Most következő cikkemben olyan tippeket osztok meg Veletek a csalizást, szereléket, jelző-használatot illetőleg, amik mind kezdő, mind már tapasztalt rutinos rablóhal-horgászok számára hasznosak lehetnek, és segítséget nyújthatnak egy sikeres süllő horgászathoz a Balatonon. Tartsatok velem, ígérem, kalandos utazásban lesz részetek!
A „magyar tenger”, a Balaton iránti rajongást, szeretetet és tiszteletet nagypapámtól és édesapámtól örököltem. A sors úgy hozta, hogy nagypapám régi vágya mintegy 16 évvel ezelőtt valósult meg, családom vett egy apartmant a tó déli partján. Emlékszem, mikor először kiléptem a vízpartra, ámulatba ejtett a Badacsony és a körülötte elterülő hegyek szépsége, a nádasban muzsikáló békák koncertje és az ég-víz egybefüggő gyönyörű kék színe.
Így kerültem szoros kapcsolatba a magyar tengerrel, ami azóta is minden alkalommal lenyűgöz, akárhányszor is látom. 16 éve nem telt el úgy tavasz, nyár vagy ősz, hogy ne hódoltam volna kedvenc időtöltésemnek e festői környezetben fekvő tavon.
Az idén már hetek óta csak az járt a fejemben, hogy ősszel sikerüljön apukámmal egy pár napos süllőzést összehozni. Az optimális horgászidő kiválasztásához figyelemmel kísértem az időjárás alakulását és a szolunáris táblát, melyek segítettek meghozni a végső döntést. Végre eljött a várva várt nap, a teljes hadifelszerelést a kocsiba bepréselve indulhattunk, úti célunk nem meglepő módon a Balaton volt.
Az érkezést, a csomagok gyors kipakolását követően első utunk a partra vezetett. Az idő csodálatos volt, a nap úgy sütött, mintha augusztus lenne. A vízpart gyors feltérképezését követően a napfényben fel-felugráló küszök hamar elárulták tartózkodási helyüket, így kezdődhetett is az őszi rablóhalazás első felvonása, a csalihalfogás.
A félórás snecizés eredménye 40 kishal volt, ami bizakodással töltött el minket, ugyanis szívünk mélyén azt reméltük, hogy a süllők is legalább annyira mohók és éhesek lesznek, mint a kis küszök voltak.
A csalihalak sikeres csapdába ejtését követően kezdetét vehette a rablóhalazás második felvonása, a küszök mélyhűtőben való lefagyasztása, és ezalatt párhuzamosan a ladikos bevetéshez szükséges teljes felszerelés összekészítése. Most biztos néhányan azt gondolják, hogy nekünk elmentek otthonról… ki az az őrült, aki lefagyasztja rablóhalazáshoz a csalihalat, ahelyett, hogy élő kishallal horgászna? Jelentem, ez nem őrültség, hanem tapasztalat, ami már számtalanszor bizonyította sikerességét. Ha eddig csak élő hallal próbáltál süllőzni, ajánlom, hogy próbáld ki a fagyi verziót is. Fontos, hogy fagyaszd le teljesen a kishalakat, majd mikor csónakba szállsz, tegyél egy kis vizet egy vödrödbe és tedd bele a zacskóban lévő megfagyott kishalakat. Így azalatt a 10-15 perc alatt, amíg a csónakoddal eléred a megcélzott horgászhelyet, a küszök egy picit meglágyulnak, optimális állagúak lesznek a horgodon.
Az út, a be- és kicsomagolás, a csalihalfogás, a csónak előkészítése és más egyéb műveletek hosszan elnyúltak aznap, így már jócskán késő délután volt, mikor ladikunk elhagyta a kikötőt és elindult Badacsony irányába.
Az a jó a Balatonban, hogy majdnem mindig tartogat valami meglepetést az ember számára. Mint ahogy a fenti képen is látható, míg a vasmacskánk vízbe bocsátásakor szinte teljes szélcsend és tükörsima víz volt, addig alig fél órára rá feltámadt a szél és kellemes hullámzás vette kezdetét, kedvezve nekünk. Az elmúlt évek tapasztalata azt bizonyítja, hogy hullámzásban sokkal nagyobb a halak étvágya, általában ha keleti vagy északi szél van, akkor Fortuna mindig kedves hozzánk és horgunkra irányít egy-egy csíkos hátút.
A hullámzás reménnyel töltött el minket, így gyorsan felcsaliztunk a frissen fagyasztott snecikkel és ezzel kezdetét vette a rablóhalazás legszebb és legizgalmasabb része, a harmadik felvonás.
Mielőtt belevágnék a kalandsorozat leírásába, ejtek néhány szót a szerelékről és a jelzőkről. Számtalan rablóhalas szerelék létezik, és mindenki - joggal - azt hiszi nyerőnek, ami neki bevált (elnézést, ha valakit untatok a következő sorokkal, mert már ismeri, pusztán azért írom le, hátha van olyan kedves Olvasó, aki most szeretné életében először kipróbálni a süllőzést).
Nekünk két szerelék vált favorittá (a kettő alig különbözik egymástól, de röviden mindkettőt leírom). Az első számú favorit: tégy egy véghorgot és körülbelül 60 cm-re a véghorogtól egy forgókapcsot, a forgó feletti részre tégy egy kis gyöngyöt, ez a gyöngy teszi lehetővé, hogy az ólom szabadon fusson a főzsinóron. A gyöngyre rögzíts egy körülbelül 10 cm hosszú damilon egy 5 grammos ólmot, így a hal mikor felveszi a kishalat, nem fogja megérezni a súlyt. De mivel a Balatonban nagyon sok helyen vannak áramlatok, gyakran csak véghorgot teszünk és egy forgót, gyöngy és ólom nélkül, ami az áramlatba beledobva szintén nagyon sokszor hoz halat (ez a kettes számú kedvenc).
A kapásjelzőkre is számtalan lehetőség kínálkozik, nekünk a nagypapám által alkalmazott „surprise” (ejtsd: szöprájz) a mindenkori favorit. Biztos vagyok benne, hogy mindenki ismeri és szereti (legyen szó gyerekről vagy felnőttről) a „Kinder Surprise”-t. No szóval, ha veszek egy kindertojást, akkor az nekem mindig három örömöt szerez, elsőször mert összerakhatom a benne rejlő játékot, másodszor mert megehetem a finom tejcsokoládét, harmadszor pedig mert a játékot rejtő tokból jelzőt tudok csinálni süllőzéshez. Ehhez nem kell mást tenni, csak a kindertojásban rejlő műanyag doboz felét venni, átfúrni és beletenni egy műanyagcsővel borított drótot. Ez utóbbi segítségével lehet rátenni a főzsinórra úgy, ahogy a képen látható - én mondom Nektek, nincs annál szebb hang, amikor a kis surprise elkezd kattogni (amikor a hal lehúzza a damilt a dobról, a surprise felmegy, majd leesik a lábrácsra és ezáltal folyamatos kattogó hangot ad).
Most, hogy a száraz szakmai részt már letudtuk, jöhet a kalandsorozat!
Ott tartottam az imént, hogy a hullámzás kezdetét vette, botjaink a helyükön, csöndben üldögélünk és várjuk, hogy megszólaljon az első surprise :-)
Nem telt el húsz perc, mikor a mellettem fekvő boton lévő surprise olyan erővel vágódott először a bothoz, majd a csónak deklijéhez, hogy biztos voltam benne, vagy angolna lesz a bátor jelentkező, vagy balin. Az intenzív ráhúzást viszont teljes csönd követte, esélyt sem adva nekem, hogy reagáljak. Kihúztam, hogy megvizslassam a csalihalat, és szerintem a kép magáért beszél… el kell ismerni ebben a játszmában a halak szerezték meg az első gólt.
Mondtam is apukámnak, „hűha, no most aztán el kell kezdeni hajrázni, hogy megszerezzük a győzelmet, de legalábbis illene egy döntetlent kihoznunk ebből a napból”.
Éppen csak újra bevackolódtam a csónak orrába, behunytam a szemem, élveztem a friss levegőt, a csöndet, mikor olyan harkály-kopogás ütötte meg a fülemet, hogy bizony hirtelen azt hittem, erdőben vagyok, nem a vízen. Kipattant a szemem, újra frissnek és erősnek éreztem magam és már vettem is kezembe a kis botot, amin a kindertojásból készített kapásjelző úgy ugrált, mint a tíz év alattiak a felfújható ugrálóvárban.
„Igen, itt az egyenlítési lehetőség”, mormogtam magamban és hálás voltam, hogy Fortuna adott még egy esélyt.
A hal megfogását illetőleg is van, aki erre, van aki arra esküszik. Apukámmal mi azt preferáljuk, hogy felnyitjuk a racsnit, hagyjuk hadd vigye az áramlat a zsinórt, hadd csapjon rá ott a ragadozó ahol neki tetszik, majd a kapást követően még egy rövid ideig nyeletünk, kontaktust teremtünk és utána bevágunk.
Mivel a jelzőt harkályként kopogtató halacska nagyon szépen, egyenletesen szedte le orsóm dobjáról a damilt (ellenben a korábbi haltársával, aki csak egyet rántott és leszakította a küsz fejét), úgy döntöttem, eljött az idő: bevágtam. Egyből éreztem, hogy a „vendég” nem süllő lesz, mert a hal a víz felszínén közeledett.
Még pár percig fárasztottam a sportosan küzdő halat, majd mikor már teljesen kifáradt, apukám egy gyors és határozott mozdulattal megszákolta.
Annak ellenére, hogy pár percig nyelettem a halat, szerencsére csak a szája szélébe akadt a horog, így a gyors fényképezkedést követően úszhatott is vissza a magyar tengerbe.
Itt szeretném megemlíteni, hogy hihetetlen sok kritikát kaptam régi horgásztársaktól, ismerősöktől az elmúlt fél évben a „fogd meg és engedd vissza” elv kapcsán. Gyakran a fejemhez vágták, hogy „Dóri, nem voltál te ilyen régen, miért nem viszed haza a kifogott halat? Mindig van valaki, akinek oda tudnád adni”, vagy mondták azt is, hogy „Hogy van az, hogy a múltban elhoztad a halat, most meg nem. Hülyeség visszaengedni, akkor kifogja más és hazaviszi az”, illetve kaptam olyan megjegyzést is hogy „Jó-jó, alkalmazod, a fogd meg és engedd vissza elvet a pontyoknál amikor bojlizol, de miért alkalmazod a Balatonon is?”.
Nos, szeretném kijelenteni, hogy a mind a családom, mind jómagam nagyon szeretjük a halat, immár hagyomány, hogy karácsonykor mindig azt eszünk, és nem tagadom, a múltban minden kifogott méretes halat hazavittünk, nemigen volt arra példa, hogy visszaengedtük a halakat természetes vízen. DE, amióta elkezdtünk bojlizni, a nagy pontyokkal történő különleges bánásmód segített megérteni, hogy lehet a horgászatot természetes vízen is ésszel csinálni. Meg lehet azt valósítani, hogy halat is viszel haza és engedsz is vissza. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a jövőben nem fogok egy-két méretes pontyot hazavinni; meg fogom tenni, mert mint ahogy mondtam a családom szereti a halat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy azokat a halakat (süllő, balin, angolna), amik a nyeletés során mélyen a gyomrukba nyelik a horgot, nem viszem haza (a gyomrukba mélyen beleállt horog a jövőben ellehetetlenítheti a táplálékszerzést, ha vissza is engedem, pár nap alatt beledögölhet a hal). De Tőletek, akiktől a kritikát kaptam, illetve mindazoktól, akik a mai napig értelmetlennek tartják a Balatonon a „fogd meg és engedd vissza” elv gyakorlását és kinevetnek, legyintenek, mikor erről beszélek, azt szeretném kérni, hogy gondoljátok át a most következő pár mondatot.
Mikor a vádakat kaptam, eléggé szomorú voltam és leültem beszélgetni anyukámmal, aki életemben eddig mindig, minden helyzetben nagyon jó tanácsot adott. Elmondtam neki a kritikákat, majd megkérdeztem: „Anya, Te is úgy gondolod, hogy ha a Balatonba visszaengedem a halakat az értelmetlen?”. A kérdést követően anyukám két másodperc elteltével a következő választ adta: „Nem, Dóri, egyáltalán nem értelmetlen, hisz azokat a könyveket sem égetjük el, amiket már elolvastunk, pont azért, hogy másoknak is legyen lehetőségük elolvasni őket”.
Az este hátralévő részében már nem volt kapásunk, így az első napot egy döntetlennel zártuk. Másnap, vasárnap reggel erős keleti szélre ébredtünk, betettük az összes holmit a csónakba és elindultunk a tó közepe felé. Szegény kis akkumulátoros motorunk nagyon lassan tudott csak haladni az erős, nagy hullámok között, vagy 30-40 percbe telt, míg elértük horgászhelyünket.
Hajnaltól reggel kilenc óráig ültünk a csónakban, de hiába, egyetlen kapásunk sem volt. Úgy döntöttük, hogy helyet változtatunk, keletebbre mentünk vagy 400 métert. A többi csónak sorra indult a part felé, hisz a hullámzás érezhetően erősödött, de mi nagyon bíztunk benne, hogy egy kapásunk csak lesz a reggel folyamán, ezért még kitartottunk.
Az új helyet elfoglalva újra bedobtunk és elkezdtük bűvölni a botokat, de hosszú percekig semmi sem volt. Már-már úgy voltunk vele, hogy mi is megelégeljük az „ingyen-hullámvasutat”, hisz akkor már akkorák voltak a hullámok, hogy a gyomrom fel-le járt, de akkor hirtelen kedvenc kis zöld színű botom (aminek horgáról tegnap este egy rablóhal leszakította a küsz fejét és aminek a SUPERGREEN nevet adtam korábbi teljesítménye miatt) „surprise” jelzője kopogni kezdett, jelezvén, hogy érdeklődő van a damil másik végén. Annyira megörültünk apukámmal - hisz már majdnem lemondtunk a reggeli kapásról -, hogy mindketten csak meredten néztük a zsinór pergését, minden más másodlagos volt abban a pillanatban. A hal egy ideig lassan, komótosan szedte le a damilt a dobról, aztán hirtelen megállt. Mindketten szó nélkül, izgatottan vártunk, mert két lehetőség volt: vagy kiköpte a kishalat, vagy lefeküdt a négy méter mélyen lévő iszapba és most forgatja be a szájába a csalit. Körülbelül 20 másodperc elteltével a damil újra lassan vánszorogni kezdett a dobról, mindketten megkönnyebbültünk. A hal húzását nem tartottam gyorsnak, de egyenletesnek igen, ezért rövidet húzva megteremtettem a bevágáshoz szükséges kontaktust és megemeltem a botot. Már bevágáskor éreztem, hogy szép hallal van dolgom, és azt is sejtettem, hogy süllő lesz az illető. Sejtésem bebizonyosodott, az ötperces fárasztást követően egy a gyönyörű csíkos hátú bukkant fel a víz tetején.
A 9:30-kor érkező csodálatos süllő bebizonyította számunkra, hogy érdemes volt várni és a hullámoknak ellenállni. A horog ez esetben is éppen csak a hal szája szélébe akadt, így a fényképezést követően visszaengedtük, és hipp-hopp, el is tűnt a hullámok miatt felkavart Balaton zöldes színű vizében.
Hihetetlen boldogok voltunk és ez a boldogság újabb erőt adott, hogy további perceket bírjunk ki a hullámok tetején. Egy ilyen szép fogas lehet a horgászat eredménye, ha az ember kellően erős, hisz magában és kitart a véleménye mellett. Köszönjük, Balaton!
A percek teltek-múltak és mi vártunk, vártunk, vártunk. Nem kellett rohanni, nem kellett munkába menni, csak ott ültünk és pihentünk a tó közepén, csipegettük a szőlőt és beszélgettünk. A Balaton vízén eltöltött minden perc csodálattal tölt el, legyen szó halfogásról, vagy csak a táj és a természet szépségének élvezetéről.
Tíz óra volt, tisztán hallottuk a part szélén elhaladó vonatot, mire hirtelen apukám botján is egy lelkes vendég mutatkozott. Hihetetlen gyorsasággal pörgette lefelé a damilt, latolgattuk is, hogy ez vagy egy nagyon éhes süllő, vagy egy balinkoma lehet.
Apukám pár perc várakozást követően úgy határozott, hogy véget vet az izgalmaknak, határozottan megemelte a botot és egy-két perc alatt a szákba is terelte ezt a cuki csöppséget.
Épp hogy csak visszaengedte a kis süllőt, már fordulnia is kellett a bal oldalán lévő botjához, ugyanis hirtelen azon is kopogni kezdett a surprise. Mondtuk is, hogy ahhoz képest, hogy hajnaltól reggelig egy húzás sem volt, elég jól felpörögtek az események.
Nem nyeletett sokat, már be is vágott. Mondta is, hogy bevágáskor érzett valami kicsi ellenállást, de vagy kifordult a horog, vagy nagyon pici halról van szó. Legnagyobb meglepetésünkre egy garda volt a horog végén. Nagyon örültünk neki, mert már jó pár éve nem fogtunk ilyen halat a Balatonon. Gyors fotó a hallal, majd mehetett is vissza a hatalmas hullámok közé. Remélem, jövőre én is kifogom :-)
A gardát követően a hullámok még egy angolnát sodortak horgunkra, de sajnos ez a hal annyira mélyen benyelte a horgot, hogy nem tudtuk már visszaengedni. Egy kedves ismerősünknek adtuk a parton, aki nagyon örült neki, mert nem fogott aznap reggel semmit.
Boldogan, mosolyogva indultunk a csónakkikötőnk felé, azzal a tudattal, hogy egy csodás reggeli pecán vagyunk túl.
Aki jól ismer, az tudja, hogy igen sok zord körülményt képes vagyok elviselni a horgászat során, és ha muszáj, akkor el is viselem, de mint mindenhol az élet területén, így a horgászatban is van véleményem szerint optimális állapot. Én akkor tartom optimálisnak a pecát, ha a következő három dolog egyszerre megvalósul: 1) kapnak a halak/jó a fogás, 2) szép az idő, 3) van, aki főz ránk. Így mikor süllőzésből délre kiérünk, megebédelünk, majd irány vissza a vízre! Szerencsénkre ez a pár napos őszi peca optimálisra sikeredett, ugyanis a halak szépen ettek (mindjárt meg is osztom Veletek, hogy még milyen halakat fogtunk a többi napon), az idő csodálatos volt (indián nyár ősszel) és - hála nagymamának, aki főzött ránk - teljes panzión voltunk, így reggeltől estig csak a horgászatnak tudtunk hódolni.
Az ebédet követően, bár jól jött volna egy kis alvás, mégis inkább úgy döntöttünk, hogy a küszök nyomába eredünk, hogy délután három-négy óra környékén már ki is tudjunk hajózni a nyílt vízre. A reggeli őrült hullámzás szépen lecsillapodott, így gyorsan kimotoroztunk a megszokott 800-900 méteres távolságra.
Míg délután négy órakor az ember akár egy szál pólóban és rövidnadrágban is elvolt, addig bizony estére fel kellett öltözni rendesen, mert azt követően, hogy a nap lebukott a hegyek mögé, hihetetlen gyorsan lehűlt a levegő.
Annak ellenére, hogy már kora délután el tudtuk kezdeni a horgászatot, szürkületig egy húzásunk se volt. A nap már majdnem lebukott, mikor a kedvenc, supergreen névre keresztelt botomon lévő surprise kopogni kezdett. Kezembe vettem a botot, nyelettem egy darabig, majd egy határozott bevágást és rövid fárasztást követően sikerült merítőhálóba terelnem ezt a szép süllőt.
Már messziről - még mikor csak a merítőben volt a kis csíkos hátú - láttuk, hogy éles fogai között ott a kishal, szája szélében meg a horog. Gyors fényképezkedés e csodálatos balatoni lakóval, és már engedtem is vissza.
Körülbelül 40-50 másodpercet a vízben kellett tartanom, mert a kis süllő sokkot kapott attól, hogy valaki horogra csalta és kiemelte otthonából. A vízbe érve vagy egy percig nem hitte el, hogy újra szabad, ezért ott maradt a kezem mellett. Majd hirtelen csapott egy akkorát, hogy a vízfröccsenés után már csak hűlt helyét láttam, azt hiszem, erre mondjuk azt, úgy úszik, mint hal a vízben :-)
Minden okunk megvolt az örömre, hiszen már fogtunk egy süllőt, a szél kellemesen fújdogált, a hullámzás optimális volt, mikor a távolban lemenő tüzes golyót csodálva hirtelen új kapásra lettünk figyelmesek. Apukám el is kezdte a nyeletést, folyamatosan nézte, figyelte, hogy a hal milyen intenzitással húzza a damilt.
Nem kellett sokat várnunk, hogy meglássuk az éhes ragadozót, pár perces fárasztás után feljött a csónak mellett a vízfelszínre és engedte, hogy egy képet készítsünk róla.
Apukám kíméletesen visszaengedte halát, mely az este utolsó süllője volt. Több kapásunk ugyanis nem volt, a halak étvágya alábbhagyott, ezért úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk és korán lefekszünk, hogy holnap újult erővel induljunk a rablóhalak nyomába.
Úgy éreztem, hogy alig aludtam még, mikor a mobiltelefonom ébresztője elkezdett sipítani a fülem mellett hajnal 3:30-kor. Mondtam is apukámnak, még jó, hogy pihenni jöttünk ide… :-) amikor munkába megyek, akkor elég csak reggel 7-kor kelnem, de amikor pihenek, akkor reggel 3:30-kor kell ébrednem. Sajnos igaz az a mondás, hogy „aki korán kel, az egész nap álmos” :-), de hát én választottam ezt a hobbit, bírnom kellett a strapát… így összeszedtem minden erőmet, és ezzel elindult a hajnali bevetés.
Koromsötétben kipakoltunk, felszereltük a motort és már siklottunk is a tó közepe felé, bízva a reggeli aktív időszak kapássorozatában.
Azt hiszem, hogy a Balatonnál nyaralóként sosem lettem volna képes felkelni hajnalban, hogy megnézzem a napfelkeltét, de horgászként ezt simán megtettem, megteszem és meg is fogom tenni. Hajnalban készített fényképeimet nézegetve mindig azt vonom le következtetésnek, hogy nem kellemes érzés korán kelni, de a táj látványa minden fájdalomért kárpótol.
Négy óra harminc percre az összes botunk a helyére került, minden adott volt, már csak a kapásra vártunk. Két és fél órán keresztül egy mozdításunk sem volt, de reggel hét órakor mintha megtáltosodtak volna a halak, kapás kapást ért.
Első jelentkezőm igen intenzív kapást produkált. Úgy tépte le a dobról a zsinórt, hogy mondtuk is, ez vagy nagy süllő, vagy balin. Nem nyelettem sokat, mert a hal nagyon intenzíven vitte a csalihalat. Erőteljes bevágást követően egyből tudtam, hogy balinnal küzdök, hisz ravasz ellenfelem azonnal elindult a csónakot megkerülni, bízva benne, hogy sportos küzdelmével valahogy ki tudja rázni a horgot a szájából. Majdnem ráment a vasmacskánkra is, de én sem tétlenkedtem, minden mozdulatommal a hal kirohanásainak álltam ellen, majd egy 5 perces fárasztás után sikerült szákba terelnem nemes küzdőfelem.
Épp, hogy csak visszadobtam a csalihalat, ugyanazon a boton megint kopogni kezdett a surprise. Tisztára úgy tűnt, hogy pont a hal szájába dobtam a csalihalat :-) Az előző kapás forgatókönyve egy az egyben lejátszódott, és már készíthettük is a következő fotót, ezúttal egy a cápa kinézetű csíkos hátúval.
Fortuna a kis „cápához” is kegyes volt, szája szélében fityegett a horog, ami a szákolás végére önmagától ki is esett. Ezt követően készítettünk egy képet a jobbomon vele, és már úszhatott is vissza az iszapos aljzatra, hogy kipihenje az elmúlt 10 perc fáradalmait.
Két kapásomat követően vagy harminc percen keresztül csönd következett, csak ültünk a csónakban, beszélgettünk és élveztük, ahogy arcunkon megjelennek a felkelő nap első sugarai.
A reggel folyamán még apukám is fogott egy kisebb süllőt, amit visszaengedtük. Úgy döntöttünk, hogy véget vetünk a reggeli horgászatnak. Kimotoroztunk a partra, megebédeltünk, majd egy óra alvás után újra a nyílt víz felé vettük az irányt.
A nap olyan erősen sütött aznap délután, mintha nyár lett volna. Megmondom őszintén, nem gondoltuk, hogy a mozdulatlan víztükör halat hoz számunkra, de várakozásainkkal ellentétben délután öt órakor ez mégis bekövetkezett.
A hal épp kifújta a horgot, mikor a merítőháló hirtelen bekerítette, így sikerült a napfényben egy csodás képet készíteni vele, majd apukám óvatosan, gyorsan elköszönt tőle és vissza is engedte nyomban a tóba. Az éhes csíkos hátún kívül az est folyamán nem volt más kapásunk, így kényelembe helyeztük magunkat a csónakban és élveztük, hogy szeptember közepén még mindig tombol a nyár, hogy horgászunk és hogy csönd és nyugalom vesz minket körül.
Kedd reggel 3:30-kor erős dejà vu érzés vett rajtam erőt. Úgy éreztem, hogy még csak most hajtottuk fejünket a párnára, de az óra tévedésből már csörög is. Mint kiderült, a vekker jól járt, kelni kellett. Vajon megérte?
A tó megint kegyes volt hozzánk, utólag nem volt nehéz megállapítani, hogy megérte (nem kicsit, hanem nagyon is) felkelni hajnalok hajnalán, hisz pár óra leforgása alatt három süllőt és egy balint fogtunk. A négy halból két süllőt és a balint vissza tudtuk engedni, mert szájuk szélébe akadt acélhorgunk, viszont egy süllő annyira benyelte gyomrába a horgot, hogy valószínűleg nem élte volna túl, hiába is engedjük vissza a vízbe.
A sikeres reggelt egy kapásmentes, nyugodt este követte. Pihentünk és beszélgettünk, felemlegettük az elmúlt napok kalandokban dús óráit. A csillagok már órák óta felülről meredtek ránk, mikor úgy döntöttünk, nem várunk tovább: összepakoltunk és hazamentünk.
Az eredeti terv az volt, hogy szerda reggel már nem megyünk ki horgászni, hanem indulunk haza. De valahogy, talán már ösztönből (hisz minden nap hajnalban keltünk), talán az elmúlt reggelek sikere miatt, mégis úgy döntöttünk, hogy még egyszer kihajózunk és pár óra erejéig vallatjuk ezt a csodás vizet.
Nem maradtunk sokat, hisz indulnunk kellett Pestre, a tó viszont mégis kegyes volt hozzánk, a rövid idő ellenére is sikerült két süllőt és egy balint kivarázsolnunk négy méter mélyről. Egy süllő kivételével (amelyik ugyancsak gyomrába nyelte a horgot) a többi halat visszaengedtük, megköszöntük a Balatonnak, hogy megint itt lehettünk és horgászhattunk vizén, majd egyesbe kapcsoltam a motort és a part felé vettük az irányt, mögöttünk hagyva kedvenc vizünket.
Remélem, tetszett az írás, és ha úgy gondolod, a jövőben is szívesen olvasnál további kalandokat őszi süllőzésről a Balatonon, tarts velem legközelebb is, mert következő cikkemben az októberi süllőzés izgalmairól, kalandjairól számolok be Nektek.
Írta: Horváth Dóra
