Legvágyottabb dolgaim között tartom számon azt az érzést, amikor folyóparton, mondjuk éjjel, pergetve belekoppant egy jobb süllő wobblerem remegésébe... Hogy ez a dolog mind többünknél ne csak a vágyódás és az ábránd szintjén szintetizálódhasson, ajánlom a kezdő, haladó, és a magukat nagyon jónak tartó wobbleres pergetőknek írásomat. Néhány új dolgot, biztosan talál benne mindenki.
A folyó, a víz áramló, sodró jellege miatt annyi lehetőséget ad a fahalas pergető kezébe, hogy evvel csak meg kell tanulni élni, aztán gyakorlatilag, főleg ha kitartó az ember és ismeri a jó időszakot, ritkán fordul elő vele a süllő-betli.
Nappal és a világos órákban - alkonyatkor, amikor még jól látunk, illetve hajnalban, a világosodás után - fenéken, fenék közelben keressük a süllőt. Míg főleg nyaranta, éjjel (ám olykor még késő ősszel is, jóval a sötétség beállta után!) a felszín közelében próbálkozzunk. Kivételek persze előfordulnak mindig, ezeknek csak örülnünk kell, ám erőltetni őket szerintem felesleges.
Példa: ha valaki mondjuk szeptember elején, a nagy balin fröcsögések idején fényes nappal, délután háromkor akaszt egy szebb süllőt a balinrablásokra dobálva, víztetőn, akkor az nagy valószínűség szerint, hiába megy majd ki ezek után mindig ebben az időpontban süllőzni...
A folyó megkönnyíti a wobblerező dolgát. A sodrás, ha avval lefelé horgászunk, lebuktatja fahalunkat a víz azon szintjére, amit mi elérni szándékozunk. Folyón leginkább arra kell figyelnünk, még úszó wobblereknél is, hogy ne menjen mélyebben a csalink, mint azt szeretnénk. Fontos ez, mert így nem akadunk el a kövek között.
A ragadozók, a legtöbb esetben - a balint, kizárólagos üldöző alkata miatt leszámítva, bár gyakorta még ő is - a folyóvizek olyan pontján tartózkodnak, ahol valamilyen "tereptárgy" miatt, a víz áramlása megváltozik - lassul, esetleg felgyorsul. Ezeket a helyeket megismerhettük horgászmagazinjaink, ragadozó halaink tartózkodási helyeit bemutató cikkeiből. Ehhez nem is fűznék hozzá semmi többet, talán még annyit, hogy néhány esetben nincs rá ésszerű magyarázat, hogy a hal, miért "áll" azon a helyen. Ezeket a "behorgászott" helyeket nagyon jegyezzük meg, aztán a fogás majdnem garantált!
Főként kövezéseken horgászom, azon egyszerű oknál fogva, hogy itt talál magának a süllő - elsődleges célhalam - legkönnyebben "jó" helyet. A kövezések kiugrói, egyenetlenségei, gödrei azonban legtöbb ragadozónk számára egyaránt remek les- és pihenőhelyet kínálnak. Ezeken a helyeken könnyen boldogulunk wobblereinkkel. Lássuk tehát a konkrét akciókat!
Eldobni lefelé, ha nem is tudunk akkorát, amekkorát kellene, segít a víz - lejjebb kell úsztatni a wobblert, s máris víz alá buktathatjuk, mihelyst túlhaladt a haltanyán. Erősen sodró víznél elég csak spiccel megvezetni a műcsalit, hogy megfelelően mélyen haladjon, külön ráhúzni, beleorsózni szerintem felesleges. Azt, hogy milyen mélyen jár, láthatjuk és így elképzelhetjük zsinórunk és a spicc által bezárt szögön, meg érezhetjük: ha "kopog" a csali nyelve, akkor óvatosabban, lassabban kell folytatni a vezetést. Süllyedő wobblerrel is nyugodtan horgászhatunk - főleg, ha fonott zsinórt használunk, amely esetleges és sajnos mégis előforduló elakadásoknál megfelelő "szabadítási-erőtartalékot" képvisel - bedobás után a fenékig engedve azt. Még kövezéseken is, csak azt nem szabad elfelejteni, hogy bedobás után feszítsük meg a zsinórt, s úgy hagyjuk csalinkat lesüllyedni a mélybe, ellenkező esetben akár szó szerint beleállhat a drága izé a kövek közé. Feneket érés után, innen azonban emeljünk bele legalább 30-40 centit, de az sem árt, ha többet - lassú húzásnál, úgyis egyre lejjebbre kódorog majd csalink.
Most különbséget teszek a - folyásirányt alapul véve - lefelé dobott úszó és süllyedő wobbler vezetése között. Úszónál néha "megengedem" a madzagot, hogy feljebb emelkedhessen, míg süllyedőnél bele kell emelni, hogy ne akadhasson el. Innen már gondolható, hogy a süllyedő csali kevesebb ideig lesz a vízben, azaz az úszó wobbler vezethető lassabban. Ez nem jelent semmit, mert van, hogy csak az úszót, és van - bár ritkábban - hogy csak a süllyedőt eszik meg, azaz ennék meg. Lefelé horgászva kihasználjuk a víz sodrását, és avval mozgatjuk a csalit, időnként persze a botspiccel, esetleg orsóval belehúzva, vagy emelve, felengedve. Egy adott helyen - ha megfelelő a sodrás - így akár meg is tudjuk állítani wobblerünket, kis kivárást alkalmazva pedig később odább húzzuk, vagy ellenkezőleg: felengedjük, ha mégsem vágott oda semmi.
Lefelé dobva minden egyes ragadozó megfogható, fajtól függetlenül. Akad mégis egy, amely kifejezetten jó néven veszi a folyással szemben dobott, és lefelé húzott csalit - ez pedig a balin. Ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy kifejezetten üldöző alkat, s eredményesebb, ha árral megegyezően kell a kiszemelt kishal után iramodnia, avagy csak a rengeteg, lefelé dobált wobblert, egyebet kiismerve már csak így csapható be... nem tudom. Az viszont tény, hogy először a balinok miatt kezdtem folyásnak felfelé dobálni a wobblereket. Elképesztő volt! Kis csatornakifolyónknál, a Kettős-Körösön volt olyan óra, hogy tizenöt, húsz darab is megakadt így. Míg a sodrásnak húzott műcsalit csak éppen ütötte, vagy oda sem nézett rá, addig az árral együtt húzottat néha valósággal lenyelte. Ekkor, azt hiszem, 16 éves lehettem. Később - bár nagyon tartva az elakadásoktól - néhány helyen már próbálkoztam nem csak balinra a felfelé dobálással. Eddigi legnagyobb süllőm - gyönyörű volt a maga 4,6 kilójával - is így akadt meg, s egy ennél feltételezhetően nagyobb, ami elköszönt tőlem, szintén, no meg legnagyobb idei harcsám is ennek köszönhető.
Véleményem szerint legnagyobb előnye ennek a "felfelé dobálásnak", hogy a relatíve gyors műcsalit nem tudja egyáltalán szemügyre venni a hal - megérzi, hogy itt van valami, remegve úszik felém, érzem, hogy kicsi, ergo préda -, aztán, ha éhes, kíméletlenül odavág, elvégre a zsákmány-jelölt különben elúszik, leviszi a víz. Ez egy nagyon komoly előny lehet olyan vízen, ahol például sokan dobálnak, mert a legtöbben ezt kivétel nélkül lefelé teszik. Nagy hátránya viszont az efféle pergetősdinek, hogy elakadásnál kisebb a műcsali kiszabadításának esélye, így megdrágul a peca. Ráadásul nagyon rá kell érezni erre a dologra, kezdőként ezt a fajta "metódust", szerintem nem lehet rögtön elsajátítani. (Bár kivételt ez alól is tudok mondani.)
A fölfelé dobálás akciója a következő: folyásiránnyal szembe dobott wobblerünkkel - típustól függetlenül - a vízbe esést követően azonnal fölvesszük a kontaktust. Aztán két választásunk van. Ha úszó wobblerrel horgászunk, akkor az első néhány méteren erősen meghúzva, lefelé tartott spiccel vezetjük meg a csalit, na nem azért, hogy mögötte hatvan km/h-val csavarva se érhesse el azt a süllő, hanem azért, hogy elérjük a megfelelő vízmélységet. Hiszen folyással megegyezően horgászva, a sodrás nem segíti lebuktatni a halunkat. Süllyedőnél más a helyzet, picit veszélyesebb, elakadás szempontjából. A süllyedőt nem húzzuk gyorsan, ellenkezőleg - lehetőleg nagyon lassan, rettenetesen odafigyelve hagyjuk arra a kívánatos szintre süllyedni, ami valahol a vízfenék tájékán körvonalazódik. Ezt érzékelhetjük, ha koppan a nyelve, vagy, ha kissé belazul a zsineg - ekkor azonban határozottan és késlekedés nélkül kell a vontatásba függőlegesen beleemelni, hogy ne akadjunk el, hisz a kellő mélységet elértük. Innentől kezdve a lényeg a lassú, "éppen hogy" remegő csalivezetés produkálása, és természetesen az elakadások kivédése. (Ha "élettelenül" kopog a wobbler, mondjuk a köveken, akkor bele kell emelni, különben belehúzzuk a kőmederbe, aztán majdnem biztosan búcsút inthetünk neki...) Ennél a "módszernél" viszont az úszó wobbler tölt kevesebb időt a vízben, ugyanazt a helyet meghorgászva, mint süllyedővel. Ez volna a "fölfelé" dobálás, valamint annak kis eszmefuttatása, a magam részéről. Nyilván nem vagyok egyedüli, aki fölfelé is dobál, azonban sokakban még csak föl sem merül a célzottan, és az általam leírtak miatti másként való próbálkozás. Pedig, higgyék el, megéri!!!
Végezetül még néhány megjegyzés, hogy milyen típusú wobblereket is részesítsünk előnyben folyókon horgászva. Lefelé dobálva egyértelműen az egyrészes, és leginkább az úszó wobblerek a nálam legbeváltabbak, bár lassú áramlásban, lötyögőben a kétrészesek is eredményesek. Fölfelé hajigálva már jobbak a kissé mélyretörőbbek, és itt már nem gond a "többrészesség". Ha találunk olyan (ismert, vagy csak a cserkésző peca során kilesett, feltételezett) haltanyát, ahol áll a víz, szavazzunk bizalmat a süllyedőknek. Ellenben, ha erős sodrást tapasztalunk, amiben még az egyrészes fahal is már-már "túlremegi" magát, a kétrészeseket nem volna célszerű erőltetni.
Remélem, írásommal felkeltettem néhány horgász figyelmét, és mind többen és minél eredményesebben wobblereznek majd. Hiába, lassan-lassan eljön a sokak számára csak most kezdődő, őszi rablóhalas-szezon...
