„Ha erre jársz, vendégem vagy egy balatoni csukázásra!” mondta egyszer B., valami régi szívesség kapcsán. Valahogy így működik ez a mi kis „horgászmaffiánk”, ami az Internet láthatatlan szálai révén mindenhová elér. Az országnak szinte bármelyik pontján akad egy horgászbarát, akivel lehet, hogy még soha nem találkoztunk a valóságban, de ez nem számít. Amikor összefutunk, már régi ismerősként szorítunk kezet, és ott folytatjuk a dumát, ahol a fórumon abbahagytuk. Ha valami pecalehetőség tűnik fel a láthatáron, akkor megy a mail vagy telefon a megfelelő helyre, és máris működésbe lép a rejtett hálózat. A helyszínen csónak, friss infó, és a vizet jól ismerő horgásztárs vár, nekünk már „csak” a halat kell kifogni.
Még a nyáron kiderült, hogy feleségemnek októberben kétnapos programja lesz Balatonfüreden. Lovagiasan felajánlottam, hogy elkísérem. Anya gyanútlanul örült, ekkor még mit sem sejtett. Elkönyvelte magában, hogy micsoda rendes pasas vagyok, miközben a maffia már javában szervezkedett a háttérben :-)
Október elején végre-valahára beköszöntött a vénasszonyok nyara. Remek idő ígérkezik a hétvégére, elhinni is alig merem. B. éppen a Deltában túrázik az adott időpontban, de egyengeti az utamat. Barátja és csónaktársa, L. vár majd a helyszínen, ő fog ellátni tanáccsal és csónakkulccsal.
A napijegyváltást hamar letudom, a megbeszélt időpontnál valamivel korábban érek a találkahelyre. L. pontosan érkezik, egy kávé és egy kóla mellett összeismerkedünk, aztán irány a kikötő! Kicsit tekergünk az üdülőtelep keskeny utcáin, örülök, hogy nem a partra beszéltük meg a találkozást, magamtól oda se találtam volna. A vasúti átjárón túl elfogy az út is, csak kitaposott keréknyom vezet az eldugott kikötőhöz.
Berámoljuk a kevés horgászcuccot, amit még villanymotor, akku és a kötelező csónakfelszerelés egészít ki „nyögve cipelős” mennyiségre. L. gyorsan ellát a legszükségesebb tudnivalókkal: jobbra ennyi, balra annyi a pálya, figyeld a viharjelzést, a csukák a vasakat eszik, a jó helyeket meg úgyis észreveszed, nagyfiú vagy már ;-) Ezzel magamra is hagy, megy tovább a dolgára.
Istenem, micsoda gyönyörűség! Itt ülök egy csónakban, és enyém a délután! Átfúrom magam a kis nádfolyosón a csónakkal, és kinyílik előttem a víz. Issza a szemem a látványt, minden egész más itt, mint a Tiszán. A viharjelzést például soha nem tudnám megszokni. Még a gondolatától is lázongok, hogy valami felsőbb hatalom előírja: most nem horgászhatsz! Szerencsére most szó sincs ilyesmiről, remek az idő, kívánni se lehetne szebbet. A távoli part csíkját vékony pára fedi, a vizet enyhe szellő borzolja, iránya nagyjából párhuzamos a nádfallal. Ez el is dönti a dilemmát, hogy merre induljak. Szélirányba fordítom a csónak orrát, és majd sodródok visszafelé a széllel. Egyelőre végigsüti a nap a nádas szélét, csak a beugróknál és a nagyobb nádcsomók mögött van némi árnyék. Képzeletem máris csukákkal népesíti be ezeket a pontokat, miközben elhaladok előttük. Az egyik nádöbölnél egy bácsika dobál, mintha egyenest a horgászmúzeumból lépett volna elő a piros üvegbotjával. Nem lenne illendő, hogy beálljak elé, túlmegyek rajta. Nemsokára vége szakad a nádasnak, vitorláskikötők, strand, és kikövezett, sivár part jelzi, hogy semmi értelme továbbmenni.
Ráérősen szerelem össze a pecát, hagyom pihenni az öregúr által végigdobált helyeket. Méregetem a mélységet a fenékre engedett villantóval. Alattam jó kettes-kettőfeles a víz, a nád mellett is biztosan megvan másfél-két méter. A nyűttes Spiderwire fakózöld színe szépen beleolvad az opálos, zöldeskék víz hátterébe. Innen fentről legalábbis alig látni a madzagot, bár az kérdés, hogy alulnézetből, a halak szemszögéből is ugyanez-e a helyzet. Mindegy, a lelki nyugalmam szempontjából az a fő, hogy én higgyem azt, hogy nem látszik :-)
Támolygó kanalakkal indítok. A csukaszezon elején járunk, már régen dobáltam villantóval, reflexeimnek át kell állni a könnyű fahalakról a súlyosabb csalikra. Néhány „próbalövés” után azért tűrhetően teszem le a nád tövéhez a vasat.
Ejtegetem, ugráltatom a fényes kanalat, de egyelőre eredménytelenül. Egy jó óra is eltelik kapás nélkül. Rövid szünetet tartok, megszabadulok a dobon képződött huroktól, majd horgot fenek, közben lassan kitol a szél a nád elé. Leteszem a súlyt, még mielőtt ráfutnék a nádra, és befejezem a szöszmötölést, majd ismét a víz felé fordulok. Előttem kis öböl, pár elhagyott karóval, és néhány szál náddal. Gondolok egyet, és kifelé dobok, a nyílt víz irányába. A nádnál nem volt kapás, vesztenivalóm nincs.
A fenék közelében billeg a kanalam, a ritkás nádszálak mellé érve azt is érzem, hogy néha döccen egyet a nádtorzsákon. Aztán az egyik koppanásnál mintha… és igeeeen, ott a hal!!! Bevágásomra lustán visszarúg, jó súlya van, nem vagdalkozik holmi hebrencs bugyli módjára. Pár pillantással felmérem az esélyeimet. Túl közel vagyok a nádfalhoz, előttem karó, alattam horgonykötél, ez így nem lesz jó! Még mielőtt közelebb pumpálnám a halat, fél kézzel felrángatom a súlyt, és a villanymotorral megpróbálom elhagyni a zűrös zónát. A csuka is tudja, mit akar, de sikerül elfordítanom a karótól, és a csónak alatti áttörését is kivédem. Szép jószág, és milyen kitartó! Csak egy horog tartja a szája szélét, nem merek vele keménykedni, de hát minek is siettetném, hiszen „ezekért a percekért érdemes élni”, ahogy néhai barátunk szokta volt mondani fárasztás közben. Próbálom kerülni a feltűnést, de ahogy a nádöböl takarását elhagyom, már mások is felfigyelnek a hajladozó botra, és a mélybe visszatörő hal burványára, így nincs mit tenni, közönség előtt emelem csónakba a csukát.
Örömömben megeresztek egy gyors sms-t helyi „gájdomnak”. L. erre rögtön átszervezi a délutánját, jön a válasz, hogy hamarosan itt lesz, ne menjek messzire. Nem is mennék, mert amíg a csukával voltam elfoglalva, három balinrablást is láttam, wobbleres dobástávon belül. Előhúzom a másik botomat, 20-as fluorokarbon damillal szerelem fel. Először egy ezüstös-kékes színű wobblert röpítek az iménti rablások irányába, és nem is kell folytatnom a csalik próbálgatását, mert már a harmadik dobásból halam van! Balintól szokatlan módon, a behúzás utolsó harmadában akaszkodik rá a csalira, a csónaktól alig 8-10 méterre. Nagyon sportos hal, friss benne a Duracell, még a féket is megcincogtatja első lendületével.
L. felajzva érkezik, mostantól fogva ketten dobálunk. Sőt hamarosan nem is ketten, mert egyre inkább benépesül a terület, azon vesszük észre magunkat, hogy már itt is-ott is állnak, és egyre-másra újabb csónakok bújnak elő a nád közül. Örülünk, ha hozzáférünk egy-egy jobb helyhez, így aztán 20-30 percig is kitartunk egy beállásban. Sajnos hiába az igyekezet és kitartás, több hallal nem kerülünk kontaktusba a délután folyamán. Legfeljebb azzal vigasztalhatjuk egymást, hogy a többieknél se láttunk akciót. De hát van ilyen, most úgy látszik, kihagyták a csukák a vacsoraidőt. Nekem persze nincs okom panaszra, barátságos volt hozzám a Balaton. Igaz, hogy két kapás az nem sok egy délutánra, de ilyen halak után nem lehetek telhetetlen.
Másnap reggel hat előtt, még éjszakai sötétségben indulok. A parti út néptelen, a mélyebb fekvésű részeken ködfoltokba futok bele. A főútról letérve a köd egyre csak sűrűsödik. A vasúti átjáró után még az utat is elvétem, a fácánosból tolatok vissza nagy nehezen, de végül csak rátalálok a kikötőbe vezető csapásra. Egy fejlámpa imbolygó fénye jelzi, hogy más korán kelő is akad rajtam kívül. Minden csupa lucsok, a nádszálak a nedvességtől elnehezülten hajolnak a víz fölé. Mire becuccolok és elrendezkedem a csónakban, már kezd derengeni. L. is megérkezik, indulhatunk. A korán érkezett öreg pecás még mindig ott álldogál a kikötő előtt csónakjával. Nem mer elindulni a nyílt vízen lévő karóihoz, hisz félő, hogy nem talál oda ebben a tejföl ködben (sőt esetleg még vissza se). Mi nem sok ügyet vetünk a ködre. Nem megyünk messzire a nádtól, és látunk annyit, amennyi nekünk kell. Még örülünk is, hogy egyedül vagyunk, vérmes reményekkel lyuggatjuk a ködöt villantóinkkal.
Beletelik háromnegyed óra, mire az első esemény feljebb viszi bennem az adrenalint. Egy nádöböl közepén másfeles csuka fordul rá sápadt fényű ezüstkanalamra, de akadás nélkül távozik. Nem kell sokat várnom a következő rávágásra, egy beállással odébb ismét kapásom van. Ez már jól megakad, bő kettes csuka csapkod a horgon.
Reméljük, hogy kezdenek beindulni a csukák, de csalódnunk kell. Ennyi volt a reggeli, további eseménytelen óra következik. Csak néhány agresszív nádtorzsa rávágása keseríti életünket, és apasztja csalikészletünket. A nádtorzsa komisz fajzat, nem ereszti el a horgot, ha egyszer beleakadt, és szinte lehetetlen kipiszkálni a kétméteres víz fenekéről (persze a hosszú nyelű szabadító szerkezet otthon maradt). Egy darabig pöcögteti, ráncigálja az ember, aztán jöhet az erődemonstráció a fonott zsinórral, és vagy kijön a gyökér, vagy bennmarad a villantó.
Közben teljesen kivilágosodik, de a köd nem akar feloszlani. A nagy csendet csak néhány balinrablás töri meg, ami elég ok arra, hogy félretegyem a csukázó botot, és balinozót szereljek. Furcsa érzés, hogy csak hallom, de nem látom csobbanni a balinólmot, akkora a köd. Szerencsére a balinokat ez egyáltalán nem zavarja.
L-t fél tízkor partra teszem, de nekem délig szól a mandátumom, akkortól kell újra visszailleszkednem a családi életbe. Van még tehát bő két órám, egy percet sem hagyhatok veszni! Elmotorozok a tegnapi „jócsukás” öbölhöz, körbedobálom, de a ködfátyol mögötti balinrablások hamarosan eltérítenek a plátóinak tűnő csukázástól. Kezdődik az „itt a balin - hol a balin” című társasjáték. Ha erre dobok, arra rabol, ha arra dobok, akkor amarra. Azért jól elvagyok velük, a dobálás öröme mellett sikerül kettőt is kifognom.
Maradék időm gyorsan elszállt a balinozással, de a köd megmaradt. Már nem kell GPS, hogy kitaláljak a kikötőbe, két nap alatt ragadt rám annyi helyismeret, hogy ne tévedjek el. Kicsit lehangoló ez a ködös idő, de nem tudja elvenni a jókedvem. Két kellemes horgásznapot tölthettem a szebbik arcát mutató, őszi Balatonon, amit ezúton is köszönök vendéglátó barátaimnak!
Hazafelé menet Fűzfő után megállunk egy búcsúpillantásra a tó partján. A köd már feloszlott, ragyogó délutáni napfényben fürdik a színes őszi táj. Átbukdácsolunk a vasúti síneken, és átadjuk magunkat a pazar látványnak.
A part betonszegélyén öreg horgász gubbaszt. Goromba úszós pecát vet a kőgát mögötti kristálytiszta, alig méteres vízbe, 2/0-ás horgán dús gilisztacsokor kalimpál. Köszönésünkre kérdezetlenül ömlik belőle a panasz, hogy a Balaton, mint horgászvíz semmit nem ér. Nyilván nem tudnám meggyőzni az ellenkezőjéről, ha most elmesélném neki az elmúlt két napomat, legfeljebb felbosszantanám vele. Ezt persze nem szeretném, így aztán inkább hallgatok, és együtt érzőn hümmögve bólogatok.
