Mióta írásaimmal szerepelek a Haldorádó honlapján, időről-időre kapok olyan visszajelzéseket, amelyekre vagy nem tudok, vagy nem akarok reagálni, mert az fórumbejegyzésnek túlontúl is hosszú lenne. Legtöbb és úgy vettem észre, leginkább "vágyott" információ az a következő: hogyan is vezetem az adott műcsalit. Nem csinálok titkot belőle, így megosztom olvasóinkkal a "technika" ismertetését. Nem leplezek le semmi extrát, és le kell szögeznem: ami nálam, Békés megyében bevált, közel nem biztos, hogy a Tiszán, Dunán vagy például ezek holtágain is eredményt hoz majd. Leírásaim saját, esetenként barátaim tapasztalatai alapján hoztak eredményt, s én, azaz mi ezért húzzuk így például a twistert állóvízen. Ennyit elöljáróban.
A jó twister lágy, de én még lágyabbá teszem - a Storm-okat, Mann’s-okat kivéve megfőzöm őket közvetlenül a vásárlás után, a dobozaimba így kerülhetnek csak. A főzés jelentősége, hogy még lágyabbá teszi a testet. Hátránya, hogy színeken módosíthat.
A gumicsali, legalábbis a twister azért fogós, mert elsősorban frekvenciakeltésével másodsorban színével csalogat. A tiszta vízben előttünk meghúzott gumicsali farkának kígyózását érdemes megfigyelni különböző - beejtős, óvatos és gyors emelős - pozícióban. A rávágások legtöbb esetben azért következnek be, mert a ragadozó táplálékállatnak nézi a műcsalit. (Kivételt képez ez alól az a néhány eset, amikor például az ívás után még agresszív harcsa csak fejbe, szájközelbe akad, illetve az ívó, s utána fészkét őrző süllő szintén hasonló jellegű akadása.)
Feladatunk tehát az, hogy felvértezve magunkat egy ilyen remek műcsalival, rávágást csikarjunk ki. Állóvízen a twister csak aktív akcióban mozog - vagy emelem, vagy süllyesztem, vagy húzom, de ekkor és csak ekkor mozog a farka. (Folyón, ha nem teszek semmit, és jó fejméretet választottam, fenék közelében csupán helyes bottartással is tudom lebegtetni külön húzás, emelés, süllyesztés nélkül; a sodrástól a twister farka ekkor is csalogatóan mozog, de erről majd a későbbiekben.)
Holtágakon, tavakon legtöbbször a fenéken, de legalábbis közvetlenül a fenék közelben vezetett twister az eredményes, már ha egyáltalán eszi a rabló a gumit.
Többféleképpen húzhatjuk a twistert, és évszaktól, illetve halfajtól is függ, mikor, melyik vezetési mód lesz az eredményes. (Itt még annyit fűznék hozzá a dologhoz, hogy borzasztóan kell hinni abban, hogy igenis, így fogunk halat!)
A sügér szeret "játszani" a gumival, gyakorta üti meg többször, vagy folyamatosan sorozza, mégsem akad. Ilyenkor nem feltétlenül nagy a választott twister és nem feltétlenül kicsi az ostromló, "megfoghatatlan" sügi. Ha teszem azt, odavág egyszer, kétszer, és harmadjára sem akad meg, akkor kell trükközni: leengedem a fenékre a gumit, és megpróbálom egészen kis emelésekkel - spiccnél 5-10 centi értendő ez alatt - csalogatni magam felé. Ha ez beválik, akkor a kis ütésektől eltérően az újabb rávágás az eddigieknél jóval határozottabb és erősebb lesz.
A másik mód, hogy megpróbálom a vízfenéken, a lehető leglassabban - persze, csak ha a meder adottságai lehetővé teszik, tuskóban például ez kizárt - vezetni a gumit, akár úgy, hogy megtartva a gumi méretét egy számmal kisebb fejre cserélem a horgot. Nálam a dobozban ezért is van két-, vagy akár háromféle twister szerelve ugyanavval a testtel. Ha a trükk beválik, akkor a kapás ekkor is erősebb és határozottabb az eddigieknél.
Más a helyzet a süllőnél. Amit eddig tanácsoltak sikertelen rávágások kivédésére, az a "gondolatnyi kivárás", mintha "rossz volna a reflexünk". Ezt nyugodtan elfelejthetjük. Ellenben ha süllős pályán úgy üti a tüskés a gumit, hogy határozatlan, vagy pedig egyszerűen nem akadt, tehetjük a következőt. Gyakrabban engedjük a fenékre a szilikonmütyürt, és jóval lassabban emeljük föl, ráadásul rövidebben. (Mindenkinek megvan a maga sajátos technikája. A későbbiekben rátérek sajátomra is.) Ilyen esetben, ha a vízmélység engedi, szintén eredményes lehet kisebb fejre váltani.
Érdekes módon, ha csukára dobálok twisterrel, bedobás után én akkor is a fenékig engedem a csalit, majd onnan tán a süllőknél megszokott mélységtől feljebb húzva, nem feltétlenül emelgetve-süllyesztve vezetem. Ennél a ragadozónál nálam beváltabb, ha a fenék felett vagy körülbelül fél méterrel felette óvatosan, de lassan vezetem a gumit, és csak néha játszok bele egy-egy emelést, süllyesztést.
Mivel én előbb lettem folyóvízi, mint állóvízi horgász, így a folyón már eredményes vezetési "stílusomat" erőltettem a holtágakon, csatornákon is. Leengedem a csalit bedobás után a fenékre, minden esetben. (Kivéve, ha van olyan szerencsém, hogy a süllyedő twistert azonnal húzza valami ragadozó, mert néha ilyen is előfordul.) Feneket érés után megfeszítem, megspannolom a zsinórt. Mivel fonottat használok, így ekkor, hiába vagyok óvatos, már el is húzom valamennyire a twistert attól a helytől, ahol az feneket ért. Gyakran - ha igazán ismerjük a pályát - már ekkor beleüt a hal. Ha nem, akkor óvatosan emelek egy nagyobbat a boton, ez spiccnél egy erős 40-50 centit jelent. Úgy várom meg a csali feneket érését, hogy miközben a twister a zsineg által megszabott kényszerpályán billegeti magát lefelé, a bottal óvatosan olyan iramban közelítek a vízhez, amilyen iramban az orsó karját tekerem. Ezt nehéz leírni, pontosan milyen sebességgel. Függ az orsó méretétől, és az áttételtől is. A lényeg, hogy baromi lassan húzom. Nagyon lassan. Nálam minden műcsalinak az a legkívánatosabb mozgása, amikor már csalogatóan remeg-mozog - legyen ez támolygó-kanál, vagy twister, wobbler - de ha icipicit is lassítanék a mozgásán, már leállna frekvenciakeltésével. Ebben a sebességben próbálom meg elhúzni, váltogatva a bot zsinórral bezárt szögét, és persze a vontatás ritmusát is.
Balinra és domolykóra célzottan nem szoktam twisterrel dobálni, mert ezek a halak általában a víz felsőbb régiójában esznek, és ott még a könnyű fejjel szerelt gumi is nehézkesen vezethető. Meg avval is bajom van, hogy a legtöbben a "látott" rablásokra dobálnak, a látott hal pedig akár folyó-, akár állóvíz esetén leginkább balin, domolykó. Sajnos - vagy inkább hála istennek - kevés az estére is kinn maradó pergető, így aztán vizeink nappal vannak agyondobálva. A balin és a domi pedig megtanulja elkerülni a rezgő-remegő farkú izéket (is). Ennek ellenére főleg késő ősszel, és év elején, február környékén, ha az év második hónapja enyhe és nem hoz áradást, gyakran fogok twisterrel, de folyón az előzőekben leírt halakból. Hogy miért veszi ilyenkor szívesebben a szilikont a fahalnál, nem tudom.
A jó twisteres vezetés alapfeltétele egy olyan bot, amivel lehet érezni a műcsalit. Ugyanilyen kritérium, hogy a pálca megfelelő gerinccel rendelkezzen, különben még a legbiztosabb rávágásokról is lecsúszunk. Ha a finom remegést nem is érezzük - bár egyes Mann’s-ok, Stormok már-már wobbleres rezgést is produkálnak -, azt mindenképpen érzékelnünk kell botunkkal, hogy mikor ér feneket a csali. Ezt nem érezve sajnos el kell mondjam, hogy eredményességünk nagymértékben fog csökkenni. Erre megoldás lehet, hogy nagyobb fejjel szereljük a gumikat, amit már egy erősebb bottal is érzékelhetünk. Viszont a nagyobb fejjel nem tudunk könnyedén - szó szerint! - dolgozni: lebegtetni, fenékre ültetni, pillanatnyi kivárás után visszalibbenteni, satöbbi. A szokásos cikkcakk bevontatást érdemes mondjuk 10, 20 dobásonként felváltani egy egyszerű, ám nagyon lassú, közvetlenül a fenéken történő húzással. Bár az is eredményt hozhat, hogy ha egyszerűen jóval lassabbakat emelünk, mint a többi pergető. Meg szoktam figyelni, hogy például társaim körülbelül milyen sebességgel húzzák az akármilyen műcsalit, sőt, "kémkedek" is - gyakran elegyedek beszédbe "helyi erőkkel", vagy addig sosem látott dobálókkal, és leveszem róluk az infót kérdezés nélkül is, hogy miként, milyen gyorsan húzzák a kütyüket. Ez azért szükséges, mert én a lassúság híve vagyok. Ezért általában a halak, azonban néha én magam is alapos árat fizetek...
Amire érdemes odafigyelni - a hazavinni szánt halakat otthon (bármilyen gusztustalan is) gyomortartalom-vizsgálatnak célszerű alávetni. Én például innen tudom, hogy egy adott holtágon októbertől, megfelelően meleg időt feltételezve, december elejéig a sügér és a süllő azért fogható duplafarkú, kis méretű gumival, mert a halak "ráállnak" a békára.
A másik megfigyelt dolog, amit szerintem mindenki tudna igazolni, az a következő: ha egy adott vízen rendszeresen átlagos, vagy attól picit nagyobb méretű twisterrel dobálva eredményünk semmi, majd kis műcsalival horgászunk, és fogunk, nem is egyet, akkor a felpucolt halak gyomra kis méretű apróállatot fog rejteni. Ugyanez általában fordítva is igaz. Ilyenkor célszerű a helyre többször is visszanézni a bevált méretű gumicsodákkal. Főleg, ha megjegyezzük, hogy éves viszonylatban mit és mivel, mennyit fogtunk. Ilyenkor lenne hasznos egy pontosan vezetett horgásznapló, de hát az ugye macerás... (Nem fogom elfelejteni azt a három kiló feletti süllőmet, amiben a nagy has egy frissen lenyelt, bő méretes süllőt "álcázott" - a becsületes méretű tüskés mégis hétcentis és nem a nagyobb wobblerre ragadt oda. Az adott vízben temérdek a fehérhal, pont az a "wobblerméretű", 3-8 centis sneci, keszeg, kárász, miegyéb.)
Az eredményesség másik "nagy titka" a következő - gyakran kell menni pergetni, és sokat kell dobálni. Persze nem mindenki van olyan helyzetben, mint például horgászcimboráim és én, hogy közelünkben egyrészt 20-30 kilométernyire annyi víz van, hogy a bőség zavarával küzdünk, másrészt (még...) független fiatalemberekként sok szabadidővel rendelkezünk. Ráadásul, aki sokat megy, nagyobb valószínűséggel akad halba, a nagy számok törvénye alapján. Hinni pedig muszáj abban, hogy fogunk!
