Minden évben egy hetet csak horgászattal töltök. Természetesen családi jóváhagyással. Sokszor nehéz megtalálni az egyensúlyt a hobbink, és a család között. Gondolom, ez nem csak a horgászatra, mint hobbira érvényes igazság. A legegyszerűbb módja a megértetésnek, ha valahogyan rávesszük kedvesünket, hogy kísérjen el. Tudom ez nem egyszerű, de megéri a fáradtságot. Egy régi mondás szerint: „Egy lovat levinni a folyóhoz itatni, nem nagy dolog. Ha már arra is rávesszük, hogy háton ússzon, akkor tényleg elértünk valamit.”
Én viszonylag szerencsés helyzetben vagyok, mert párom többé-kevésbé jól tűri a mániámat. Azért nem írhatom azt, hogy hobbim, mert aki képes már hajnali háromkor kelni, és egészen sötétedésig ülni a parton, én is belátom, kicsit klinikai eset. Arról nem is szólva, hogy halat is ritkán viszek haza, tehát még csak zsákmányszerző ösztönöm is igencsak elkorcsosult. A horgászatra hangolódás nálam már az előző horgászat befejeztével elkezdődik. Csak áldani tudom a szerencsémet, hogy párom ezt elviseli. A nők közül kevesen horgásznak, aminek számos oka lehet, csak éppen egyet sem tudok meghatározni. Gyerekkoromban kedves tanító nénim volt nagy pecás. Majdnem minden horgászatomra elkísért. Nem lehetett volna válogatott versenyző, de iszonyatos szerencsével áldotta meg a sors. Nem fogom elfelejteni azokat a fárasztásokat, mikor megakasztván a halat, felfutott a gátra, maga után szánkáztatva a meglepődött uszonyosokat. Sokszor elhűlve szemléltem felszerelését, mert lehetetlen szerelékekkel horgászott. Halat viszont mindig fogott. Itt a mindig-en van a hangsúly. Ha döglött volt a víz, és hetek óta senki nem fogott egy fia süllőt sem, ő kis Babettájával (hátul kiskosárban a cucc) megérkezvén, az általam fogott snecivel, fél órán belül tekert ki egy gyönyörű példányt, majd ezt még eljátszotta vagy háromszor. A halfogást nagyon élvezte. Leírhatatlan volt az öröme, ha sikerült egy-szép halat kifognia. Én sokszor nem találtam más magyarázatot a sikerre, mint azt, hogy nő. A szó legszebb értelmében.
Soha nem akart mindenáron győzedelmeskedni. Igyekezett a lehető legegyszerűbben, legpraktikusabban tenni a dolgokat. Természetesen bizonyos helyzetekben segítségre volt szüksége, de mindig akadt önként jelentkező, aki megszákolta a halát, mert leginkább ebben kellett segíteni. (Valamint néha kibogozni a hihetetlen módon összegubancolt szereléket.)
Ma már más hobbit talált magának, ami teljesen kitölti idejét, ám ha megkérdezik tőle az emberek, hogy mivel foglalkozott előtte szabadidejében, még ma is csillogó szemmel vágja rá: Horgásztam!
Feleségem is szereti a természetet, a vízpartot, de ő azért még nem annyira fanatikus. Nem tud egy egész napot a bot mellett gubbasztani, főleg, ha szúnyogok húzzák a talpalávalót.
A rekkenő hőség sem az ő kedvence. Azért néha elkísér, és mivel nem szeret tétlenül ücsörögni, neki is szerelek egy botot. Ilyenkor én inkább nem horgászok, hanem tanítgatom, megpróbálom óvatosan megfertőzni saját mániámmal. A keszegezés ehhez a legmegfelelőbb módszer. Májusban is elkísért egy pecára, ahol akarva, akaratlan, de ő lett a főszereplő.
Azon a napon le kellett mondanom a hajnali indulásról, mert kedvesem túl fáradt volt az egész heti taposómalom után. Egészen 9 óráig aludt, pedig folyamatosan szuggeráltam az Ébredj!- funkciót. Szép nyugodt reggelit követően indulhattunk csak a vízhez. Számoltam azzal, hogy ma nem fogok horgászni, mégis sokkal izgatottabb voltam, mintha nekem kellene a ládán kuporogni. Általában nem foglalkoztat a mindenáron halfogás gondolata, de most mindenképp szerettem volna, ha Katácskám jól érzi magát, és ehhez bizony ezüstös ruhájú barátaimra most nagy szükség lesz. A keszegezésben azt szeretem, hogy nagyon sokat tehetek én is a siker érdekében. A megfelelő hely kiválasztása általában már fél siker. Most erről le kellett mondanunk, hiszen a késői indulásnak egy nagy hátránya van. A jobb helyeket már elfoglalják. Na akkor gondolkodjunk. Hosszas keresgélés után egy kis nyiladékba telepedtünk. A mindig magammal hordott bozótvágóval egy kis tereprendezést tartottam ügyelve arra, hogy nem okozzak maradandó károsodást a természetben. Amíg én az iszalag sereggel vívtam ádáz csatámat, párom a száraz etetőanyagot keverte. Ezt nagyon szereti, talán az isteni illatok miatt. A keverék teljes elkészítését már én fejeztem be, és előkészítettem a szükséges eszközöket is. Kedvenc 7 méteres spiccbotom került bevetésre. Igaz ennek tavaly eltörte a tűspiccét, de az óta biztos sokat ügyesedett, és tartalék spiccet is lehet venni, ha minden kötél szakad, akarom mondani, minden spicc törik.
A horgászládámra a legszükségesebb kiegészítőket szereltem csak fel, így egy csalizótálcán kívül más nem ékesített. A többi kiegészítő szerepét magamra vállaltam. Én lettem az etetőanyag felelős, a szákoló automata, és a kis magyar halhatározó is egyben.
A pontos meder feltérképezést még én hajtottam végre, majd az alapozó etetést is magamra vállaltam.
Az enyhén áramló csatornán általában 5-6 gombóccal alapozok, majd folyamatosan ráetetek, a halak étvágyától függően. Mivel nem csaptam túl nagy zajt, rögtön lehetett számítani az érdeklődésre. Párom elhelyezkedett a ládán, és útmutatásaimat követve csalizta fel a horgot. Egy pár sikertelen lendítés után már ráérzett a megfelelő technikára, és kezdetét vehette a feszült várakozás.
Szerencsére ez az állapot nem tartott sokáig, mert nagy lehetett az éhínség odalenn. Erre utalt legalábbis a halak rendkívül jó kapókedve. Nekem folyamatosan kellett a kis gombócokat dobálni. Mikor már a sokadik kis keszeg landolt kedvesem kezében, elérkezettnek láttam az időt arra, hogy megpróbáljam növelni a halak nagyságát. Egy kicsit jobban megszórtam a helyet, és megfogva a finom kis női kezet, szépen engedtem sodródni a csalit az áramlással. Mikor az etetési sávba ért a szerelék, finoman lefékeztem a bottal a szereléket. Közben persze magyaráztam, hogy mi is történik ilyenkor a víz alatt.
- Tudod Kicsim a nagyobb dévérek jobban, szeretik, ha pont az orruk előtt van a csali. Most teljesen megállítottuk a szerléket, hogy a vacsorát pont az orruk elé szervírozzuk.
Hogy mennyire első osztályú volt a kiszolgálás azt az úszó gyors eltűnése igazolta. A határozott kapásra nem kevésbé határozott bevágás volt a válasz. Kicsit túl határozottra is sikeredett, így a bot bebólintását követően a damil horogtól megfosztottan pattant ki a vízből.
- Semmi gond, -nyugtattam elszontyolodott kedvesem-, látod, itt vannak a nagyobbak is!
A következő előkét már kicsit erősebbre kötöttem, és az ólmozást is összébb húztam, hogy minél közelebb tudjuk vezetni a csalit az aljzathoz. A következő úsztatást, majd visszatartást már egyedül csinálta végig.
Szépen vezette a csalit, majd az etetésen bekövetkező újbóli határozott kapást sem hagyta szó nélkül. Kicsit óvatosabban emelt be a halnak, így a puha dévérszájból nem tudott kipattanni a horog. A bot bólogatása jelezte, komolyabb vendég érkezett, mint a korábbi karikák. A szákolás technikai bemutatója következett. Megtanulta, hogy a halat ne a szákkal kergessük, hanem hagyjuk, hogy kifáradva ő szánkázzon önként a merítőbe. A következő halat már önállóan sikerült partra tessékelnie. A teljesen visszatartott szerelékre, sorra jelentkeztek az „étterem” illusztris vendégei. Néha beugrott egy-két kis karikakeszeg is, mint pikolófiú.
Párom szemlátomást élvezte a halakkal való huza-vonát. Vidáman tűzte fel a szúnyogot, csontit, apró trágyagilisztát. Gondolatban recepteket kreált a halaknak. A szendvicseket is szeretik! - súgtam neki.
Ezen egy pillanatra elámult, mert el nem tudta képzelni, mire gondolok.
- Ha egy csontihoz tűzöl egy apró kukoricát, máris kész a húsos szendvics. Ha szúnyoghoz tűzöl apró pinkit, sokkal íncsiklandozóbb falatot adhatsz a halaknak.
Na ez már konyhaművészet! Gondolta, és sorra variálta a különféle lehetőségeket.
Volt a menün kukorica-giliszta, szúnyog-kukorica, csonti-giliszta. A legjobban az egy szem kukorica mellé felzsúfolt csonti, pinki, giliszta, és szúnyog megaszendvics tetszett. Hát igen, ha egy nő kombinálni kezd!
A halak azért lelkesen tapsoltak a kis séfnek, mégha ezt uszonyukkal is tették a haltartóba helyezve. Lassan hátradőlhettem, és figyelhettem a mozdulatait. Segítségre már nem volt szükség, hiszen a horogszabadítót is ügyesen kezelte.
Az idő most nem ólomlábakon járt, hanem angyalszárnyakon. Nekem legalábbis egy angyal volt az, aki sorra szedegette a halakat. Örültem, hogy megérti talán, minek is ülök annyit a vízparton.
A horgászat végére igen sok, szép halat sikerült vízteleníteni. Megszemlélve a háló rabjait megállapítottam, hogy lassan komoly vetélytárs is válhat abból, aki társam. Persze csak a halvadászat terén, hiszen más területen nem kell versenyezni egy házaspárnak. A halakat egy fotózás után útjukra engedtük, majd gyors pakolást követően mi is vacsorázni indultunk. Édesanyám készítette otthon az alapozó etetést, és mi bizony szeretünk falatozni belőle, mégha nem is csonti-kukorica szendvics a menü.
Azóta elkísért már két horgászversenyre is nézőként, és lassan megismeri a versenyzőket is. Van, akinek szurkol, és már néha szakkommentál is. Aranyos. Visszagondolva az elején idézett mondásra, lassan már háton úszunk.
Polyák Csaba (csabio)
