Augusztus 2-án a Balatonra készültünk a kedvesemmel, ahova horgászfelszerelést nem tudtunk vinni, tehát úgy gondoltuk, hogy előtte lévő nap elugrunk egy közeli tavacskához horgászni egyet. A falu, ahova a tó tartozik, Tótszentgyörgy, és kb. 5 km-re van a lakhelyünktől, Szigetvártól. Ezen a vízterületen esett meg az első „bűnbeesésem” is. Akkor hatalmas élménnyel tértem onnan haza, rengeteg halat sikerült becserkésznem. Nem voltak hatalmas méretűek, de kifogásuk örömmel töltött el. Innen indult a horgász „pályafutásom” is. Már nagyon régen nem jártam ott, ezért örültem is, hogy visszatérhetek oda. Nagy reményekkel hajtottam este álomra a fejem, főleg, hogy Peti azt mondta, sok-sok pontyot rejt a tó, nem nagyokat, de a hal az hal.
Sikerült könnyen elaludnom, de az éjjel nem volt egy leányálom számomra. Az első felriadásom hajnali 2-kor volt. Alig bírtam visszaaludni, egy órán keresztül csak forgolódtam. Aztán ez megismétlődött 4-kor. Körülbelül 3/4 5-kor sikerült elaludnom, de akkor már késő volt, mert az ébresztő 5-kor már duruzsolt is a fülembe, hogy „Hopp, hopp ki az ágyból, dolog van!”. Akkor már éreztem, hogy ez a nap nem lesz valami fényes, hisz a kezdet sem volt az. Peti negyed 6-kor már a hídon állt az autóval, és indultunk is „bevetésre”. Az idővel nem volt semmi gond, mondhatni az évszaknak megfelelő volt. Én kicsit fázósabb vagyok, mint Peti, nekem még szükségem volt a pulcsira és a hosszúnadrágra reggel. Hamar oda is értünk, hisz már említettem, hogy nagyon közel lakunk a tóhoz.
Majdnem elaludtam abban az 5 percben, míg odaértünk, de mikor elértük úti célunkat és megpillantottam a tavat, elkapott a hév, igyekeztem minél gyorsabban kipakolni. Tehát még melegítőben álltam neki a szerelésnek. Nem foglalkoztam semmivel, csak a dolgomra koncentráltam. Belemerültem a dolgokba :-)
Az egyik botomon, ami egy Shimano Alivio 3,6 méteres, 3 lbs tesztgörbéjű bot, a Haldorádó Carp Master Strong Line 35-ös monofil pontyozó zsinór volt. Az etetőanyag Haldorádó Feeder Master fekete pelletes volt, amibe áztatott magvakat is tettem. Ez került az etetőkosaramba. Kevertem belőle egy jó adagot, összeraktam a botjaimat, felcsaliztam (kezdetben csak csontival, valamint egy pufival), helyére raktam az ágasokat és a versenyszákot, utána pedig helyére kerültek a szerelékek. A „szerencseszéria” tovább folytatódott. A kívánt távolság feléig sikerült eljuttatnom a szereléket, ami megint csak elkeserített kicsit. A következő körben a két szereléket sikerült egymáson keresztbe dobnom. Gondolom, nem kell mondanom, hogy nem kicsit keseredtem el, de erőt vettem magamon és újra dobtam. Ezek már jobban sikerültek. Peti látta rajtam, hogy elkeseredtem, de mindig bátorított: „Ne add fel, minden csak a gyakorlat kérdése!”. Hálás vagyok neki, mert néha látom rajta, hogy idegeskedik, ettől függetlenül türelmes velem, és mindig segít, bíztat. Miután végeztem, beleültem a kis székembe, és várakoztam. Erre szükségem is volt, mert a pocsék indulás kissé megviselt. Ezért is szeretem a horgászatot, hisz ebben a nyugodt környezetben sikerült kicsit ellazítanom, összeszednem magam. Mindjárt jobban éreztem magam.
Az első kapásra nem kellett sokat várnom, de csak egy-egy mozdításom volt, nem volt folyamatos a kapás, ezért nem is vágtam be neki. Úgy éreztem viszont, hogy le kell ellenőriznem a csalimat. Mikor kitekertem a botot, minden alkalommal azt tapasztaltam, hogy a halak lelopják a csontikat a horogról. Ezt viszont hamar meguntam, ezért azt gondoltam, hogy inkább bevágok, és ha nem akad meg, akkor nem akad, de „próba-cseresznye”, hátha. Így sikerült egy-két halat a szákba terelnem. Leginkább törpeharcsa és kárász volt a palettán. De ezzel a dolog ki is merült. A fű még elég nedves volt a reggeli órákban, emiatt majdnem sikerült is belepottyannom a vízbe, a sportcipő talpa „hozzásegített” ehhez. Szépen popsira csücsültem, tiszta víz lettem, ezen sikerült újra felhergelnem magam. :-( Ekkor jött el az ideje a ruhacserének is, előkerült a Haldorádós pólóm és sapim, valamint stílszerűen egy kék rövidnacit rántottam magamra. :-)
Ilyentájt már az idő is jobbnak bizonyult. Éreztem, hogy a mai napon se fogunk fázni. A tó szinte teljesen megtelt a helyi öregekkel, egyesületi tagokkal. Mikor már ráuntam egy kicsit a törpeharcsákra, átcsaliztam. Az egyik botra fűzött kukorica került - erre vártam a pontyot -, míg a másikra csonti, egy szem konzerv kukoricával megspékelve.
Utóbbira még mindig a törpeharcsák vágyakoztak leginkább. Aztán próbáltam 2 szem konzervkukoricával, azzal se lett jobb a helyzet, sőt rosszabbodott, mivel már a kis bajuszosok is elkerültek. Na nem baj, nem adom fel, nem fognak ők ki rajtam, maradt a két szem tengeri, és vártam tovább. 10 órakor a helyiek elérkezettnek látták az időt, hogy elhagyják a vízpartot. Nem hiába mondják, hogy az öregek már tudnak ezt-azt. Mondták is távozásuk során, hogy ilyenkor már régen meg szokott jönni a hal - nem is egy -, de ez a mai nap valahogy halott ügynek bizonyult. Igazából kezdtem hinni nekik, mert a halak engem is elkerültek, de gondoltuk, ha már kifizettük a napijegyet, mi nem fogunk megfutamodni. Muszáj volt a napernyőket felállítanunk, mert a nap annyira tűzött, hogy egyszerűen nem lehetett megmaradni, valamint az árnyék sem felettünk tanyázott. Kezdett elnyomni az álom is olyan déltájban, ezért megkértem a páromat, hogy amíg lepihenek egy félórát az árnyékban a pléden, figyelje a botjaimat, mert ha abban a pillanatban nem fekszek le, még a székből is lefordulok, ráadásul ő úgyis elektromos kapásjelzőkkel horgászott, így arra csak fülelnie kellett, míg az enyémeket stíröli. :-)
Szükségem volt erre a kis pihenőre. Miután felébredtem, újult erővel álltam neki horgászni. Időközben egy gólya is meglátogatott minket, viszont a tópart szinte teljesen kiürült, csak egy idősebb bácsika tartott ki velünk együtt, közvetlen szomszédságunkban.
Kitartóan álltam a tóparton a perzselő napsütésben, és sorra vadásztam ki a kis jószágokat. Felhelyeztem a csontikat, bedobtam, vártam a kapásra, bevágtam „áldozatomnak”, kiszabadítottam a szájából a horgot, belehelyeztem a versenyszákba, és kezdődött elölről a folyamat.
Némelyik nem volt éppen kedves hozzám - illetve lehet, csak én szerencsétlenkedtem megint egy kicsit - de egy-egy tüskéjüket sikerült az ujjamba állítaniuk. Semmi nagyobb hal nem talált rám, de az apróságoknak is örültem, hiszen aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. :-) A nád mellé készítettem egy kis etetést, majd a fenekező botomat egy úszósra cseréltem, a másikat pedig más helyre dobtam be, hátha most már valami nagyobb halacska is ránk talál, mert eddig nem nagyon akart.
Megint a törpeharcsa sereg talált meg, csak egy-egy kárász esett be, de semmi más. Úgy voltam vele, hogy ha már nem is jön más, akkor velük is megelégedek, hiszen a hal az hal, és horgászni jöttem. A hátamon patakokban folyt a víz, sokszor úgy éreztem, mintha egy flakon vizet folyatnának végig rajtam, de nem adtam fel. Négy órára kellett hazamennünk, mert otthon is volt teendőnk, és már 14 óra táján jártunk. Úgy voltam vele, hogy a hátralévő időt én biza’ már végighorgászom! Így amennyi az időmbe belefért, annyi halacskát cserkésztem be.
Három óra körül elkezdtünk bepakolni a kocsiba. Peti egy árnyékot adó fa alá állt, mert egyszerűen nem lehetett kibírni a napon, és úgy voltunk vele, ha nem muszáj, nem pörköljük meg magunkat. Szépen lassan összepakoltunk, természetesen a botokat hagytuk legutoljára. Nem kapkodtuk el a dolgot, szerettük volna kihasználni az időnket. Őszintén bevallom, nem fogtunk sok halat, körülbelül, 2 kilót, de úgy gondolom, nem csak ez a lényeg, hanem, hogy jól éreztem magam. Örültem neki, hogy újra a tóparton lehettem, és élvezhettem a természet szépségét.
Legközelebb talán egy sikeresebb nap áll előttem, addig is leljétek örömötöket a cikkemben és a képekben, remélem, hogy élvezettel olvastátok ezen élménybeszámolómat is.
Török Zsófia (Bojliszsófi)
