esett meg, és a tettesek valószínűleg kisebb harcsák lehetettek.
Az egy hét alatt az időjárás nem fogadott a kegyeibe minket, mert a túra alatt jött egy 1,5 napos hidegfront és a 7 éjszakából 3 éjszaka áztunk, néha úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna. Ennek ellenére nagyon jókat horgásztunk, a nagy keresgélésben izgalmas, új helyeket derítettünk fel, 2 estét kuttyogattunk is, illetve most először próbálkoztunk vertikális horgászattal is - igaz, egyelőre eredmény nélkül.
Utolsó este egy partra merőleges 50-60 méteres kőrugany mögött találtunk egy olyan elég nagy visszaforgót, ahol egy 13 méter mély törést tudtunk megdobálni. Itt az éjszaka folyamán folyamatosan ugrott körülöttünk a ponty. Ekkor nagyon sajnáltam, hogy nem készültem pontyos horgászatra. Ezen a nyugodt részen a lassan mozgó vízzel csorogtunk néhány kört és emelgettünk vertikális wobblereket. A radaron két óriási halat is láttam, de nem voltak étvágyuknál a harcsák, legalábbis a mi csalijainkat nem ették.
Persze milyen a szerencsénk, az utolsó éjszaka megtörni látszódott az egész hetes csend, mert a német horgásztársak egyetlen éjszaka alatt több halat fogtak, mint 1 hét alatt összesen, és egy 238 centis óriást is horogvégre csaltak.
A gyenge fogáson nem lepődtünk meg, mert azt már régen tudjuk, hogy nagy rizikó ilyen messzire eljönni 1 hétre, ráadásul egy folyóra, ahol nemcsak az időjárás, hanem a vízállás is jelentősen változhat rövid idő alatt is. Ettől függetlenül szeretünk a Pón horgászni, mert kis túlzással minden dobásban benne van az óriás harcsa ígérete.
Végezetül még néhány kép erről a túránkról: