Újabb alkalom adódott, hogy meglátogassam a Ladányi duzzasztót. S mivel a "felkérés" délelőtt, munka közben ért, természetesen igent mondtam. Pergetésben nem igazán jártas ismerősöm invitált, hogy menjünk ki a vízpartra, és mutassam meg, hogyan is csinálom? Kérésének örömmel tettem volna azonnal eleget, ám a munkaidő még tartott, így kénytelen voltam megvárni annak leteltét. Hazaérve elégedetten nyugtáztam magamban, hogy minden cuccom összepakolva, tehát indulásra kész vagyok. Kis elemózsia, valamint egy kétliteres szódásflakon alkotta még a már leírt, magammal vinni szándékozott holmik táborát.
Indulás előtt még egy wobblermustra következett, hogy lássa a társ, mivel is fogunk pecálni. Meglepődve konstatáltam, hogy már ő is rendelkezik egy wobblerrel, bár az nem a legfogósabb fajtából való. Az autóba éppen emiatt - hogy mindenből ízelítőt adhassak a beoltásra várónak, akarom mondani vágyónak... - az összes műcsalim bepakolásra került. Elindultunk, majd a Kettős-Körös Tarcsai hídjánál szörnyűséges látvány fogadott. A pangó víz miatt szabályosan bezöldült, a szeretett folyón: parttól partig mást sem látni, csak hínárt, és békalencsét; gyakorlatilag alig-alig van szabad vízfelület. Kellemesebb látvány fogadott a Sebes-Körös Ladányi hídjánál. Itt az álmélkodás hangjai törnek föl torkomból. Amíg a Kettősben víz is alig van, addig itt gyönyörű, opálos, és rendesen folyik.
Leérve a duzihoz - közben persze folyamatosan mesélek - meglepve látom, hogy csupán mi vagyunk a parton. Ennek lehet több oka is, egy közülük az évszakhoz képest mostoha időjárás. Közepes erősségű K-i szél fúj, az ég pedig borult. Bizakodva kezdem összerakni a botot. Már rátekertem a nyélre az orsót, a társat várom a korlátnál, kezemben a még beélesítetlen cuccal, hisz a zsinór sincs még a gyűrűkön átfűzve, amikor a vízen rablást látok: balin. Szólok hátra, hogy van mozgás, lesz hal is biztosan. Legalábbis itt mindenki meg tudja majd fogni a magáét. Célul tűztem ki erre az alkalomra, hogy egy valódi beavatás történjen meg, a pergetési tűzkeresztségen át kellene segíteni, a még tamáskodó férfiút. Ennek pedig legegyszerűbb módja az, ha halat fogatok vele. Remélem, hogy sikerül!
Lebattyogunk a zubogó mellé, magyarázok, hová dobjon, hogy húzza-vontassa a fahalat. A sajátjával kezd el dobálni, míg én előkészítek neki egy nálam már jól vizsgázott wobblert. Ha az övével nem fogna, majd fog az enyémmel! Dobálni kezdek, az opálos víz miatt óvatlanok a balinok. Még 10-et sem dobok, máris megvan az első!
| 
|
Óvatosan húzom magamhoz, nem mintha nem bírná a 0,20-as Royal, de minek kínozzam a pórul járt pikkelyest? Megszabadítom a horogágak okozta átmeneti fogságból, és lábaim előtt eresztem vissza. A koma volt vagy 30 centi. Sebaj, majd jön nagyobb! Közben persze lesem, hogy a társ miként adja elő a dolgokat. Kezdeti sikertelensége sok mindennel magyarázható. Először is a nem megfelelő akciójú botot okolom, másodsorban a rá-, azaz a megérzés és a hit hiányát. Hit nélkül pedig nem ér semmit ez az egész "dobálósdi". Lecseréltetem a wobblerét arra, amit már kiválasztottam neki. Evvel majd fog! (Legalábbis nagyon remélem...)
Instrukciók kiadása után újból elfoglalom helyemet, és dobom a soron következőt, be a zubogó fortyogó vizébe. Bevált taktikámat alkalmazom, a gyors vízzel megegyezően húzom a műcsalit magam felé, közvetlenül a betonfal mellett, ahol az aprócska halak, halcsapatok is meg-megállanak a nagy sodrástól megfáradtan. Egy durranós rávágás, alig pár méterre tőlem. A mohó balin féktelenül rontott az SSR-7 SD-nek. Ez viszont már valamivel jobb, mint az előző, meg-megszalad, a sodró víz erejét használja, de én ügyesebb és tapasztaltabb vagyok nála: megvárom a nem is olyan hosszú kirohanás végét, és akkor vissza, magam felé kormányozom a rendesen hajló bottal. Lavíroz a hal a part mellett, fel-felbukkan. Fáradt már, végre magamhoz húzhatom. Ez már jóval méreten fölül való, s bár sajnálom kissé, a halászlé reményében fűzöm bilincsre. A társ vizslató pillantásokkal kísérte minden mozdulatom, győzök magyarázni. Mielőtt visszaállok helyemre, hogy újra fölvegyem a "tüzelőállást", egy pillantást vetek a másik wobblerére, mintha hiányozna a nyelve... de hisz az nem lehet! Ezzel nyugtázom magamban a dolgot, és át is indulnék a túloldalra, ahol tán a süllők várnak rám, ki tudja? Éppen itt lenne az ideje a süllők "rohamának", elvégre a borult idő is a javukra van és lassan-lassan, mintha kezdene sötétedni is. Azért még egy utolsót dobok az innenső oldalról. Csattan a vízen a wobbler, alig fog vizet a lapka, bumm!, odavág a balin neki! Húz ez is, jó erőben van, kér némi madzagot a dobról. 2-3 méter után, minden gond nélkül megfordítom és innentől, mint valami szelíd kis birka, követi a zsinórom, botom által diktált parancsot. Méreten fölül van ez is jóval, így sorsát nem kerülheti el, vas kerül az állába, s társa mellett szilajul keveri még a vizet, csak lassan törődik bele helyzetébe.
Hív a túloldal, mennem kell! A társat eme oldalon hagyom, hadd fogjon halat az én helyemről. Érdekes módon, ahol álltam, eleddig süllő nem akadt a mai nap. Átballagok a duzi tetején, leóvatoskodom a zubogó tövéhez itt is, majd rögvest dobom az elsőt. A beton mellet valami zargatja a kishalakat - ez szerintem süllő lesz! Tehát úgy kell vezetnem a wobblert, hogy legalább 80 centi mélyen jöjjön a fal mellett, és akkor valószínűleg elkapja a műcsalit a tüskés. És lőn, szinte előttem (persze bothossznyira tőlem) koppint valami a wobblerre. Meg is akad a koma, rángat, próbálja erőtlenül rázni a fejét. Mi ez? Süllő, vagy rosszabb esetben süllőcske? Az is a pórul járt pára, olyan jó méreten fölüli. "Megdrótozom", majd megvizsgálom a wobblert - az SD-t, mintha két-három helyen tűvel szúrták volna meg, a süllő támadása után megmaradtak a kapófogak által ütött lyukacskák. Nem merem használni, még beázik, aztán meg tönkremegy. Lecserélem részint ezért, részint a beálló sötétség miatt egy SSR 8 SFC-re. Van balinom, van süllőm, elégedett vagyok. Át-áttekintek a túloldalra, hogy odaát mi a helyzet: akadt-e már valami? És az egyik váratlan pillanatban erős koppanással adja tudtomra a süllő, hogy a wobbler még a vízben van... Szerencsém van, megakad a hal, ez nagyobb az előzőnél, olyan másfelesnek saccolom. Boldogan húzom magamhoz, kiemelem, a másik mellé teszem s indulok társam felé, át a túlsó oldalra. Mire leérek, már látom arcán a kedvetlenséget és a csalódottságot is - hala tehát nem akadt. De vajon miért? Hitetlenkedve csóválom a fejem, s magamhoz vonom a kölcsön-műcsalit. Rögvest meglátom, mi volt a bibi - a wobblernek hiányzik a nyelve! Hát így nem csodálom, hogy nem jött semmi. Leveszem, és helyére kötök egy másikat. Közben fölszerelést cserélünk, hogy megtapasztalja egy pergetésre készült pálca miben más az átlagtól, és hogy halat fogassak vele fölszerelésemmel.
Csodák csodája, halat akasztunk, mind a ketten. Balin ficánkol a horgokon, mindegyik méret alatti. Visszakerülnek a halak a vízbe, majd a botok is gazdát cserélnek, úgy folytatjuk tovább. Mellettem hal akad a wobblerre, méret körüli balin csapkod erőtlenül, én emelem ki, majd nyújtom társam felé. Örül, hát hogyne örülne, első pergető alkalom, halat is fog, méreteset! De jaj! - egy óvatlan pillanatban a sikamlós balintest kicsúszik a szorításból, és két mozdulattal máris a vízben találja magát, el is úszik, köszöni szépen. Na, ennek lőttek. Sebaj, majd az egyik balinomat ajándékozom oda, mintegy fájdalomdíjul. A kissé csalódott horgász még dob párat és süllőt akaszt. Éppen méretes a hal, de méretes! Boldogan teszi bilincsre, és ezzel be is fejezzük a pecát mára. Még éppen nincs 22 óra, kb. 3 és fél órát dobáltunk együtt. Remélem, sikerült "megfertőznöm" a lelkes, tűzkeresztségen immár átesett horgászt...
| 
|
Csákó Gábor (charon24)
