Sok éve már, hogy az első magyar csapat megérkezett a Pó folyóra. Azóta sok minden történt, sajnos több rossz, mint jó. De most a jó dolgokról fogok írni, hiszen tavaly óta van olyan hely a Pó mellett, ahol szívesen látják a magyar horgászokat is. Ráadásul a tavalyi év azt is bebizonyította számomra, hogy nem csak a harcsa miatt érdemes ellátogatni a Pó folyóra. Gyönyörű nyurgák, amurok, dévérek és márnák várják a pecásokat ezen a legendás helyen.
A hely, amiről írni fogok, nem a Pó deltájában van. Ez nem véletlen, hiszen a delta vidékéről fogyatkozó halállományról és jelentős magyarellenes hangulatról érkeztek a hírek. A folyón jóval feljebb, Mantovától nem messze adódott egy lehetőség, ahol szívesen látnak minket, magyarokat is. Erről a részről jókat hallottunk, hiszen a fogási lehetőségek a Pó fénykorát idézik, és a tábor is nyugati színvonalat képvisel.
Az ideérkező horgászt kényelmesen felszerelt kemping várja előre felállított sátrakkal, matracos ágyakkal, a horgászatot pedig tágas, stabil hajók segítik, a személyzet segítő tanácsairól nem is beszélve. De szóljunk inkább a halakról, hiszen mindenkit ez érdekel leginkább! Mit is foghatunk, és főleg hogyan a Pó folyón?
A harcsával kezdem, hiszen ez talán adja is magát a Pó nevének említésekor. Alapvetően három olyan módszert alkalmaznak, ami eredményes a harcsa elejtésében. Ezek közül egynek jómagam is örökre a rabja lettem. A németek legfőképpen a parti horgászatot részesítik előnyben és kiülik a halat. Ez egy bójázáshoz hasonló módszer, de nincs felszíni bója.
A végszereléket a nagy testű csalihallal egy vékonyabb - könnyebben elszakítható - zsinór segítségével rögzítik egy nagy kődarabhoz, amely helyben tartja a csalit, de kapás esetén a harcsa könnyedén letépi a kőről a szereléket. Az így összeállított, felcsalizott horgot behordással juttatják a kívánt helyre, majd kezdetét veszi a horgászat, ami tulajdonképpen várakozást jelent.
A módszer rendkívül eredményes, hiszen csak idő kérdése, hogy egy nagy harcsa rátaláljon a csalinkra. Ezzel a módszerrel hetente több 2 méter feletti harcsát fognak a német horgászok. Természetesen a megfelelő helyválasztásnak itt döntő szerepe van az eredményességben.
A másik lehetőség egy úszós módszer. Ez tulajdonképpen egy kuttyogató szerelék, amelyet leúsztatnak a folyón a csónaktól 20-30-40 méterre. Ezek azok a hajók, amelyeken süntüskeként meredeznek a botok. Általában 6 bot hajónként. A 6 szerelék koordinálása nem egyszerű, és akasztáskor is elég körülményes gubanc nélkül megúszni az akciót. Ám kétségkívül sokszor eredményes az ilyen horgászat, bár a módszer titka itt is leginkább a megfelelő helyválasztásban rejlik. A legjobb helyek a töréseken, szakadt partok előtt vannak, ahol az úszós szerelékeket a törés vonalában engedjük le tőlünk minimum 20 méterre és innentől kezdve 10 méterenként helyezünk el egy újabb készséget. A módszer előnye, hogy egy teljes partszakaszt meghorgászhatunk így.
A harmadik metódus az, amelybe nagyon hamar beleszerettem. Nem könnyű, de annyi izgalmat, adrenalint ad az embernek, amelyet ritkán éltem még át ilyen intenzíven. Ez az éjszakai harcsapergetés. Legjobb akkor művelni, mikor a legkevesebb a fény, fogyó hold van.
A sötétben felszíni vagy felszín közelben mozgó wobblerekkel dobálunk ki a parttól kb. 5-10 cm-re. A harcsa a kövezésen fekszik kb. 45 fokban, a kövezés vonalát követve, és nekünk a szája elé kell pottyantanunk a műcsalit.
A csónakkal a parttal párhuzamosan csorgunk lefelé úgy, hogy közben nem világítunk (maximum zöld, vagy piros fénnyel), nem csapunk zajt. Fontos, hogy a csali pontosan arra területre essen, ahová kell, hiszen ha nem dobunk eléggé közel a parthoz, a csali a harcsa feje mögött fog a vízbe érni. Mindemellett a csónakot forgatja az áramlat is.
Szóval nem egyszerű, de az élmény sem az, amit kapás esetén átélünk. Szinte felrobban a víz a wobbler alatt, a botot pedig elemi erő tépi ki a kezünkből. Azért ennyire intenzív az élmény, mert a kapás pillanatában mindössze 8-10 méternyi zsinór van az éppen megakasztott hal és a horgász között. Ezért már egy 8-10 kilós hal is igen keményen igénybe fogja venni az erőnket, felszerelésünket. A horgászat hangulatát fokozza az éjszaka csendjét megtörő rablások, loccsanások, a vonuló, nem egyszer a csónakba beugró csefalók sokasága és az a hihetetlen sötét a vízen, ami körülveszi az embert egy holdmentes éjszakán.
Műcsalik szempontjából nekem a Salmo Skinnerek és a Fatso Crank wobblerek váltak be a legjobban, de a régóta a Póra járó pergető horgászok Rapalákra esküsznek.
A Pó azonban nem csak szép harcsát adhat nekünk, jómagam feederbottal fogtam egy szép, 24 kilós amurt, de Csönge Feri barátom 8 kilós nyurgapontya se kutya, a számtalan gyönyörű márnáról, dévérről nem is beszélve.
A pontyokat, amurokat a homokpadok végén kialakult visszaforgókban, limányokban keressük! Egy-két napos etetéssel, ha a vízállás stabil, könnyedén beállnak horgászhelyünkre a szebb halak. A bojli, a kukorica egyaránt megállja a helyét, mindegyik eredményes lehet amurra, pontyra. Érdekesség, hogy a tavaly fogott szebb amurom Grand Padano fűzött sajtkockára kapott.
A dévéreket, márnákat egy jó feederbottal a homokpadok lassan mélyülő, gyorsabb folyású szakaszain találhatjuk meg, bár a dévérek a sodrás szélén inkább kijjebb, a kevésbé rohanó vízben mozognak, míg a márnákat beljebb foghatjuk eredményesen. Csalinak a csonti a legjobb, és etetni is alkalmazhatjuk ragasztva, lebomló etetőhálóban.
A végső konklúziót számomra az jelentette, hogy a Pó folyóra érdemes eljönnie bármely halfaj horgászatát kedvelő pecásnak, hiszen a harcsa és a békéshalak horgászata mellett még a süllőket nem is említettük a fenti felsorolásban, igaz, erre vonatkozó személyes tapasztalatom egyelőre nincsen. A lényeg még is az, hogy a Pó folyó méltó az őt övező legendához, sőt…
Írta: Pálfai Gábor
