Hiába pislákolt fel a remény az előző hetekben, a tél csak lazított kicsit szorításán, és mielőtt az ember végzett volna a holmik összekészítésével, máris jeges acélmarokkal préselte satuba a horgászat reményét. Nem maradt más hátra, mint a tavalyi élmények felelevenítése a fényképalbum böngészgetésével. Sóvárogva szemléltem a képeket és a távolba meredve, gondolatban ismét ott voltam a... Hmm, hol is?! Ja igen, épp az ősszel elkövetett, morotvai csukázás képeinél bambultam el. Istenem, de szép is volt az a két nap a csukák birodalmában. Emlékszem, Tomi barátommal elhatároztuk, hogy mi - ellentétben John McLaen-nel a Még drágább az életed c. filmből - jókor akartunk jó helyen lenni.
Tomi amúgy is "szondázta" már a pályát egy héttel korábban és bíztató hírekkel érkezett haza. Ha nem is megveszekedett őrült módjára evett a csuka - ami nem volt meglepő, hiszen éppen hogy csak benne jártunk az őszben - nem maradt hal nélkül, így nagy reményekkel vágtunk neki a két naposra tervezett csukavizitbe.
Mivel én, ha távolabbra, vagy több napra megyünk horgászni, mindig több halfajra, illetve módszerre készülök, kissé nehézkesebben csomagoltam be magam hajnali 5.30-kor a kocsiba, de érkezésünk Poroszlóra így is a terv szerint alakult. A csónakkikötőben gyorsan átcuccoltunk a számunkra kijelölt ladikba és már kapaszkodhattunk is az ülésperembe, ahogy vendéglátónk motorcsónakjával felfelé vontatott bennünket a Morotvából kiáramló öblítőcsatorna szájához. Szó, mi szó nagyon vártam, hogy végre odaérjünk, mert a reggeli csípős menetszél hatására produkált rapalás remegésemet, csak az öblítőn ránk váró testmozgás múlathatta el megnyugtatóan.
Rég örültem ennyire 35-40 perc evezésnek, egy 60 centis, zegzugos és kanyargó csatornán. Mire kiértünk a nyílt vízre, már szavakat is tudtam formálni lilára fagyott számmal. A látvány felemelő volt. A tiszta égbolton felkelő nap beragyogta az aranyszínű náddal körbeölelt Morotva enyhén opálos vizét, melyet itt-ott tavirózsa foltok tettek még hangulatosabbá.
Leparkoltunk az első helyre, ahol rögtön rágyújtottam egy szalonnás szendvicsre. Barátom sem tétovázott, hiszen az ébredés óta az ő bélcsatornája sem látott emészthető táplálékot, melyet hangzatos morranásokkal tudatott a külvilággal. Mikor befejeztük a burkolást, kezdhettük a horgászatot. Tomi a tőle megszokott módon egy szál, középerős pergető bottal és kizárólag támolygó kanalakkal szállt harcba, ezért már javában dobált, mikor én elkészültem a finomított élőhalas cejggal. Mivel nem szeretem a durvulást és a terep sem kívánta a goromba felszerelést, egy 3,9 méteres, 15-50 grammos botot szereltem, rajta közepes orsóval és 0,22-es zsinórral, no meg persze, vékony kevlárelőkével. Tekintettel arra, hogy a kishalaim sem voltak sütnivaló fizikummal megáldva, ezért bőven elég volt egy 6 grammos úszó és egy közepesnél alig kisebb hármashorog. Az eresztéket a csukák itt jellemző tartózkodási zónájába állítottam úgy, hogy a kishal közel vízközt, vagy kicsivel lejjebb sétáljon az 1-1,5 méteres vízben. Pergető-szettem összerakása ezután már tényleg gyorsan ment: a 3 méteres 30-60 grammos bot, 4000-es Shimano és 0,15-ös Fireline pillanatok alatt harcra készen állt. A sekély víz miatt könnyű, de nagy felületű villantókat szereltünk, melyekkel ugyan nem lehetett igazán nagyot dobni, de a leakadás veszélye nélkül tudtuk őket lassan vontatni.
Míg a hátuszonytőben csalizott kishal bandukolva kereste a csukákat az egyik oldalon, mi villantóinkkal tettük ugyanezt a másikon. Elhatároztuk, hogy nem fogunk sokat időzni egy helyen, hanem 15-20 percnyi dobálás után felmacskázunk és tovább állunk. Lassan elmúlt a délelőtt, de egy-egy kapásnál tovább nem sikerült jutnunk. Kissé csüggedt voltam, mikor az épp aktuális kikötés után székembe huppantam. Kishalas készségemet 10-12 méterre magam elé suhintottam és kényelmesen szemlélődtem egy kicsit. Már legalább három órája dobáltunk eredménytelenül, s bár mindezt gyönyörű környezetben tettük, mégiscsak jó lett volna egy csukesszal összeakaszkodni. Épp ezen morfondíroztam, mikor felpillantva hiányérzetem támadt. "Nincsen úszóm!!!" - villant át az agyamon és már kaptam is a pálca után. Pont jókor, mert a mohó ragadozó már kifeszítette a hasasra hagyott zsinórt és már a spicc rugalmasságát tesztelte. Az ujjaim közül lehúzott még egy méternyit, majd megállt, jelenlétére csak a mélybe futó zsinór reszketése utalt. Nagyon szeretem az élőhalas horgászat ezen fázisát, mert rendkívül összetett élményt nyújt. Az embernek van ideje kiélvezni a kapás folyamatát, jólesően bizsergeti a tudat, hogy hamarosan görbülhet a bot ciripelhet az orsó, ugyanakkor érzésihez egy csöppnyi félelem is vegyül. Vajon jókor fogok-e bevágni, és ha igen, ül-e majd az akasztás...? Azaz örökkévalóságnak tűnő pár másodperc pedig, ami a kontaktus felvétele és a bevágás között eltelik, csupa bizonytalansággal és reménnyel teli, felfokozott pillanat.
Mivel ez a bot most debütált először és nem ismertem, csak azt tudtam, hogy kemény, gerinces pálca, bevágás előtt kétszer is ellenőriztem a féket, nehogy véletlenül beleszakadjak a halba. Nagyon óvatosan felorsóztam a felesleges damilt, majd amikor már a botspiccen is éreztem a hal súlyát, folyamatosan gyorsítva behúztam egyet. A méretes csukácska inalt egy rövidet oldalra, majd miután a felszínre emeltem, farkasszemet nézett velünk és heves rugdalózással tiltakozott.
Méretével nem ostromolta a felszerelés teherbírásának végső határait, úgyhogy egy-kettőre a csónakhoz pumpáltam és nyakon ragadtam.
Szerencsére szépen akadt, így a horogszabadításhoz nem kellet komoly beavatkozást végezni rajta. A csinos kis rabló fogását szertartásos laposüveges koccintással ünnepeltük, amitől kedvünk is felderült, majd újult erővel folytattuk a keresést. Szinte méterről méterre jártuk végig a nagy vizet, hogy további csukák nyomára bukkanjunk. További két óra eredménytelen kutakodás után egy ígéretes helyen, az ún. háromágú befolyója elé kötöttünk ki, a nádfaltól, 8-10 méterrel. Én a betorkolás hinaras öblébe vetettem kishalamat, hogy ne zavarjon pergetés közben és a nyílt víz felé fordultam, míg Tomi a nádfallal párhuzamosan próbálkozott. Nem is hiába... Kanala alig billegett 50-60 centit, máris odavert neki egy izmos krokodil. Barátom haladéktalanul besuhintott és kezdetét vehette a látványos küzdelem. A hal - bár nem volt kapitális - bebizonyította, hogy fajának méltó példánya. Egy villámlásszerű oldalszökelléssel kezdett, majd néhány rúgás után a felszínen ugrott egy félszaltót.
Ettől a vízirevütől persze annyira kikészült, hogy a csónakban már csak vicsorításra futotta erejéből. Ezúttal sem volt szükség műtétre, így a derék 1,3-as csak némi fájdalommal és egy kellemetlen élménnyel lett gazdagabb.
Persze ismét áldomást ittunk a derék pettyes-gúnyájúak tiszteletére, ám alig csavartam vissza a "házi párlatot" rejtő flaska tetejét, mikor szolid cuppanással, villámgyorsan eltűnt az úszóm. Csukám valószínűleg a közeli susnyásból kivágódva akart véget vetni a csalihal szenvedéseinek, mivel szinte alig húzott néhány karika zsinórt az orsóról és a zsinór mozgásából jól tudtuk követni, hogy nem messze, csak a hínáros túloldalára igyekszik zsákmányával. Hirtelen gyors döntéshelyzetbe kényszerültem: vagy megkísérlem a bizonytalanabb, de korábbi akasztást, mielőtt halam visszatér a sűrűbb növényzet fedezékébe, vagy nyeletem még a biztosabb akadás reményében, akkor viszont fennáll a kockázata, hogy közben visszahúzódik a "zöldségbe". Mivel nem kedvelem a mélyre nyeléssel járó hentesmunkát és felszerelésem is alkalmatlan az ölnyi hínárerdő ellenállásának leküzdésére, inkább az előbbi megoldás mellett törtem lándzsát. Többek között ezért sem szoktam túlzottan nagy csalihalat használni. Tapasztalataim szerint az átlagos 8-12 centis mérettel és a kapás intenzitásától függő, 30-40 másodperces nyeletéssel, megfogható a méretes, vagy afeletti csuka anélkül, hogy horgunkat a boldogabbik végén lássuk viszont. Leszámítva az extrém eseteket, amelyiknek ennyi idő sem elég az ebédhez, rendszerint még növekedésre érett "kolbászka".
Egy csöppet szigorítottam a féken, fölvettem a kontaktust és oldalirányban bevágtam. Bár a korábbinál makacsabb ellenállásba ütköztem, lehetőség szerint azonnal próbáltam a veszélyesen közeli növényzet határáról elkormányozni, ami sikerült is. A határozott bánásmódon annyira meglepődött szegény, hogy lányos zavarában csak néhány erőtlen rúgást produkált és rövid kényszerpályán egyenesen a kezemhez futott.
Csak egy paraszthajszállal volt nagyobb korábbi társánál. Tomival elégedetten mosolyogtunk egymásra. Szebb első napot nem is zárhattunk volna.
Kényelmesen összeszedelőzködtünk és indultunk a csatorna irányába, mert még a nap utolsó sugarainál szerettünk volna túlesni az átkelésen.
Az utazás és a kalandok jócskán kivett belőlünk, úgyhogy jócskán ránk sötétedett, mire a csatornán keresztül kiértünk az élő Tiszára és a parti fények segítségével benavigáltunk a kikötőbe.
Közeli szálláshelyünkre fáradtságtól égő szemmel érkeztünk és a szomszédos kisvendéglőben elfogyasztott, kiadós vacsorát követően, kábán támolyogva ágyainkra omlottunk. Hosszú volt ez a nap. A korai kelés, evezés és a friss levegő hatása ólomsúlyként nehezedett ránk. Tessék-lássék levetkőztünk, felállítottuk a holnapi haditervet, majd minden átmenet nélkül mély álomba zuhantunk.
