Mindattól függetlenül, hogy milyen halakra, milyen módszerrel szeretünk horgászni, biztos vagyok abban, hogy kevés olyan horgászt találni, aki ne szeretne életében legalább egy igazán jó harcsát fogni. Hazai vizeink legnagyobbra növő ragadozóját a legnagyobb misztikum is övezi. E nemes ragadozó céltudatos horgászata sok időt, energiát és legfőképp türelmet igényel. Rejtelmes életstílusát, szokásait, sajátosságait talán egy élet is kevés lenne, hogy valaki teljesen kiismerje…
Olykor hiába minden precizitás, van, hogy csak a kisebb példányokat lehet horogra csalni, és bizony sokszor előfordul az is, hogy csak egy kapitális tanulsággal lesz gazdagabb a horgász. Viszont ha megérkezik a hőn áhított nagy harcsa, minden átértékelődik az ember szívében, s minden korábbi áldozat vagy vízparton töltött üres óra egy csapásra értelmet nyer!
Ismeretlen ismerős, avagy a „hazai pálya” teljesen új arca
Mindig igyekszem nyitott szemmel járni és nem átsiklani a dolgok felett. Április elején több szép harcsafogás híre jutott el hozzám. Nem vagyok nagy harcsás, de minden információt érdeklődve fogadok, mert sosem lehet tudni, mi és mikor fog közülük hasznunkra válni később. Horgászbarátaim beszámolóit hallgatva akkor kezdett igazán lázba hozni a téma, amikor a fogások helyszínére terelődött a szó. A fogások ugyanis kedvenc vízterületemről, a Kiskunhalas határában elterülő Tóth-tóról érkeztek. Nagyon szeretem ezt a pályát, mert gyönyörű, gondosan karbantartott a környezete és páratlanul szép a halállománya. Rendszeresen horgászom is itt, korábban számtalan ponty- és amurfogásom élményének helyszíne volt ez a víz.
Anno, a tó kialakításakor (több mint 15 éve) telepítettek néhány harcsát a természetes szelekció érdekében, azonban ezek a rejtőzködő csúcsragadozók olyan ideális élettérre találtak a tóban, hogy mára egészen jelentős populációjuk fejlődött ki. Eddig csupán egyszer szántam rá magam, hogy próbát tegyek a horgászatukkal, de nem túl nagy sikerrel. Mindezek ellenére korábban sikerült már szebb harcsát fognom feederezés közben, ám nem fogott meg annyira, hogy utána kifejezetten harcsázni menjek. Ezúttal azonban nem volt maradásom, a hazai bajszosok híre bogarat ültetett a fülembe. Próba-szerencse alapon még azon a héten kilátogattam egy délután…
Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a Tóth-tavon mindenki számára adottak a lehetőségek, akár az éjszakai horgászatra is! Ez előzetes egyeztetést igényel, amelyben Tóth Sándor, a tó tulajdonosa teljes körű segítséget nyújt minden érdeklődőnek. Bátran ajánlom, forduljatok hozzá bizalommal! Elérhetősége: +36 30 955 4605
Az egyszerűség a legjobb elvén
A harcsázás az a módszer, aminél ha a felszerelésnek gyenge pontja van, a horogra akadt termetes hal garantáltan meg fogja azt mutatni! Ennek elkerülése érdekében első harcsás horgászatomra erős, megbízható felszerelést választottam, valamint talán a legegyszerűbb, úgynevezett „úsztatós” módszerrel készültem. Nézzük, hogyan álltak össze ezek pontosan:
A horgászat(ok) során először Haskó Tomi Unicat „kölcsön” harcsás botjait nyüstöltem, majd a MAD CAT White Deluxe modellt használtam 2,75 méteres hosszban. Mivel kizárólag partról kerestem a harcsákat, és a meghorgászott táv sem volt több 20-30 méternél, bőven elegendőnek bizonyult ez a méret. A bothoz 150-350 grammos dobósúly-tartomány párosul, mely kellő erőtartalékot biztosított minden eshetőségre. A botokra 80-as méretű Okuma Longbow orsókat helyeztem, azok dobjára pedig 0,56 mm-es Power Pro fonott főzsinórt. Hát, bizony nem könnyű összeállítás volt, főként a nem ehhez szokott kéznek, de a harcsákhoz ez kell! Szerelékem rendkívül egyszerűen elkészíthető, mindössze egy 35 grammos úszó, kettő cérnaütköző, egy gumiütköző, ólom, valamint erős horog szükséges hozzá. A fonott főzsinórra elsőként a gumiütközőt fűztem fel, majd ezt követően a karabineres kapocsba akasztott úszót. Alá került egy cérnaütköző, ezután a 20 gramm tömegű, belső zsinórvezetésű szivarólom, melyet alatta szintén egy cérnaütköző rögzített. A szerelék végén lévő horogtípus az összeállítás kulcsfontosságú eleme. A horogra - jobb esetben - hatalmas erőhatás nehezedik, és bizony, ha az nem kellően strapabíró, kegyetlenül eltörik vagy kihajlik. Számomra az Owner Cutting Point 5111-181-es, lándzsahegyű horog volt a legjobb választás 8/0-s méretben.
Biztató kezdet
Lelkesen vártam, hogy elteljenek a kora délután órái, és végre elinduljak az esti harcsa-próbára. Sanyival, a tógazdával 17 órára beszéltem találkozót, ezért munka után rögvest a tópartra siettem. Gyönyörű, napos idő volt minimális légmozgással, amit épp ideálisnak gondoltam a felszíni úszós módszerünkhöz. Minél hamarabb szerettem volna elkezdeni a horgászatot, lelki szemeim előtt szinte már láttam, hogy a termetes bajszosokkal küzdünk. Sanyi azonban nyugalomra intett… Elmondta, hogy a harcsák többnyire csak sötétedés után kezdenek mozogni, napközben, a meleg(ebb) órákban szinte lehetetlen megetetni velük bármilyen csalit, mert egyszerűen passzívak és rá sem hederítenek. Ez alól csak az ívási időszak képez kivételt, amikor a parti alámosásokban, padmalyokban kialakított üregekben a fészküket őrzik a harcsák. Ha egy ilyen helyre talál valaki és elég közel kínálja fel a csalit a fészekhez, a harcsa fenyegetésnek fogja érezni, bármi is legyen a horgon, majd megpróbálja elpusztítani a „betolakodót”. Tehát elsődlegesen az efféle helyzetekben sem táplálékként tekint a csalira, inkább ösztönös agresszivitására alapozva fogható meg.
Időközben elfoglaltuk horgászhelyünket és összeraktuk a felszereléseket. Sanyi javaslatára első dobásainkat egészen a partközelbe, csupán 5-10 méterre céloztuk. A tó legtöbb szakaszán ugyanis ilyen távolságra már minimálisan 2 méteres a vízoszlop, és ezt a szakaszt járják jellemzően a harcsák. Az első kapásra a szürkület időszakáig, kettő órát kellett várnunk. Kicsit furcsa volt ez számomra, mivel az aktív horgászathoz vagyok szokva, ahol folyamatosan új dobásokkal, új csalogató anyagokkal próbálom keresni és horogra csalni a halakat. Nos, ez a legkevésbé sem az a stílus! A lassan estéhez készülődő, tükörsima felszínen egyik pillanatban még vigyázban álltak úszóim, majd minden előjel nélkül az egyik elindult oldalra, s néhány centiméter után eltűnt a víz alatt. Azonnal bevágtam, ám kicsit gyengébb ellenállást kaptam, mint amire számítottam. A megakasztott hal szaporákat ütött a zsinóromon, majd hamarosan intenzív, tekergő csapkodásba kezdett. Az erős felszereléssel nem sokat tudott kezdeni, így rövid fárasztás után egy 2,3 kg-os kis harcsa került a merítőhálónkba.
Első halként nagyon örültem neki, hisz végre mozgalmassá tette a délutánunkat. Ahogy mondani szoktam: Ki a kicsit nem becsüli, az nagyot úgysem fog! Hamar útjára engedtem a megfáradt kis bajszost és reménykedve dobtam vissza úszómat, de már egy másik helyen. Alig fél óra múlva megérkezett a következő kapás a part elé bevetett csalin. Az esti fényváltás gyönyörű árnyalataiban hihetetlenül jó élmény volt az újabb hal fárasztása, s ezúttal már jóval tartalmasabb erőt is éreztem a horgon. Néhány perc után egy 8,3 kilogramm súlyú harcsát tarthattam a kezemben! Ez a hal is ugyanarra a csalira csábult el, mint előző társa. A horgon három szál nadályt kínáltam nekik oly módon, hogy a puha testű férgeket a szívószervük alatt, teljes testhossznyi lelógást hagyva tűztem meg. Így tudják a legnagyobb, legintenzívebb mozgást produkálni, és mivel a szívókorongjuknál vannak rögzítve, nem is tudnak hozzátapadni a horoghoz vagy egymáshoz.
Az este későbbi részében már nem volt több akciónk, viszont feltétlenül pozitívnak értékeltük az eredményeket. Sanyi szerint darabra jó volt az arány, viszont ezek „csak az aprajából valók” voltak. Megbeszéltük, hogy holnap ugyanitt, ugyanekkor folytatjuk és adunk még egy esélyt magunknak a statisztikánk javítására.
Folytatás másnap
Kora délután már a botjaink mögött ültünk. Ezúttal a tó egy egészen másik pontján, a „nagy fa” környékén foglaltunk helyet, mert hasonlóan jó lehetőségeket láttunk ebben a szakaszban, mint a tegnapiban és így legalább több tapasztalatot is tudtunk gyűjteni. Akár egy nyári délutánon, úgy tűzött a Nap, alig-alig mozgatta úszóinkat olykor a szellő. Nem igazán bíztunk benne, hogy ebben az időszakban kapásunk lesz, de biztos, ami biztos, a legjobbnak vélt helyekre juttattuk szerelékeinket. Alig fél órája voltak bent a szerelékeim, amikor meglepetésemre eltűnt az egyik úszóm. Elképesztő látvány volt, ahogy a mozdulatlanul álló úszótest minden előzmény és oldalirányú mozgás nélkül egyszer csak függőlegesen lecsapódott a víz alá. Annyira gyorsan történt, hogy csupán egy aprócska vízgyűrű maradt utána a felszínen. Ha ezt egy sorozatfelvételen megörökítette volna valaki, annyit lehetett volna látni rajta, hogy az egyik képkockán még megvan az úszóm, a másikon pedig már csak annak hűlt helye marad. Nem ültem messze a botomtól, csupán két méterre, s a látottak után azonnal ugrottam is érte, de addigra már bő 10-15 métert elengedett orsóm dobjáról a bőszen dolgozó nyeletőfék. Bevágás után hatalmas erőt éreztem a zsinór végén, olyan erővel tört a hal előre, hogy alig bírtam a vízszintestől feljebb emelni a botot… A kezdeti vehemencia azonban csalóka volt, mert néhány pillanattal később a hal megállt és egy helyben kezdett forogni a felszín közelében. Durva ütések futottak végig a felszerelés minden pontján, majd hamarosan láttam, ahogy egy terebélyes, márványszínű harcsafarok kivágódik a vízből.
Nagyon izgalmas mozzanatsorok voltak, de a harcsa ereje hamarosan fogyni kezdett, kisebb példány volt, mint ahogy azt elsőre sejtette velünk. Hamarosan merítőhálóba húztuk az ellenfelet, a délután meglepetésharcsájának súlya 10,24 kg volt. Mindjárt elsőre fantasztikus kezdésnek gondoltam, és ez a hal rácáfolt a délutáni passzív időszak teóriájára is!
Közeledett az éjszaka, mi pedig érdeklődve vártuk, mit hoz majd a holdfényes sötétség. A tiszta, teliholdas éjszakákon tapasztalható jobb fényviszonyok jellemzően bátortalanná, óvatosabbá teszi a harcsákat, így horgászatukra nem ez az ideális időszak. Ilyenkor a horgásznak is sokkal jobban oda kell figyelnie, hogy véletlenül se keltsen semmilyen felesleges zajt. Mi a parttól alig néhány méterre horgásztunk, ezért ez még hatványozottabban vonatkozott ránk.
Szépen beesteledett, és ahogy a természet hangjai, mi is teljesen elcsendesedtünk. Olykor a távolból hallatszott egy-egy halugrás okozta csobbanás, de összességében eseménytelenül telt az idő. Némán ültünk a botok mögött. Majdnem éjfélre járt az idő, mikor az egyik part menti nádcsomó közelébe dobott úszóm először egy nagyot billent, majd egy másodperccel később a zöld fényével pislákolva azonnal eltűnt a sötétségben. Nem késlekedtem a válasszal én sem, rögvest kézbe vettem a botot és egy nagyot emeltem rá. A bevágás rendben volt, amire lassú, tompa lüktetéssel reagált a megakasztott hal. Rendkívüli erő volt benne, ami egyre jobban kezdett kiteljesedni a következő percekben. Jó pár méternyi zsinórt lehúzott, mire meg tudtam állítani és elkezdeni magam felé terelni. Az erős felszerelést kihasználva igyekeztem minél keményebbre fogni a fárasztást, ám még így is elképesztő erő volt a halban. 10-12 perc kőkemény csatát követően második próbálkozásra sikerült megmeríteni a halat, ami épphogy csak belefért az extra méretű merítőhálónkba.
A termetes bajszos minden erejét kiadta a fárasztás során, mert a parton már szinte mozdulatlanul tűrte a fotózás mozdulatait. A lehető leghamarabb vissza akartam engedni, nehogy az adott állapotában túlságosan megviselje a szárazföldi kaland, de még fáradtsága ellenére sem könnyítette meg a dolgomat. Hozzá vagyok szokva a nagy halak szakszerű tartásához egy-egy fénykép erejéig, de a jó harcsás fotók készítésének bizony külön művészete van! Nagy nehezen sikerült megtalálni a legkevésbé esetlen pozíciót, s néhány kattanás után örömmel adtam vissza a gyönyörű ragadozó szabadságát. Az éjszaka során Sanyinak még sikerült egy szebb, 10 kilogrammot meghaladó példányt fognia, de nekem már nem volt több kapásom. Egyáltalán nem bántam ezt, hisz ilyen fantasztikus élmények után nem is kívánhattam volna többet!
„Három a magyar igazság!”
A következő nap délelőttjén csörgött a telefonom. Miután Sanyi nevét láttam a kijelzőn, egy cseppet sem lepett meg a következő percekben lezajló beszélgetés: „Te, Gabi! Ráérsz ma este? Csak meg kellene próbálnunk ezt a harcsa pecát még egyszer! Elvégre, három a magyar igazság, hátha ma is sikerül elcsípnünk valami szebb formát!” Barátommal maximálisan egy rugóra járt az agyunk, mert én is hasonló rafináltságon törtem az fejem, miközben az előző éjszaka fogott harcsák fotóit nézegettem. Nem volt kérdés a válaszom, aznap is szerencsét kellett próbálnunk! Kicsit elhúzódtak a napközbeni teendőim, ezért csak később tudtam a tóhoz érni. Megérkezésem után gyorsan összeraktam a botokat és már csobbantak is befelé a nadályokkal tűzdelt horgaim. Nagyon biztatóan alakult a forgatókönyv, mert első harcsám alig váratott magára többet 20 percnél. Nagyon szép példány volt a maga 6,76 kilójával, soha rosszabb kezdést!
A sötétség beálltával drasztikusan lehűlt a levegő, jóval hidegebb volt, mint az előző éjszakákon. Az olykor megélénkülő szél bágyadt felhőréteget tolt a csillagos égboltra, amivel eltakarta a Hold fényét. Úgy gondoltam, legalább ennyi pozitívuma van a kellemetlen, didergő közérzetet teremtő időnek, mert így talán a rejtelmes harcsák is bátrabban fognak mozogni és aktívabban táplálkoznak majd. Sokáig ebből semmi nem látszott megvalósulni, mert a zord időben semmi más nem mozgott, csak a szélben hajladozó növények ágai, levelei. Az éjszaka nagy része síri csöndben telt, mígnem a szél teljesen alábbhagyott. Ahogy kisimult a vízfelszín, szinte azonnal eltűnt az egyik úszóm, ám a rákövetkező bevágás üres volt… Amikor kitekertem, láttam, hogy egyetlen nadály sincsen a horgon, ami egyértelműen jelezte, hogy kisharcsa volt a tettes. Sanyi nem lepődött meg ezen, elmondása szerint évről évre rendszeres és bőséges a harcsaállomány természetes szaporulata. Miközben csaliztam a parton lévő horgot, fél szemmel a másik úszómat is figyeltem. Hirtelen az a fénypont is alámerült, majd utána ugyanaz az eseménysor játszódott le, mint az előbbi luftos akciónál. Kicsit kezdett bosszantani a dolog, mert ahol már a második apróság jelentkezik, ott valószínűleg több is lesz, és nem értük akartam végigvacogni az éjjelt. Négy órához közeledett az idő, amikor átsétáltam Sanyi botjaihoz, hogy kicsit megmozgassam végtagjaimat. A botjaimtól 20 méterre állhattam, amikor megpillantottam, amint a bentebb lévő úszóm egy szempillantás alatt tovatűnik a sötétben. Orsóm fékje is azonnal felsivított, ami rögvest nyomatékosította: ez bizony nem kölyökharcsa lesz! Annyira fellelkesültem, hogy hirtelen elfelejtettem felkapcsolni a fejlámpámat, és ahogy a sötétben rohantam a botom felé, véletlenül túl is szaladtam rajta. Miután sikerült „megvilágosodni” és betájolni magam, lüktető adrenalinnal telve vettem kézbe botomat a még mindig bőszen zizegő orsóval. Bevágás után amint megszüntettem a nyeletőfék lazaságát, olyan elemi erejű húzást éreztem, ami rögvest derékhoz támasztatta velem a felszerelést. A távolra kerülő eleven súlyt csak nagy nehezen tudtam megállítani, majd minden erőmet beleadva kezdtem a part felé pumpálni. Soha korábban nem tapasztaltam akkora ütéseket a zsinóromon, mint amikor ellenfelem irányt váltott, s zabolázhatatlan rohamokba kezdett. Bő 10 perc telt el, mire a part közelébe tudtam erőltetni. A jellegzetes kígyózó mozgást a felszínhez egyre közelebb váltották fel a csapások, majd egyszer csak egy óriási tátongó harcsaszáj törte át a kavargó vízfelszínt. A hatalmas fejet majd kétméternyi test követte, amin ahogy a lámpám fénycsóvájában végigpillantottam, kezem-lábam remegni kezdett. „Ez nagyobb, mint én magam!”, hasított belém a felismerés. Nem láthattam sokáig a halat, mert szinte egyből megpróbált visszatörni a mélybe, azonban azt sikerült megfigyelnem, hogy a horog tökéletesen az izmos szájszélbe akadt. Jobb nem is lehetett volna, ezért még bátrabban fárasztottam a következő percekben. Igazi csata volt ez a javából!
Halam fokozatosan fáradt és hamarosan újra levegőre tudtam húzni. Éreztem, nemsokára esélyem lesz megnyerni a küzdelmet. Mikor először mozdulatlan maradt a víztetőn, a meredek parton hasra feküdtem és megpróbáltam a halért lenyúlva, az állkapcsát megragadva felhúzni. Ekkor azonban elkövettem egy majdnem végzetes hibát! Ahhoz, hogy megragadhassam a halat, a földre kellett tennem a botot. Bal kézzel a főzsinórt próbáltam feszesen tartani, jobb kézzel a halért nyúltam, de az még nem volt kellőképpen kifáradva és kitépte magát a kezemből. Ekkor azonban a földön fekvő botom főzsinórja rátekeredett, pontosabban egy szorító kötéssel ráhurkolódott a jobb felkaromra. A zsinór egy pillanat alatt olyan erővel vágott a karomba (még a vastag ruhán keresztül is), hogy felszisszentem. Volt ám „para”, hogyan szabaduljak meg a zsinórtól?! Szerencsére pillanatok alatt lefejtettem magamról, majd a botot újra felvéve fárasztottam tovább életem harcsáját. Alig két perc múlva ismét ott tátotta hatalmas száját előttem, ekkor már óvatosabb voltam és egyet a fejére koppintva vártam, hogy mi történik? Újra elúszott, de már csak az utolsó körét tette meg, többet akárhogy kopogtattam fejét, nem úszott el. Két kézzel nyúltam a szájába, de a meredek patron egyszerűen nem tudtam felhúzni. A tógazda mentett meg, megmerítette, de még az óriási merítőből is kikandikált farka, ami azzal fenyegetett, hogy a harcsa hossztengelye körül többször megpördülve, hogy kifordul belőle… Magam sem tudom, meddig húztuk-vontuk, cibáltuk, de egyszer csak a füves parton volt! Mindketten felkiáltottunk örömünkben, alig akartam hinni a szememnek, amikor a hatalmas hal teljes szépségében terült el előttem. A vér még dübörgött a fülemben, az adrenalin pedig száguldozott az ereimben, amikor leguggoltam hozzá és kiakasztottam a horgot a szájából. Nem igazán tudtam szóhoz jutni az örömtől, nyilvánvaló volt, hogy életem új rekordja fekszik előttem. Szerettem volna méltó módon megörökíteni a gyönyörű halat, ezért a fotók készítésével vártunk reggelig (a harcsát a haltoroló bárkába helyeztük). A mérést azonban nem akartam későbbre hagyni, alig vártam, hogy megtudjam, mekkora a harcsa súlya. Kereken 37 kilogramm volt, hossza pedig farokúszóval együtt 183 cm!
Mit is mondhatnék a végén? Aki teheti, próbálja meg a harcsázást, néni szerencsével olyan élményekben lehet része, amit amíg él, el nem felejt!
Írta: Döme Gábor
Fotók: Csapi Károly, Döme Gábor
