Amíg az új orsókat, zsinórokat, horgokat lessük, és egy új horgász élmény felé nézünk, a tudat alatt él, hogy volt egy szívdobbanás, egy pillanat, amikor észrevettük és megszerettük a horgászatot, természetet. Az első nagy kalandra jómagam is szívesen emlékezem vissza: a Tisza fölött csivitelő fecskék kergetőztek, és le-lecsaptak a kék bárányfelhős égből, felszippantgatni a víz felszínéről a hab-fodrokon ragyogó égő sárga, napfénycsinálta kukoricaszemeket. És egyszercsak a nyél elindult. Két kézzel markoltam el a botot, az menekülni próbált, hegyével a vízfelszínbe csapott. TARTSANAK VELEM AZ ÚTON, AMELY A TERMÉSZETSZERETETBE VEZETETT!
Ajándékba kaptam nagyapámtól.
Hat éves koromban vezetett el először a Muzslya alatt tizenhárom kilométerre fekvő Tisza-partra, a Nagy Krasznica dzsungelébe.
Azon a hétfő reggelen hiába lengette utánunk a hátunk mögött hagyott faluvég a Nagyér-parti libanyájak gyöngülő gágogását, és a magasba nyúló templomtorony is elhalkuló mélyeket odakonghatott, mert öregapám akkorra már jó messzire tőlük, engem az ormótlan Hercules biciklije vázára ültetve, karikázott velem a Tisza irányába a kifutópálya simaságú, szikes, szürkésfehér országúton.
A verőfényes délelőttben kalandlázas gyermekszemekkel bámultam bele a mezei virágokkal tűzdelt fehérorgonás, bodzavirágos illatú réti délibábba.
És az útnak egyszer vége lett. A bánáti forró tepsi nekifutott a Tisza-töltésnek, amelynek zöld pázsitja mögött vajszínű fövényes, sötétzöld erdőövezet várt ránk hűvösével, árnyékával. Talán akkor még nem is voltak szúnyogok. De volt ám szeder. Meg vadon. Felbőszült haragoszöld vadszőlők futottak a csalánon, cserjéken, fiatal fűz- és kőrisfahajtásokon át, a délcegen feszítő, magas, suhogó ezüstnyárfák és a terebélyes tölgyfák csúcsa felé.
Közvetlen a Tisza mentén, járatlan utakon haladtunk. Csak öregapám és én voltunk a civilizáció. Mi ketten. Öregapám, aki mindent tudott, mint Robinson. Én meg a kis Péntek voltam.
És jött a csendesen hullámzó szőke Tisza is, vizében csillogva fürdőzött a napsugár.
A Tisza fölött csivitelő fecskék kergetőztek, és le-lecsaptak a kék bárányfelhős égből, felszippantgatni a víz felszínéről a habfodrokon ragyogó égősárga, napfénycsinálta kukoricaszemeket.
Öregapám a biciklit tolta, én szökdécseltem, a csüggő mohaszálak bajszát megcsupáltam, odvas fák belsejébe bámultam, fakéreghez ragadt feketés-barna gombaseregeket piszkálgattam, recsegtettem az időközben tarisznyából előkotort, lábrahúzott rossz bőrcipőm talpa alatt az utamba merészkedő rőzseágakat, bele-bele hunyorogtam a hajtincseimet csipkedő, lombokon átszökkenő napsugárba s nem zavart, hogy botladoztam a vihar tépte, földrezuhant, hanyatfekvő, málladozó, korhadt farönkökben.
Majd az öregapám a mutatóujjával előre bökött. Helyben voltunk.
Amikor a fekete Hercules nekidőlt a fának, öregapám róla elsőnek leoldotta a botokat, amelyek végre fellélegezhettek, hisz megszabadultak a végükön szüntelenül lengedező, masnira kötött piros rongydarabtól, érezvén, hogy eljött az ő idejük. Másodszorra a pakktartóról akasztotta le a mindent tartalmazó egyedi, nadrágnak is való, filter anyagból zsákvarró tűvel összeerősített, többzsebes dagadt szatyrot, mely telítve volt elegendő hasznossággal, amelyből el voltam látva én is, a halak is, a botok is, szükség szerint a Hercules is. Így fölpakolva, a vén fűzfa kimosott, tátogó gyökerei között bebújva, ráléptünk a horgászhely lapos agyaglépcsőjére, amely kemény és egyenes volt, mint egy kemencepadka.
Körülöttünk madárének, békakuruttyolás, izgő-mozgó szitakötők, pillangók tánca, lágy szellő cirógatása, falevelek duruzsolása.
Öregapám leeresztette a táskát és a botokat. Mögöttem fűzfavesszőkből, illatozó fűcsomókból kényelmes fészket formált, s míg én a fészekben ülve csemegepaprikás, karikákra vágott zöldhagymával borított zsíros kenyeret majszoltam, a kínálkozó lombok rengetegéből fanyelű bugylibicskájával kukákat és Y alakú ágakat vágott, amelyeket közvetlenül a partot nyaldosó hullámok előtt, egyazon távolságra egymástól, az agyagba fúrta és egyenként beléjük helyezte a kőrisfabotokat.
Így került elém a három bot egyike.
Gondosan, köralakban, mellé a földre kanyargatta az első bot nyelébe vert két szögről az öt-hat méteres zsinórt. Amikor előbukkant a kaszakővel újraélesített fényes horog, amelytől arasznyira himbálózott a házi gyártmányú formába öntött súlyozó, megszólalt nagyapám:
-A fehérvászon ruhában van a főtt kukorica, a pirosban meg a mamka.
A nedves, öreganyám kötőjéből hasított, barnás-piros mintás rongydarabot szétgöngyölítettem. Előkerült a tésztaszínű és a rozsdavörös (amely a belekevert őrölt pirospaprikától kapta a színét), kemény csúszós, két rész búza, egy rész kukoricaliszt alapú, jól összegyúrt, bugyogó forró vízben főzött halcsali, amit addig kellett forrázni, amíg a kisujjköröm nagyságú klikkerek föl nem feküdtek a víz felszínére. A lefolyó hideg vízben való edzés után, ha földhöz csaptuk a mamkát, úgy visszaugrott mintha labda lett volna.
Közülük szúrt egyet a horogra az öregapám.
Balkezével a kőrisfabotot kiemelte a tartóból, a jobb kezének mutatóujja és hüvelykujja közé szorította a zsinórt, érzéssel háromszor, négyszer megforgatta a horgos végét, s ujjait gyakorlott mozdulattal szétnyitva röppintette az ólom nehezéket a magasba, amely bluttyanva bukott a vízfelszín alá.
A többi horogra morzsolt, főtt öreg kukoricát rakott.
Az égbe meredő horgászbotok ráfeküdtek a Tisza illatára, és lágyan ringatóztak az imbolygó, csendes hullámok fölött.
Beszereltünk.
Zsibbadást éreztem karomban, láthatatlan súly nehezedett vállamra, kiszáradt a torkom, mozdulni sem tudtam.
Elnémultak a madarak, leállt a szellő.
A kapást vártuk.
Sokáig nem történt semmi.
Megállt az idő.
...
És egyszer csak a nyél elindult.
Görbült, görbült, hatalmas erővel a víz gyomra felé.
Húzzad! -kiáltott fel nagyapám.
Két kézzel markoltam el a botot, az menekülni próbált, hegyével a vízfelszínbe csapott.
A hal most már nemcsak a nyelet, vele együtt húzott engem is.
Hiába erőlködtem, a zsinór szökött, a vizet hasította.
Éreztem a Tisza fenekéről jövő szédületes erőt. Tépte, szaggatta kezemből a meghajlított botot.
Öregapám izmos karja körém fonódott, átfogta a derekamat, magához szorított. A horgászbothoz nem nyúlt.
A zsinór hol jobbra, hol balra futott, kaszabolta a vizet, meglazult, felém rohant, hogy újult erővel kitörjön a nyíltba.
S minden kezdődött elölről.
A kőrisfa kétrét görnyedve próbált segíteni.
Szikrázott a levegő.
És a húzás lassan erőtlenedet. A hal már nem a vízfenéken küzdött. Ütései lomhábbá váltak, utána engedett és egyszer csak megjelent a felszínen.
Ponty volt.
Kicsit oldalra fordulva pipált. Az egészségtől kicsattanó piros uszonya az átlátszó Tisza vizéből integetett.
Öregapám elengedte a derekamat, a horgászhely mögött fekvő merítőért nyúlt, belemártotta a partmenti sekély vízmederbe, kivárta, amíg fölé ért a hal és kiemelte.
A harc befejeződött.
A Tisza tovább hömpölygött, csiripelni kezdtek újra a madarak, kisütött a nap, mintha mi sem történt volna.
Összeszorult gyomorral lángban égtem, inogott a lábam, a térdem remegett. Leroggyantam a fészkembe.
Öregapám aznap három pontyot is fogott, nagyobbakat az enyémnél, de ahogyan akkor láttam egy sem volt oly erős, mint az enyém.
Hazafelé az idő szárnyakon repült. Csak egyszer pihentünk meg, amikor az ékességét kínáló réten fehér margarétából, tűzpiros pipacsból, lila szarkalábból csokrot szedtem édesanyámnak.
Anyám bennünket már a kiskapuban várt, azonnal lemérte a pontyomat: két kiló tizenöt dekát nyomott.
Az égen a nap leáldozóban volt. Még hintette aranyporát a tájra, amikor én már ágyamon patyolat tisztán, pizsamában hevertem. A meleg alkony puhán átölelt.
Nyitott ablakomon besurrant a kósza tiszai szellő, a hajtincseimet cirógatva köszöntött, s én az élményekre gondoltam. Peregtek az összekuszált, részletekkel telített pillanatok a lehunyt szemeim előtt.
Még mielőtt álomba merültem a mozaikrészecskék összeforrtak, kitisztultak.
MEGLÁTTAM MAGAM A VÍZTÜKÖRBEN.
Öregapám már nem él, és már a Tisza sem a régi.
Hal helyett egyre sűrűbben réti csiperkét, bodzavirágot, szedret, gyógynövényeket, szalmavirágot hozok haza a mindent tartalmazó egyedi, nadrágnak is való, filter anyagból zsákvarró tűvel összeerősített, többzsebes dagadt szatyorban.
És tovább járom az utat, amely a természetszeretetbe vezetett.
Köszönöm neked nagyapám.
