A tesztelés céljából kezembe került Banax Tova 600L orsó arra inspirált, hogy használat közben is tapasztalatokat szerezzek vele, miután a belső szerkezetével már sikerült közelebbi ismeretséget kötnöm. Átmeneti idegenkedésem néhány óra dobálás után maradéktalanul szertefoszlott, és rájöttem, hogy nem kell Amerikába születni ahhoz, hogy valaki megtanuljon multival dobni. Kezdeti lépéseim közreadásával igyekszem megkönnyíteni azok dolgát, akik egyelőre bizonytalanok abban, hogy valóban szeretnének-e maguknak ilyesféle orsót, és mit várhatnak el tőle.
A multis dobás sajátosságainak megértéséhez először tekintsük át a két fő orsótípus közötti alapvető különbséget!
Az általunk jól ismert peremfutó orsó dobás közben passzívan viselkedik. Amíg a súly száll, addig viszi magával a zsinórt. Miután leesett a súly, a zsinór futása is megáll, hisz’ nincs ami maga után húzza.
Ezzel szemben a multiorsó a dobás folyamán aktív szerepet játszik. A suhintás lendületétől felpörög a dob, és „tolja” lefelé a zsinórt, a repülő súly pedig húzza a túlsó végét, ahogy tőle telik. Ebből egyenesen következik, hogy a súly röptének, és a dob forgásának szoros összhangban kell lennie egymással.
Az összhang kétféleképpen borulhat fel. Ha a súly szeretne előresietni, de a dob nem győzi fordulattal, az a kisebbik baj. Ilyenkor egyszerűen rövidebb lesz a dobás.
Amikor viszont a dob kezd sietni az eldobott súlyhoz képest, akkor jönnek a bajok. Ha szembeszél fogja vissza az eldobott műcsali röptét, akkor a dob egy idő után gyorsabban forog, mint ahogy a súly győzné elvinni a zsinórt. Az első próbálkozások idején az is megesik, hogy sután lecsapjuk magunk elé a súlyt, a dob meg vadul pörög tovább a kezdeti lendülettől, aminek aztán „madárfészek” lesz a vége. Szerencsére ez nem egy végzetszerű, eleve elrendelt csapás. Az orsó előzetes beállításával sokat tehetünk a gubancok ellen.
Első lépésben a dob futását kell a műcsali súlyához igazítani. Ehhez a botot vízszintesen, vagy kicsit lefelé tartjuk, és kioldjuk a dobot, majd az erre szolgáló, rovátkolt gomb segítségével úgy szabályozzuk be a dobféket, hogy a súly a zsinór végén lassan ereszkedjen lefelé.
Érdemes egy gondolat erejéig kitérni a zsinórvezető szemnek a dobás során játszott szerepére is. A alapvetően kétféle konstrukció fordul elő a multiknál. A szinkronizált zsinórvezető nem csupán a feltekerés folyamán, hanem dobás közben is kíséri a zsinórt, vagyis kapcsolatban, szinkronban marad a dobbal. A nem szinkronizált változatnál (a cikkben szereplő Banax Tova orsó is ilyen) a zsinórvezető szem dobáskor egy helyben áll. Mindkét konstrukciónak megvan a maga előnye, és hátránya is.
A szinkronizált megoldásnál a zsinór mindig egyenesen, gyakorlatilag súrlódás nélkül fut keresztül a zsinórvezető szemen, viszont a zsinórvezető mechanizmus mozgatása a dob forgási energiájának egy részét felemészti.
Az egyszerűbb, nem szinkronizált zsinórvezetőjű orsóknál a dob teljesen szabadon forog dobáskor, ezzel szemben a zsinór súrlódik a vezető szemen.
Nem volt módom a két megoldást összehasonlítani, de úgy érzem, hogy amit megnyerünk a réven, azt elveszítjük a vámon, tehát a dobás távolságát illetően nem lehet túl nagy eltérés a két szisztéma között. A kis méretű, dobó multiknál, így a Banax Tova esetében is a dob aránylag keskeny, és a zsinórvezető − az orsó ovális, lapított profilja következtében − a dobtól viszonylag távol helyezkedik el. Ezért a zsinór nem szenved túlságosan nagy iránytörést dobás közben, különösen akkor, ha a zsinórvezető szem középállásban van.
A dobási teszthez − vagy nevezzük inkább tanulásnak − 28-as monofil zsinórral töltöttem meg az orsót, hogy az esetleges gubancokkal ne érjen nagy veszteség. Igazi multis bottal nem rendelkezvén, az 1,80-as „túlélő” botomat vettem elő. Ez egy rövid tagos kis teleszkóp, de nem a „híg takony” gyerekpeca fajtából, hanem egy peckes, gerinces karbon bot. Ehhez a műfajhoz talán kissé merevebb is volt a kelleténél, hiszen a multis dobáshoz inkább az íjszerűen hajló, „rugós” botokat ajánlják a hozzáértők. Ami a súlyokat illeti, ólom helyett a valódi műcsalikhoz közelebb álló „lövedékeket” választottam, hogy reálisabb képet kapjak az orsó távdobási képességeiről. A wobblereimet nem akartam a jégen összetörni, ezért néhány műanyag szivart tettem zsebre, 7, 12 és 15 gramm súlyban.
A hétvégi jeges kirándulásra korcsolya helyett az így előkészített „zsebpecát” vittem magammal. Kissé távolabb húzódtam a csúszkáló családomtól, és a kíváncsi szemektől elvonulva, a jég hátán kezdtem meg az új technika elsajátítását.
Elméletben már úgy-ahogy tudtam a dolgom, de a gyakorlat próbája csak most következett. A multis fórumon ’domesz’, ’lizo’, és mások tanácsait végigolvasva minden pofonegyszerűnek látszott. Emellett azonban jó néhány kudarcról is beszámoltak a próbálkozók, így nem volt egyértelmű, hogy ügyetlenkedés, vagy diadalmenet lesz-e a dolog vége.
Annyival még tartozom az igazságnak, hogy a kis Banax előtt korábban is volt már egy multi az életemben, amellyel barátkozni próbáltam. Egy angol barátom adta kölcsön klasszikus ABU 5501 C3 típusú orsóját, hogy szélesítse általános „horgász-műveltségem”. Akkor azonban nem sikerült igazán ráéreznem a dolog ízére. Ebben az a körülmény is közrejátszott, hogy éppen tavasz volt, és a meddő csapkodás helyett sokkal jobban vonzott az érdemi horgászat lehetősége. Most, a tél kellős közepén azonban már viszketett a tenyerem a horgászbot után, és a puszta dobálás élménye is csábított.
A mágnesféket 10-es állásba csavartam, és a legnehezebb súllyal, a 15 grammos teflon szivarral kezdtem a próbákat. Az első, óvatos dobások 10-15 méterre szálltak, ami nagyon kevésnek tűnt, ezért középállásig lazítottam a mágnesféket. Így már kicsit messzebbre ment a súly, de még mindig elég halvány volt az eredmény. Tovább lazítottam a mágnesféket, és még nagyobb lendülettel suhintottam, ám elkövettem a kezdőkre jellemző hibát − fej fölött indítottam a dobást. A nagyobb lendület végén az ember óhatatlanul lecsapja a bot spiccét, így a súly nem az optimális röppályán indul el, hanem laposan levágódik. A dob persze pörgött tovább a lendülettől, de még időben észbe kaptam, és hüvelykujjammal lefogtam. Szerencsére nem lett belőle madárfészek, csak a felső, fellazult néhány métert kellett lehúzni az orsóról, és folytathattam a kísérletezést. Néhány hasonló, hamvába holt próbálkozás után felrémlett bennem egy tanács a fórumról, mely szerint nem fej fölött, hanem oldalról kell dobni.
Az új alapállással gyökeresen megváltozott a helyzet. Már az első dobásnál tudtam, hogy túljutottam a holtponton, és néhány további próbálkozás elég volt hozzá, hogy ráérezzek a megfelelő technikára.
Az új stílussal már élményszámba ment a dobás! Gyakorlatilag szükségtelené vált a mágnesfék is, hiszen a megfelelő röppályán szálló súly szépen elvitte a zsinórt, soha nem pörgött túl a dob. Bár a biztonság kedvéért hüvelykujjal mindig ráfékeztem egy árnyalatnyit a dobás végén, erre valójában nem volt szükség. A szabadjára hagyott dob éppen akkorra vesztette el lendületét, amikor a súly becsapódott. Így már elég tekintélyes távolságokra sikerült dobni, időszerű volt valami objektív módszert keresni a dobások hosszának értékelésére. Távolságméréssel nem akartam vesződni, ezért a fordulatokat számoltam visszatekeréskor. A dob közepes átmérője, és az áttétel alapján kb. fél méter zsinórt húz be egy tekeréssel a Banax, így nem volt különösebb fejszámolási bravúr a méterre való átszámítás sem.
Két rövid, téli délután próbálkozásai után a következő eredményekre jutottam:
A legnehezebb, 15 grammos súllyal átlagban 40 méter távolságot sikerült elérni, ettől alig maradt el a 12 grammos, a maga 35 méterével. A 7 grammos súly a felszerelés, és a képességeim szabta alsó határnak tűnt, amivel még úgy-ahogy dobni lehetett. 20-25 méterre ez is elszállt ugyan, de már sokat veszített az élmény a varázsából. Pár dobás erejéig egy 5 gramm körüli wobblert is felkötöttem. Szűk 20 méterre ment el, de ez már inkább erőlködés volt, senkinek nem ajánlom.
A céldobásra áttérve be kellett látnom, hogy ezen a téren kihívásokkal küzdök, és akkor még finoman fogalmaztam :-) Az oldalsó dobás miatt egyelőre gondjaim vannak az irányzékkal, így közel sem olyan pontosak a dobásaim, mint amit peremfutóval el tudok érni. Ezen szerintem nincs is mit csodálkozni, hiszen bő 30 év gyakorlata áll szemben néhány óráéval.
Ezzel együtt úgy érzem, hogy ennyi előgyakorlat után be mernék vállalni egy éles pergetést, ha nem is a tuskósban, de nyílt vízen egész biztosan. Már alig várom, hogy elolvadjon a jég!
