Megállt a parton, s egy darabig csak nézte a vizet. Ahogy tekintete a Dunaág kékesszürke felszínét pásztázta, lassan felengedett benne a feszültség. Lassabban, mélyebben lélegzett, s nem túrt már kezével idegesen a hajába, mint szinte egész úton idefelé. Miközben vezetett, a háztól idáig az járt a fejében, vajon mi a fenét is csináljon. Az utóbbi időben eléggé összejöttek a dolgok, vagy mondhatná úgy is: átcsaptak a feje fölött a hullámok. A hitelek részletei egyre többet vettek ki a családi kasszából, a fűtési szezon számlái pedig az utolsó „cseppeket” is kisajtolták belőlük. Annak az átkozott kocsinak csak a szentek tartják a kipufogóját, ha végleg megadja magát, a jó ég tudja, miből fogja megcsináltatni, pedig az autó kell, a nélkül nem tud dolgozni. Anyósa szegény kórházba került, s a fehér zsebek hetek óta számolatlanul nyelték a pénzt. De legalább jobban lenne már! Megfordult és elindult a kocsihoz a cuccokért.
Komótosan pakolt le a csónakhoz, aztán nehézkesen bemászott a ladikba, hogy kimerje belőle az összegyűlt esővizet. Harmadik hete már, hogy nem járt a vízen, eső is volt azóta rendesen. Megszokott mozdulattal nyúlt a csónak orrába, ahol egy nagy műanyag flakonból eszkábált szapulyt, meg a csónak rögzítéséhez használt köteleket tartotta, de keze csak a semmit markolászta. Értetlenül hajolt le, hogy megnézze, melyik sarokba bújtak a cuccai, de a deszkák alatt üres volt a csónak orra. Egy pillanatig megkövülten állt, egyszerűen nem értette, mi is történt. Másfél méter kenderkötél, meg egy kopott műanyag flakon. Ki a fenének kellenének? Lassan felfogta, hogy vagyona ismét csökkent egy kicsit. „Hogy a Jó Isten tegyen téged is a kopaszok közé!” gondolta magában. Kimászott a csónakból, átbandukolt a mólon a következő hajóhoz, s kölcsönvett egy edényt. Amikor végzett, visszarakta, aztán bepakolt a ladikba, majd lassan kievickélt a vízre.
Az első evezőhúzások még igencsak nehezére estek, az irodában és a kocsiban „edzett” teste erősen tiltakozott a hirtelen igénybevétel ellen. Aztán ahogy fogytak a keze alatt a méterek, egyre inkább rátalált a milliószor begyakorolt mozdulatsorra, s néhány perc után már szinte oda sem figyelt rá, csak húzta a lapátot, mint annyiszor. Miközben a csónak csendesen ballagott vele, szeme magába itta az ismerős, mégis évről-évre változó képet. Nézte az elhaladó házakat, a parti fákat, a stégeket. Az egyik háznak új fedése van, igaz ráfért már, a régi, foghíjas cserepek biztos nem állták már úgy az időt. Kenesei bácsi stégje végleg feladta a hősies küzdelmet, melyet már évek óta folytatott az elemekkel, az eleje fáradtan belerogyott a vízbe. Az öreget már vagy négy éve nem látta, Isten tudja, mi lehet vele.
Ahogy egyre távolabb került a tanya mólójától, a hétköznapok is egyre távolodtak tőle. Nem gondolt már a pénzre, a kocsira, de még a felesége könnyáztatta arca sem jelent meg előtte, pedig az a kép üldözte őt már két hete. Nem szoktak veszekedni, talán ezért volt számára annyira megdöbbentő, hogy az asszony úgy nekiesett akkor. Kétségbeesve vágta a fejéhez mindazt, amit ő is tudott. Hogy a fenébe ne tudná, hisz ezen rágja magát mindig, még akkor is, ha nem mondja. Lehet, hogy a felesége megkönnyebbült attól, hogy a bajokat végre elmondhatta, hogy kikiabálhatta magából, neki azonban újabb mázsás súly nehezedett a vállára. Nézte zokogó párját és összeszorított fogakkal csak annyit mondott neki: „Megoldjuk kicsim, megoldjuk:” Hogy hogyan, miből, arról fogalma sem volt, csak azt tudta, hogy még egyszer nem akarja így látni azt az embert, akit annyira szeret. De most nem gondolt erre sem, mintha otthagyta volna ezt is, meg a többit is a mólón. Csak evezett csendben.
A felhők mögül előbukkanó délutáni nap éles fénye végigsöpört a vízen. Színek ébredtek mindenfelé, még a csónak nedvesen csillogó deszkái is megteltek élettel. Egy pillanatra megállt a kezében az evező. Sapkáját mélyen a szemébe húzta, s úgy kémlelt körbe. A gyékényt figyelte, óvatosan mozgó pontyok, vagy a kíváncsi tekinteteknek fittyet hányó, szemtelen amurok után kutatva. Tudta már, hogy hol fog megállni a ladikkal, de ha halmozgást látna, az talán maradásra bírná máshol is. A szálak érintetlenül ringatóztak, nem marasztalta hát semmi. „Korán van még” gondolta magában, s újra meglódította a csónakot.
A hely, amit kinézett magának, egy hosszan elnyúló sziget felső végénél volt. A sűrű gyékényesbe csak itt-ott keveredett néhány nagyobb nádbokor. Egy apró öböl nyílt itt, mely a növények közé hosszan benyúló folyosóban folytatódott. A bajuszos népség kedvelt helye volt ez, bár sokszor nehéz volt őket legalább az öböl széléig kicsalogatni, szívesebben mozogtak inkább hátul, bent a folyosóban. Gyönyörű látvány volt ez is, de a folyosóban reménytelen volt a horgászat, a megakasztott halak első mozdulatukkal már bent is voltak a sűrűben, nincs olyan erős felszerelés, amivel egyből ki lehet őket fordítani onnan. Ha kimerészkedtek egész az öbölig, s útba ejtették ott strázsáló úszóját is, az esélyek már jobbak voltak. Sok szép halat köszönhetett ennek a helynek.
Leszúrta az első karót, majd tanácstalanul toporogni kezdett. Valami hiányzott, de nem jutott eszébe mi is az. Aztán hirtelen hangosan bukott ki belőle: „A kötél!”. Újabb szitkot morzsolt szét a fogai között, nem feledkezve meg a tolvaj édesanyjáról sem. Nem elemelt dolgainak értéke fájt neki, hanem az, hogy valaki betört életének egy olyan szegletébe, mely eddig - így hitte - mentes volt a hétköznapok minden szemetétől. Az ő kicsiny és tiszta világa ez, melynek az a darab kötél ugyanúgy része volt, mint a csónak, a nádas, a halak, vagy épp ő maga. Keserű szájízt hagyott maga után az a csirkefogó.
Nem lévén más a keze ügyében, bakancsainak hosszú és erős fűzőjét használta a csónak megkötéséhez. Kicsit idétlenül nézett ki a lógó nyelvű, klaffogó lábbeliben, de hát úgysem kell a ladikban rohangálni. Nehézkesen ült le a deszkára, s a feneketlen botzsákot maga elé téve előhalászta a nyeleket. Míves, drága szerszámok kerültek elő a tokból, néhány évvel ezelőtt még sokat költött erre, akkoriban jól ment a szekér. Jónéhány dolgot pénzzé tett már azóta, nincs meg a telek, az autót is kisebbre, öregebbre cserélte. Néhány értékesebb bútort is eladott, bár ezek közül csak a nagyapja hatalmas íróasztalát sajnálta, mert az nagyon a szívéhez nőtt. De olyan összeget kínáltak érte, amit nem lehetett nem elfogadni. Az viszont, hogy a horgászcuccaitól megváljon, eddig fel sem merült, még az asszony sem pörölt miatta. Valami kell, hogy megmaradjon neki. Valami kell…
Apró, száraz zörrenést hallott. Egészen bent, mélyen a gyékényes sűrűjéből jött a hang. Szinte szoborrá merevedett ültő helyében, eleinte csak fülelt, nem kereste a szemével a zaj forrását. Percek teltek el így, mígnem újabb zörrenések adtak hírt a növények között mozgó halakról. Egyre több és több apró jel beszélt már róluk, végül meglátta az első mozduló szálakat is. „Hát itt vagytok csibészek...” mosolyodott el. Észre sem vette, hogy mosolyog. „Apa, olyan mérges vagy mostanában.” mondta neki a gyerek tegnap. „Nincs semmi baj, nem rád haragszom.” válaszolt, és adott egy puszit a kobakjára. „Akkor miért nem mosolyogsz? Biztos beteg vagy!” vonta le a következtetést a pöttöm lányka. „Igen, fáj a fejem.”, nem jutott eszébe jobb válasz. „Este csinálok neked borogatást, attól meggyógyulsz!” válaszolta a kislány, aztán elindultak a feleségével az oviba.
Sok hal mozgott a növények között, komoly jövés-menés volt előtte. A pontyok - mert biztos volt benne, hogy pontyokat lát - szokásuk szerint a folyosóban járkáltak, az öböl szélég egyikük sem merészkedett. Bár a horgászatot általában úgy kezdte, hogy szórt néhány marék kukoricát az úszói köré, most mégsem nyúlt a vödörért. A víz viszonylag sekély, fél méter, ha van, nem akarta az etetés zajával megriasztani a halakat. „Várni kell, várni kell!” dünnyögte maga elé szórakozottan, hátha maguktól kimerészkednek. Csak az egyik botot vette maga elé, a másikat visszacsúsztatta a tokba és a háta mögé tette. Ha csak lehetetett, inkább két bottal horgászott, de ide most egy is elég. Ha akasztana valamit az öbölben, a másik bot csak zavarna, szinte biztos összeszedné azt is a hal.
Két szem kukoricát fűzött a horogra, az orrát megcsapta a pálinka erős szaga. Még tavaly tette el, jóféle törköllyel öntötte fel a sárga szemeket, színültig, hogy levegő ne maradhasson az üvegben. „Nem vagy te normális, pocsékolod azt a remek piát! Miért nem a boltban veszed meg, készen?” méltatlankodott a haverja. „Ne izgulj, marad neked is! A halak meg ezt jobban szeretik.”. Azt ugyan nem tudta, hogy ez igaz-e, de apja mindig így csinálta és ő makacsul hitt benne.
Nem akart semmi felesleges zajt. Az eresztéket csak úgy szemre állította be, majd óvatosan lendítette az úszót. Az öböl túlsó végén, a folyosó torkolatában csobbant a szerelék. Az úszó kicsit magasabban állt a kelleténél, de hagyta, nem dobott újat. Lekuporodott a deszkára, eligazította maga előtt a botot. A pontyok még mindig nem jöttek kijjebb, bent motoszkáltak a sűrűben. „Várni kell még, várni kell.” nyugtatta magát tovább. Nem volt soha türelmetlen, de a halak látható közelsége feszültté tette kicsit. Aztán ahogy teltek a percek, egyre inkább csillapodott benne ez a feszültség is. Nézte a táncoló gyékényest, az eget, nézte a kacsákat, a sirályokat, egy dolga után sietősen igyekvő siklót, no meg azt a pézsmát, amelyik már harmadszor járta meg az utat a part és a nádas közt. A szagok, a hangok és a színek teljesen betöltötték, fejében nem maradt hely semmi másnak. Lassan lépkedett az idő.
Váratlanul történt, a kapást nem jelezte előre semmi. A halak változatlanul hátul, a folyosóban mutatták magukat, itt is, ott is nádmozgások, apró örvények látszottak, de egyikük sem jött az öböl széléig. Se túrásnyom, de még egy apró, leheletnyi zsinórlibbentés sem történt elöl, ahol az úszója pihent. És mégis, a pedző megemelkedett, enyhén megdőlt, majd lassan elindult jobbra, az öblöcske széle felé. Másfelé bámészkodott éppen, de szeme sarkából érzékelte a szokatlan mozgást - vagy csak megérezte? Mintha szúnyog csípte volna meg, felszisszent, ahogy tekintetét az úszó felé rántotta. Egy pillanatig megbabonázva nézte a távozó hal után lustán bandukoló szereléket, csak aztán kapott a bothoz. Nagyot rántott az előtte pihenő nyélen.
Jó halat ütött meg, érezte, amint ellenfele szinte kicsavarta kezéből a botot. Makacsul tartotta magát, s a halnak sem akarózott engednie. Nem tudta meddig tartott ez a néma küzdelem, másodpercekig talán, csak azt tudta: ha enged, vége! A feszülő zsinór furcsa, száraz hangot hallatott a merész ívben hajló pálca gyűrűin. Aztán hirtelen erős rántás futott végig a karján, majd a hal - feladva a kilátástalannak tűnő harcot - veszett tempóban rohant ki az öbölből, s a csónak mellett elszáguldva a nyílt víz felé vágtatott.
„Megvagy!” mosolyodott el, ma már másodszor. Bent, a növények között az esélyek egyenlők, sőt, egy ilyen jó hal könnyen le is győzheti. De kint a nyílt vízen csak idő kérdése, kellő türelemmel bármit képes megfogni, csak egy csipetnyi szerencse kell a sikerhez. A ponty még erősen húzott, az első kirohanás lendülete általában sokáig kitart. Erősen tartotta a nyelet, s érezte, amint ellenfele tempója lassult, majd enyhe ívet rajzolva visszafordult a nádfal felé. „Na nem, ezt nem lehet.” dünnyögte. Elég messze volt még a hal, megpróbálta hát becsapni. Gyorsan tekert az orsón, s utolérve a lazuló zsinórt keményen meghúzta a halat, szinte ugyanabba az irányba, amerre az menni akart. A taktika most is bevált, a hal megérezve az új irányból támadó erőt, ellene fordult, s ismét a nyílt víz felé rohant. „Te kis buta, hát soha nem tanultok?” csúfolódott magában.
A fárasztás nagy része a csónaktól távol zajlott, mire közel húzta magához a halat, az már csak lomhán forgolódott. A ponty nem adta még fel, de ereje már kevés volt ahhoz, hogy irányítani tudja a küzdelmet. Vesztett, de mint minden fajtársa, ő sem adta alább: ment, amíg tudott. Percek teltek el, mire a horgász a merítőt a keze ügyébe tette, s hamarosan a víz színén elfekvő hal alá tolta. Beemelte a csónakba, s lefektette lábai elé, a deszkákra. „Igen, az enyém vagy!” ujjongott, s az a mosoly immár kitörölhetetlenül ott húzódott a szája szegletében.
A horog jól akadt, mélyen ült a hal szájában. A hosszú fogóval egy mozdulattal kifordította onnan, volt már benne rutinja. A horgot beakasztotta az egyik gyűrűbe, a zsinórt megfeszítette, s a botot a háta mögé tette, biztonságba helyezte. Mindig ez volt az első, a hallal csak ezután foglalkozott, hisz a fáradt állat ilyenkor soha nem csinált galibát. Amikor ezzel végzett, visszafordult, előhalászta táskájából a szákot, majd szemügyre vette a halat. Soha nem hordott magával mérleget, mindig otthon mérte le őket. Úgy nyolc kiló körülire saccolta. Gyönyörű, egészséges pikkelyes ponty feküdt előtte. Hibátlan, aranysárga pikkelyzet, vörösesbe hajló, kerekded úszók. Fajtájának szép példánya.
Hosszú percekig nézte a halat. „De szép vagy! De szép! Igazi király lehettél volna...”. Megint maga elé suttogott, de nem vette észre. A ponty nyugodtan feküdt, kopoltyúfedői meg-megrebbentek. Ahogy nézte a deszkákon fekvő állatot, zavaros gondolatok kergették egymást a fejében. Megsajnálta ezt a gyönyörű halat, ami már az övé volt, visszavonhatatlanul, végérvényesen az övé. Aztán csak azt a fájón nyomasztó hangulatot érezte megint, ami elmúlt hónapjait végigkísérte. Nem akart erre gondolni, elkalandozó tekintetét visszakényszerítette az előtte fekvő halra. Igazán szép állat.
Eddig minden, amit tett százszor elismételt, begyakorolt mozdulat volt, a következő azonban még őt is meglepte, hisz soha nem tett még hasonlót. Kezével végigsimította a hal oldalát, aztán megemelte a merítőt, s lassan leengedte maga mellé a vízbe. A ponty a víz színén feküdt, nem mozdult, csak a kopoltyúfedői pumpálták kapkodva az éltető vizet. Percekig tartott, míg a hal magához tért. Lassan függőleges helyzetbe állt, de még mindig csak egy helyben egyensúlyozott bizonytalanul. Aztán egy hirtelen farkcsapással eliramodott. A horgász mozdulatlanul ült. A hal után nézett, a lassan megnyugvó felszínt kémlelte, az arcán pedig ismét megjelent a mosoly. Nem tudta kinek, nem tudta mit, de végre úgy érezte: adott valamit. Nem volt büszke magára, egyszerűen csak jól esett neki. „Legyél igazi király!” búcsúzott a haltól.
A lemenő nap sugarait megszűrték a parti fák, s a Duna lassan bandukolt körülötte. A tanya felé evezve ismét nézte a partot, a házakat. Tudta, hogy amint kilép a mólóra, ott találja majd a gondjait is, amiket kifelé jövet otthagyott, de most valahogy érzett magában annyi erőt, hogy azt a batyut is felvegye a vállára megint. Amikor elindult a kocsi felé, a cuccokkal a kezében, nem nézett vissza a vízre. Tudta, hogy milyen képet látna, s abban is biztos volt, hogy hamarosan megint itt lesz...
Czender Miklós (bogyo)
