Külföldről haza(t)érve semmit sem vártam már jobban, mint hogy a több hetes horgászatot nélkülözni kénytelen tétlenségemből végre a fék hangja térítsen magamhoz. S bár igaz, hogy csak a szombat éjjeli horgászat után kezdett (f)elfordulni fenekestül az életem, a cím erre az éjjelre is ráillik, mert nem akármilyen éjszaka volt!
A történet igazából ott kezdődött, hogy barátaim jelezték e-mailen, holtágunkon fölfedeztek egy tuti helyet, ahonnan több szép - kettő- és háromkilós - süllőt is kivettek azóta. Had csorogjon a nyálam Londonban egy kis igazi, éjjeli békési pecára...
Zsolt csak óvatosan merte nekem leírni, hogy pontosan hol is van az a bizonyos hely, tán evégett értettem félre a dolgokat, ám ne vágjak rögtön a közepébe... Az e-mailt olvasva bennem egy bizonyos, csak néha, alkalomadtán próbált hely körvonalazódott. Egy augusztusi szombaton, alig két nappal hazaérkezésem után, késő délután jutottam le a holtágra. Másnap reggelig terveztem ottlétemet, természetesen éjjeli és hajnali pergetésre is készülve. Mivel az állóvízi halak jóval erőtlenebbül védekeznek, mint folyóvízi társaik - azonos méret mellett -, ezért nem a "bivaly" pergetőmet, hanem a könnyebbik botot vittem. Ha esetleg akad(na...) egy négyes körüli süllő, akkor meg majd citerázom vele egy kicsit. Tehát a wobblereimen, gumicsizmámon, boton, orsón kívül csak a kiegészítők "jöttek" velem az autóba, meg persze némi elemózsia.
Tónival mentünk ki a vízre, bár ő maga nem várta meg az estét, dolga volt. Sajnáltam picit, mert valami volt a levegőben... Biztos, ami biztos alapon, kértem tőle egy tartalék bilincset. Hátha... Bár nem vagyok egy kifejezetten húshorgász, lassan innen és onnan is hallom, hogy egy kis süllő, de jó volna...
Kiérve megállapítom, hogy a víz a folyamatos öntözés miatt egyrészt mozog, tehát mennek a szivattyúk, másrészt pedig baromira fenn van, így néhány helyet nem biztos, hogy meg tudok majd horgászni. Azonban ez nem szegi kedvem. Tónival a telken elrendezünk ezt-azt, majd fél hét körül búcsút vesz tőlem. Összekészülök, sötétig csak a sügis dobozom lesz velem villantókkal és gumiférgekkel, majd estétől csak a wobblerek. Engedélyezek magamnak egy jégkrémet, majd miután torkomat hűsítettem az édes nyalánksággal, elhagyva Imre bácsi helyi "kocsmáját" - ami nem is kocsma, hisz van itt etetőanyag, csali, sör, bor, szóval minden, ami kellhet... -, igyekszem végre horgászni.
Szétnézek azokon a helyeken, ahol majd éjjel szeretnék - és fogok is - próbálkozni, hogy mennyire és hogyan nőtt föl a növényzet. Közben találok egy érdekes helyet. Az egyik stéghez kötött csónak mellett kisebb locspocs, félvízről zargathatta valami a kishalakat. Tán sügi lesz... Próbálok neki kínálni mindenféle gumiférget, de nem hajlandó megenni. Stratégiai megfontolásból rágyújtok egy halfogó cigire, és felrakok egy frankó, sokszor bizonyított "takony" zöldet, flittereset. Méretét tekintve négy centis lehet, ezt még a keszeg is megeszi...
Tán a második libegtetésembe belekoppan valami. Nem olyan, amire számítottam... Akasztás után kemény ellenállás, majd víztetőig emelkedik a kettes forma csuka! Zsupsz, és el is harapja a tizenhetes kócot. Nesze neked... Órámra nézve megállapítom, hogy negyednyolc. Tehát a kis aljas a szokásos időben tette meg velem ezt a csúfságot. Próbálom még a helyet pár percig, majd a telek s így a ház felé indulok, a fonottal teli dobért, valamint a halaknak és magamnak vacsoráért. (A süllőknek wobblereket szánok étkül, magam pedig megmaradok az otthoni szendvicseimnél...)
Közvetlenül a parton visz az utam, furcsa búgást-pöfögést hallok, majd a nádas takarásából rám száll a köd, vagyis a füst. Pont ma irtják a szúnyogot - gondolom, jól megbolygatják nekem a vizet... Menekül is a tuskós mellől a pontyozó kolléga, háta mögé sem kívánva az "illetékes" és szakszerű szúnyogirtót... Valahogy meg tudom érteni. Mivel a víz zavarva lett, igazán ráérek, így komótosan ballagok, majd teszem rendbe magam és a felszerelést.
Fél kilenckor indulok neki, még tart a világosság, bár a Nap már lement. Első helyem, a Zsolt által megírt "tuti". Hol is kezdhetnék máshol, elvégre biztosra szeretnék menni...
Előttem jobbra nagy folt hínár terül el, de másfelől szabad a víz, elakadni nem fogok hát. A hínár alól kiugorhatnak majd wobbleremre a süllők is...
Ahogy belépek csizmámmal a vízbe, magamra is kapom a sapkámat, a hálósat. A megbolygatott szúnyogok kegyetlenül marnak, a kezem csupa csípés a riasztó ellenére is. Mi lenne velem most méhészsapka nélkül? Bár a szúnyogok nagyon zavarnak, a korai időpont ellenére élni kezd a víz: a balinok kezdik a rajcsúrt, majd itt is, ott is spriccelnek a kishalak - megérkeztek, azaz megéheztek a süllők is...
SSR-rel kezdek, az ötcentiseket próbálom, semmi. Fel egy Tail Dancert. Második dobásomba belesír a fék, a könnyű bot hajlik rendesen, de a hal hirtelen szaladásából, na meg persze a felszínen kapott, gyanítom, hogy balin lesz. Az is, olyan erősen küzd, hogy egész szépnek saccolom, látatlanba legalábbis. Amikor meglátom, picit csalódom - alig másfél körüli, de azért örülök neki. Megszabadítom a horogágaktól, majd visszateszem a vízbe, néhányszor persze el-elkattan fotómasinám. Erre a közeli stégről - miszerint valami új technika, azaz taktika a hal "elvakítása" - középkorú hölgy érkezik, élénk érdeklődést mutatva. Elmondom, mit, miért teszek, és miért fotózom. "Nahától" kicsit, majd megnyugodva tér vissza férjéhez, további békés "ücsörgős" pecára.
Újfent spriccel a kishal, ráadásul már egészen sötét van, és az egyik rablás közvetlenül bothossznyira kavarja meg a felszínt. Elő egy SSR-t. Első dobásomba, alig három méternyi zsinóron belekoppan lomhán a süllő. Akasztásom ül, a hal azonban nem akar mozdulni, nem is tudom mire véljem, majd végre a majdnem perecre görbült bottal vízig húzom, ott aztán csap egy oltári nagyot, s letör a mélybe a hármasra taksált hal, majd elindul. Ráng kezemben a bot, ahogy rázza a fejét, torkomban dobog a szívem, jaj csak el ne menjen... Nagyon pocsol a hal, ezt biztosan hallják mások is, ez nem a legjobb így... Végre feladja - gondolom én -, s előttem, a hínár szélénél fordul egy utolsót. Nem keveri bele magát (szerencsémre), azonban nem fáradt el mégsem teljesen, így kopoltyúfogást nem ejthetem meg biztosan, hisz az éles fedél összevágná a kezem, elő tehát a Patek-féle "ragadjuk meg a faroknyélnél"-technikával! Na, ez működik is, azonban veszettül kezd csapkodni halam, ahogy partra fektetem. Ennek eredményeképpen - avagy már a vízben történt, mindegy is - ötcentis wobblerem derékban kettőbe törik, és elveszíti nyelvét is. Hogy az anyja keservit...
Na, megnyugszik a hal is, meg valamelyest én is. Újfent nézőm akad, most az előbbi hölgy férje nem bírja tovább cérnával, mondván hallotta, nagyon pocsolt, biztos nagy, hátha tud(na) segíteni. Kicsit hitetlenkedik, miszerint ekkora (erős hármas a süllő) halat fogtam, hisz neki is be vannak dobva a fenekezői, kishallal. Ja. Persze. Be, a fenékre. A süllő, meg a balin pedig a felszínen rabol, csak egy patronos úszót kéne fölraknia, ám ha nem akar halat fogni, az már az ő baja.
Elrendezem a süllőt, fölbilincselem. Előző helyemtől pár méternyire kezdek újból dobálni, egy másik SSR-rel, bár ez már hét centis. Szerencsém van és koppant valami ismét rendesen. Belehúzva a halba érzem, ez sem rossz darab. Megindul, szalad, majd rázza a fejét becsülettel, a könnyű bottal élmény dolgozni ilyenkor... Végre felhúzom, és - szörnyűség! - meglátom a mélyen akadt, és már nyelv nélkül, a süllőtorokban helyet foglaló SSR 7 SD-met... Hát ilyen nincsen! Ezek a süllők teljesen leamortizálják a wobblereimet! Újfent faroknyélfogással segítem magam mellé a bő kettes sülcit, majd kioperálom belőle a wobblert, bár minek...
A nagyobbik mellett kavarja a vizet, hát, ez el fog pusztulni hamarosan, túl mélyen akadt, nagyon vérzik. Nyáron a langyos vízben egyébként is alig bírják süllőék. Azon gondolkozom, hogy mitévő legyek... Jön is a segítség - ismerős fiatalember jön le hozzám a partra, beszélgetni kezdünk, majd felajánlja hűtőjének szabad kapacitását délelőttig. Megnyugodva szusszanok egyet, megkínálom a srácot egy wobblerrel - nagyon nem szokásom ez... -, hadd próbálkozzon, s fogjon ő is. Órámra pillantva észlelem, hogy a - közelben sehol nem létező - toronyóra mindjárt elüti a tizenegyet is. Felnézem halaimat, elpusztult mind a kettő. Mese nincs, pucolni kell. Előtte dobok még tízet, hátha összehozom az engedélyezett három darabot süllőből. Az SD-t egy S-re cserélem, az SSR széria marad. Mellettem István szűri a vizet kölcsön-wobblerével, esélye a halfogásra véleményem szerint kevés, bár az éjszaka java még hátra van.
A folytatás a következő részben
