Az idei tél már február első napjaiban fricskát kapott a nyártól. Tavainkon a jég bár igen tartósnak tűnt, gyorsan elfogyott. A korán jött tavasz véglegesítette magát nagy örömünkre, elűzve a készülődés, tervezgetés ólomlábakon járó évszakát a telet.
A februári kisebb harcsáim tudatosították bennem, hogy a "vadászidény" már most elkezdődött. Pisti barátomnak nem kellett unszolnia, hogy március első napjaiban ellátogassunk egyik legkedvesebb tavunkra a tüskei-tóra, ahol mindketten tagok vagyunk. Horgásztúrát ilyen korai időpontban még egyszer sem szerveztünk. Azt, hogy ez a hétvége szép eredménnyel zárul nem gondoltuk, de tudjuk, hogy ezen a vadregényes vízen ez bármikor előfordulhat.
Rossz szokásomhoz híven kicsit későn érkeztem a tóra. A többiek már fél órája a vízen voltak, kihasználva a gyönyörű időt és a tökéletes körülményeket. Én is gyors pakolásba kezdtem és percek alatt indulásra készen állt a csónakom. A lelkesedésemet az sem törte meg, hogy a gyors tájékoztatás szerint két hete nem láttak harcsát a tavon. Az alsó tóra készültem, de miután láttam, hogy ott éppen "búcsujárás" van, hajóval sekélyebb felső rész felé vettem az irányt. Tudtam, hogyha fogni akarok, minden bokorba, mélyedésbe, akadóba be kell néznem és semmi apró jel sem kerülheti el a figyelmemet. Már négy órája "bogarásztam", kb. egy kilométert tettem meg, de sem harcsát, sem arra utaló jelet nem láttam. Már Pistiék is látótávolságban voltak, egy nagyon akadós szárazbokros területre karóztak, bár nem értettem, hogy fényes nappal miért horgásznak a 60-80 cm-es vízen. A tó ezen részén két éve nem jártam, azóta jelentősen átalakult. Egy megközelíthetetlen, meghorgászhatatlan partközeli szakasz volt, ahonnan rendszeresen nagyon jó, harcsákra utaló hangok jöttek. A széleit sokszor horgásztuk, de csak nagyon ritkán jöttek ki a dzsumbujból, akkor sem sikerült kapásra bírni őket. Most ez a terület bejárható, átlátható, és főleg meghorgászható lett - úgymond emberivé vált. Az pedig, hogy még mindig tartja a halat gyorsan kiderült.
Pistiék integetnek, hívnak. Pár ígéretes hely fölött átsiklok, hamar odaérek. Az utolsó öt méteren már látom az arcukon a feszültséget, látom, hogy történt valami. A beszámoló nem marad el egymás szavába vágva mesélik a történteket. Egy órán belül már a második nagy harcsa trükközte meg őket. A helyszínt látva ezen nem csodálkozom, a karéjban elhelyezkedő nagy bokros közepébe horgásznak, mögöttük is bokrok, szerintem még alattuk is. Túl sok lehetőség a harcsának a szabadulásra, de még így is azon a pár négyzetméteren kifárasztottak egy 60-70 kg körüli példányt, viszont nem volt kéznél a vágóhorog..., és a nagy harcsában is volt még annyi erő..., elszabadult. Barátaim még mindig bíznak a helyben. Időközben ideérkező Jani barátunk viccesnek szánt megjegyzései oldják a keserédes hangulatot. Már mindenki mosolyog, persze én vagyok a célpont. A fél órával ezelőtti küzdelem helyszíne kezd "heppening" jelleget ölteni. Befut a negyedik csónak is szintén jóbarát, rég találkoztunk, örülünk egymásnak - még zörgünk is. De hopp jól látom? Tőlem hat méterre egy száraz bokor tövénél két tenyérnyi pörs! Igen, nemcsak én látom! Teljes lett a csend, mozdulni is alig merünk. Ráfordulok a csónakkal, lekarózok. Odakoccan a vas a vashoz, kicsit szégyenkezem, nem korhol senki, feszülten figyelnek.
Az ólomelőkével rögzített úszósom be van élesítve, ez a keresőpecám. A hatnullás Mustadom ujjnyi vastag húsz centiméter hosszú harmatgilisztával tele. Csak mélységet kell állítanom. 10-15 cm-re kellene felkínálnom a fenék felett. A vízmélység a csónak mellett kb. 65 cm, előtte 85-90 cm, majd megint 60. Olyan ez a platz, mintha mélyszántották volna. 80-ra állítom és dobom a bokor alá, fel se áll az úszó-ez nem a jó hely! Közben Janiék úsztatósa is repül, jó helyre esik, méteres eresztéken áll az úszójuk. Mint később kiderült, a nyerő helyre dobtak csak az ereszték volt túl kevés. Még 30 cm-rel lejjebb kellett volna felkínálni a nadályt, hogy a harcsa látómezejébe kerüljön. A bokor töve alá egy 140 cm mély 30 cm széles árok vezetett. Mit akartam én a 80 cm-en? 110-re állítok és még 20 cm-rel odébb dobok. A szerelék beáll, elégedett vagyok. A többiek még egy pár bokor alá benéznek, majd szétszélednek, magamra maradok. Két óra telt el és semmi mozgás, még a törpe sem rág, ez egy kicsit gyanús - kitartok. Még egy óra és úrrá lett rajtam a bizonytalanság. Közelebb kéne mennem? Talán rossz helyre dobtam? Itt van még egyáltalán? Döntök! Odamegyek, megvizsgálom közelebbről a helyet. Felszedem a karókat, ez sosem ment teljesen csendben. Alig hiszek a szememnek - megmozdult a bokor, még itt van. Mire kihámozom a letűzőkarót, rácsorgok a bokor szélére, újabb bemozdulás. Csak a hátsót tűzöm le, a csónak eleje támaszkodik az ágakon. Már dobnom sem kell, csak leengedem a csónak orránál a pecát. Az úszó hegyét még látom a víz színe alatt kb. 20 cm-rel. Beállítom az eresztéket, sokáig leülni sem merek. Újabb súlyos óra telik el.
Az úszóm a bokortól kifelé tűnik el, nem túl gyorsan de határozottan merül. Azonnal bevágok! Rövid száron karikában marad a bot, mintha leakadtam volna. Lomhán, de határozottan visszafordul a bokor felé, azonnal a töréshatárig terhelem a 330-as botot, a spicce a vizet veri. Megpróbálja a fejét a gyökerek alá nyomni, talán a kemény tartás miatt, talán, mert errébb tette a bejáratot, ez nem sikerül neki. Mozgása egyre gyorsabb és vadabb, kellett neki az egy-két perc mire rájött, hogy bajban van. A bokrot már hirtelen irányváltoztatással hagyja el a nekem jobban tetsző nyílt terület felé. A víz másodpercek alatt fortyogó, kavargó főzelékké válik a fenékről felszakadó zöldalgás iszaptól és tőzegmaradványoktól. Félelmetes látványt nyújtanak a hatalmas burványok, a nagy kiterjedésű pezsgések. Az egyetlen letűzőkaróm vészesen dől, már alig látszik belőle fél méter, de tartom a halat a 60 cm-es vízen. A csatának ezzel korántsincs vége, úgy érzem, mintha egyre erősebb lenne ez az óriás, mert azt már tudom, hogy nem egy 40-50-es harcsa van a horgomon. A következő próbálkozása a terület csatornaszerűen végződő sarka felé irányul, ezt végképp nem értem, hisz jobbra csak pár métert kéne megtennie, hogy elérje a viszonylag mély vizet, ahol sokkal nagyobb erőt tud kifejteni, hatékonyabban kapaszkodik a magasabb vízoszlopba. Ereje így is elképesztő, ezen a rövid szakaszon is többször meghúzta a keményre állított féket. Most balra a legnagyobb bokrot nézte ki magának, szerencsére a fordulás után többször kivágódik a farka, hatalmas robajjal próbál újra vizet fogni. Ettől a pillanattól kezdve határozottsága gyengül, az én bizalmam meg erősödik, hogy enyém lehet ez a hal. Egyre többször pumpálom el a bokortól, a visszaúszási kísérletek is gyengülnek. Lassan az irányítás is az én kezembe kerül.
Időközben Janiék 300 m-ről látva a fárasztást, segítségemre siettek. Ez igen jól jött, mert a csónakomban kaotikus állapotok uralkodtak. Jani átszállt, helyet csinált a halnak. A harcsát karnyújtásnyira pumpáltam a csónak oldalához. A szerelés összes erőtartalékát kihasználva megemeltem a vödörnyi fejét, de mire kimondhattam volna valamit Jani állába húzta a termetes méretű vágóhorgát és két kézzel a csónak oldalához rántotta. A harcsa próbált még egy pár kiflit csinálni, de a határozott kézzel tartott vasnak nem tudott ellenállni. A vészesen billenő csónakba már közös erővel emeltük be a 215 cm hosszú 100 cm kerületű 65,5 kg-os óriást. A kényszerűségből vásárolt, számomra még ismeretlen 0,28 mm WHIPLASH zsinór kitűnőre vizsgázott, jól bírta a rendkívüli terhelést és a bokrok, akadók okozta mechanikai behatásokat is. Úgy érzem ezt a harcsát meg kell köszönnöm Pistinek, Janinak és a koratavaszi élményt a tüskei-tónak.
