A Karácsony már elmúlt, de az élmény, amely számomra emlékezetessé teszi a nem túl régi Ünnepet, még olyan friss, mintha tegnap este történt volna... A sokadik dobás után fejemben szinte kirajzolódott a meder és lokátorként vetítettem magam elé az akadályokat: áthúztam az első fölött... majd lekoccantom finoman a következőn és éreztem, ahogy kishalam küzd az árral nemsokára elérve a mélyben futó kövezést...
A Szent Este vacsorája nekem mindig a süllővel fonódik össze. Ritkán viszek haza halat a konyhára, de egy-egy harcsa vagy néhány kiló sütnivaló keszeg azért év közben is kerül az asztalra. A karácsony más. Már szinte rituális mozzanat lett az elmúlt évek alatt, hogy 24-én rántva, vagy sütve, de egy kékfarkú ízletes húsa aranyozza be egész éves horgászataimat. Omlós fehér rostjait és egy pohár kiváló bort kóstolgatva lepereg bennem az egész évad, és harmonikussá varázsolja az ünnepet.
A karácsonyi süllő megfogása ritkán alakul tudatosan. Legtöbbször egy év közben megakasztott szebb, kiló körüli példányt ér a szomorú megtiszteltetés, hogy téli asztalom koronája legyen. Az elmúlt évben azonban olyan sikeres, halban gazdag szezonnal kényeztetett a sors, hogy szinte belefeledkeztem a szebbnél szebb kalandokba, és a nyár folyamán magabiztosan engedtem vissza az összes tüskéshátút, mondván lesz még jobb is, lesz még finomabb is. Amit meg megtartottam volna, azt az ismerőseim körében egyre divatosabbá váló "te fogjál már nekem is egyet" kezdetű kérés kielégítésére áldoztam fel.
November is beköszöntött már, amikor ijedten nyitottam ki hűtőszekrényem ajtaját: nincs még meg az ünnepi vacsorának való! Egy pillanatra talán pánikba is estem. Még az is megeshet, hogy vásárolnom kell! Nem. Ilyen szégyen nem érhet!
Még az este előkészítettem a fegyverzetet: kenyérkereső Berkley botom, elnyűhetetlen Shimano orsóval legkarcosabb wobblereim. Végzetes tervet forraltam a kis sárkányok hada ellen. Nem kellett sokat tanakodnom, hiszen az elmúlt hetekben megismert dunai vadvízen kellemes fogásokban volt részem. Most azonban kifejezetten zsákmányra éhesen vártam a másnapot, és kissé szorongva hajtottam álomra fejem. Féltem, hogy a horgász-babona engem is utolér, és akkor nem sikerül majd elejtenem semmit sem, amikor bizonyítanom kellene.
A társaságot kerültem, tervemről nem szóltam senkinek. Titokban indultam útnak. Nem kellenek segítők, sem irigy szemek. Egyedül megyek a csatába. Szövetségesem ennek ellenére bőven akadt. Az őszi napsütés, a szélcsend és a kifogástalan vízállás mind az én oldalamon szálltak harcba az ütközet napján. Társak nélkül a vízpart, mint frontvonal azonban távolinak látszott. Távolinak, de csodálatosnak. Csodálatosnak, kedvenc folyóm minden földöntúli szépségével, hívogató, rejtélyes, nehezen lecsalogatható őszi nászruhájával. Néha olyan nehezen, néha olyan könnyen adta azt a bizonyos nászt egy hideg gyors csókhoz hasonló kis bodorka, vagy egy forró ölelésre emlékeztető hatalmas süllő képében. Ahogy arra gondoltam, hogy az ő frigyéből tehetem emlékezetessé az ünnepet, valami emelkedettség lett rajtam úrrá.
Dunai barátaim az elmúlt héten több szép ragadozót is túszul ejtettek ott, ezért oda kellett jutnom, még ha a motorcsónak hiánya és a sáros földutak végzetesen el is akarták tőlem zárni a kincset rejtő partszakaszt.
Kora délután indultam útnak, mert a jobb halakat estére vártam. Időben értem a terepre. Menetfelszerelésem a minimálisra csökkentettem. Összeállított bot, megpakolt mellény, csalis táska meg némi ivóvíz. Tudtam, hogy egy jó óra gyaloglás vár rám az erdőn keresztül, és visszafelé a sötétben még egyszer ennyi. Nekivágtam. A lemenő nap lapos hideg fényei közt már párában úszott a fák dereka. A néma ártéri erdő tompán verte vissza kaffogó gumicsizmám ostoba zaját, leheletem mind jobban kirajzolódott a szürkületben és hátamon már gyöngyözött a veríték, de közeledtem. A partra vezető kis ösvényre fordulva megcsapott a vén folyó hűvös, émelyítő illata. Még pár perc és ott vagyok. A parti hatalmas fűzek közül kilépve elém tárult a Duna. Vize áttetsző sötétzöld üvegtest. Szürke köveit két méter mélyen is látni engedte. Megálltam, fújtam egy kicsit és felkészültem a pergetésre.
Még túl világos volt. Ilyen tiszta vízben nem jönnek fel sötétedés előtt. Addig mély járású és süllyedő wobblerekkel, gumihalakkal kutattam a homokos meder törésein meglapuló, vadászatra készülő fogasokat, de nem találtam közülük korai lakmározót. Türelmesen tapogattam a talajt, még a gyakori elakadások sem változtattak békés, nyugodt hangulatomon.
Az alkonyati fényvesztéskor beindult a halak felszíni mozgása. Először a parttól távolabb, majd egészen közel locsogtak az apróságok, és fecsegésükre néha komoly rablások válaszoltak.
Eljött az én időm. Vízközt futó fahalak következtek. Bátran felkötöttem a nagyobbakat is. Tudtam, hogy kemény téli időkre készülve óvatlanul habzsolják a keszegnépet. A parttól 3-4 méter távolságra kitapogattam több akadót. Most azok fölött próbáltam elhúzni az imitációt. Egyre csak hiába. Úgy látszik, még mindig nem jöttek elő igazán. Fejlámpám sugarával a kőrézsűt pásztáztam. A kövezésre sodródott ágak erdejében mélyen lent, pici, ezüstösen csillogó szempárokra lettem figyelmes. Itt bujkálnak hát a kis áldozatok! Innen fogja majd kirabolni közülük az ügyetleneket az én süllő barátom.
A taktika hamar összeállt. Mély járású, felúszó, nagy csőrű wobblert tettem fel, mert ezzel jól tudom majd végigtapogatni a medret. Egy-egy dobással a távolabbi akadók sodrás felőli oldalát, majd egy következő, sodrásra merőleges hajítással a kőláb alsó és középső harmadát ingereltem végig. A hideg víz és a sötétség miatt lassan járattam a fahalat. Alig mozdítottam az orsót, inkább csak botom spiccével húztam a kívánt helyre, majd a felesleget lassan felcsévéltem és néha a húzásba belegyorsítottam, hogy a csaliban rejlő golyócskák vibrációját felerősítve, távolabbról is odacsaljam a csíkos-hátúakat. 6-7 dobás után rövidke szüneteket tartottam, csalikat cserélgettem, hagytam pihenni a pályát. A Hold is felkelt már és olyan erősen kezdett ragyogni, hogy árnyékot húzott alakom a parton. Ennek a módszernek be kell válni. Ha türelmesen és jól csinálom, előbb utóbb elkapja.
A sokadik dobás után fejemben szinte kirajzolódott a meder és lokátorként vetítettem magam elé az akadályokat: áthúztam az első fölött... majd lekoccantom finoman a következőn és éreztem, ahogy kishalam küzd az árral nemsokára elérve a mélyben futó kövezést. Ekkor egészen közel, úgy félvízen igazi klasszikus, kőkemény süllős koppanás ébresztett vizuális meditációmból. A koppanás heves húzásba ment át, és nekem minden idegszálam megfeszült. Kerestem a becsapódás helyét szememmel... és a holdfényben felvillant egy csodás ezüstös test. Ide-oda verdesett oldalára fordulva, és nemsokára már fent volt a felszínen. Láttam is, hallottam is, éreztem is. A bot keményen rugóztatta és még a fék is megzizzent. A jó akadásért rimánkodtam magamban, miközben keveset engedtem az orsón, nehogy a kezdeti erősebb ellenállás kiszakítson egy bizonytalan akadást. Fejlámpám csóvája már jól láthatóvá tette. Négy kiló is megvan! Megfordult és a kövezés mentén lefelé próbált menekülni, de visszafordítottam. Pár másodperc sem telt bele és már én voltam az úr. Finoman egy olyan laposabb részre tereltem, ahol kiemelhetem. Türelmesen megvártam, amíg utolsó kétségbeesett kísérletként megrázza a fejét, de nem volt esélye, a wobbler tökéletesen akadt. Megragadtam és diadalittasan húztam a kőre.
Némán, mozdulatlanul hevert a bazaltdarabok között. Gyönyörű nemes állat. Csodálatos kékes smaragd teste csillogott a xenon fényében, mintha az élő folyam egy darabja volna..., és én most legyőztem. Mérőszalagom 72 centit, húzómérlegem 4 kiló 60 dekát mutatott. A zsákmányszerző ember mámorával néztem körbe a dunai csendben. A vízparti fák, a Hold, a lassan hömpölygő sima felszín. Tőlük vártam az ajándékot és ők most megadták. Nyújtottam a percet, guggoltam a köveken és csak csodáltam a halat. Csodáltam és közben magamban megköszöntem a természet adományát, mely most itt feküdt előttem: egy süllő Karácsonyra.
