Április. Szeszélyes, mint egy idős hölgy. Hol melegséggel simogat, hol pedig elborult homlokkal, szemöldökét összehúzva záport zúdít a nyakunkba. Nekem mégis a kedvencem. Az egyhangúságot ő oldja fel pattanó rügyeivel, egérfülre emlékeztető, pödrött fűzfalevélkéivel. A fakadó vizek minden irányból igyekeznek a mélyebb területek felé, időközben egymásba kapaszkodva, majd egymást elengedve külön úton csobogva. Feléled az erdő, megszólal a nádas, ekkor érezni a mondás valóságtartalmát: balzsamos a levegő.
Az április minden évben úgy érkezik, mint egy rég látott ismerős, akire folyton számítunk, csak éppen nem tudjuk, pontosan mikor is kopog be ajtónkon. Idén is szinte a semmiből érkezett. A tavaszi szelek hátán eleinte nem a langyos tavaszi ifjak lovagoltak, hanem a tél sihederjei. Gonoszkodtak az emberrel. Bebújtak a könnyelműen tavasziasra hangolt öltözetek zeg-zugába. Már javában tombolt a csillagászati tavasz, de az átázott földeken még nyoma sem volt az enyhülésnek. Egyetlen biztató jelként megérkeztek az első gólyák. Ők már csak tudják! - gondoltam, és én is kezdtem hinni a közelgő tavasz erejében. Hirtelen, mintha soha sem lett volna rossz idő, a nap egy erélyes mozdulattal elsöpörte a homloka előtt kavargó felhőket, és tiszta erőből rámosolygott a világra. Minden élet magába szívhatta az éltető sugarakat. Varázsütésre bukkantak elő a vadvirágok, a természet hihetetlen gyorsan zöldbe öltözött.
Én is azon vettem észre magam, hogy meg-megállok az autóval, és csak egyszerűen arcomat a nap felé fordítva töltődöm fel valami megfoghatatlan energiával. Mint a nyári vetés szívom magamba ilyenkor azokat a rezdüléseket, illatokat, amelyeket rosszabb időkben bármikor előhívhatok agyam negatívjából. Mindenki ismeri azt az érzést, mikor lehunyjuk a szemünket, és a megjelenő kép mellé érezzük a képhez elraktározott, de képileg nem megjeleníthető dolgokat. Itt az ideje, hogy új képekkel töltsem meg azokat a cellákat, ahol hét közben a napi taposómalom emlékei terpeszkednek fojtón az emberre. A legkézenfekvőbb megoldás, ha horgászunk egyet. Tavasszal a folyókhoz nem érdemes menni. Ez az időszak az ő életükben a rohanásé. Ki kell várnunk azt a pillanatot, mikor lenyugodva azt az arcát fordítja felénk, amire szívesen emlékezünk. Nézve a hídról az alattam kavargó, tolakodó, zavaros vizet, erre még sokat kell várni, így tavi remeteségre adom a fejem.
Az április vége már igazi tavaszt hozott, így bepakolva az autót, egy jól ismert tó partjára indultam barátaimmal. Nem tudtunk elég korán érkezni ahhoz, hogy magunk válasszunk helyet, meg kellet elégednünk a még éppen szabad placcok egyikével. Tegnap is jártam itt, akkor alig voltunk a parton. Ez van. A tavasz nem csak bennünket csalt ki a partra.
Előző nap már elkezdődött a bodorkák násza, a magas vízállás miatt a szerelmes bodrik egymással összefonódva ölelkeztek a füves szélvízben, hogy a jövő generációjának zálogát a víz alatti gyökérzetre hullajtsák. A víz széle fröcsögött, fortyogott a lakodalomtól. Néhány délceg bodrilegény a nagy táncban kiugrott a partra is, de addig járta tovább a csárdást, amíg vissza nem penderült a vízbe.
A nagy locs-pocsra persze felfigyeltek azok is, akik már túl voltak a szerelmi évődés időszakán, és most éhesen prédára vártak. Itt is, ott is fordulások, rablások borzolták a felszínt. Ami életet teremt, egyúttal az élet vége is lehet. Ez a természet rendje.
Most nem láttuk a szerelmeseket, nyilván a partra kiözönlő sok horgász zaja elriasztotta őket. Egy közeli fa árnyékában azonban furcsán borzolódott a víz. A dévérek is elkezdték a készülődést. A fa tövében gyönyörű példányok kergették egymást, ránézésre a hímek veszekedtek az előkelőbb helyezésért. Hiába, a vér a halaknál sem válik vízzé, és néha bizony fel is forrhat. A szemközti nádasból is furcsa hangokat hallottam. Hogy a szárcsák voltak-e a hang forrásai, vagy a pontyok készültek ott elrejtőzve a szemünk elől, csak találgatni tudtam. A tó védjegyeként landolt az ismerős hattyú is. (Tiszta KLM-reklám.) Órákig el tudnám nézni, ahogy méltósággal lapátol fel s alá a vízen, tudatában lenyűgöző szépségének.
A hattyúra nem jellemző a kapkodás. Mintha érezné, hogy figyelem, szépítkezni kezd. Ahogy egy fiatal fruska, aki azt szeretné elérni, hogy felfigyeljenek rá, kelleti magát. Mint egy profi manöken, forgolódik előttem. Tudja, hogy a szemből felkelő nap még szebbé varázsolja. Ez a hattyú érti a dolgát, nem fog sokáig pártában maradni. A háttérben (a hattyú méltóságos lapátolásához képest) elevickélő récék is csak irigykedve pillantottak rá. Miután megelégelte a népszerűséget, kicsit zajosabban az érkezéstől, távozott. Csak a pillanat maradt utána.
Azért tegyünk úgy, mint akik horgászni jöttek!
A pihentető etetőanyag-előkészítéssel, a szerelékek beélesítésével is elröppent 1-2 óra az áprilisból. Nem sajnáltuk az időt. A fűzfákról már virágport permetezett a szellő a táskákra, botzsákokra. Cserebogarak rajzottak a szélrózsa minden irányába. Mindenütt a megújulás, az éledés nyomai. Kell ennél több ahhoz, hogy az ember is úgy érezze, újjászületik?
Felszereltük a botokat, majd 3 horgász méla lesben. Ha jönnek a halak, jönnek, ha nem, nem. Már megérte kijönni. A nagy fa tövénél folyamatosan forgolódtak tovább a délceg dévérfik. A szemközti nádas még téli ruháját viselte, de itt-ott már üde zöld hajtások jelezték, hamarosan tavasziasra veszi az öltözékét. Mélyeket lélegeztem a friss levegőből. Istenem, a tavasz illata! Semmihez sem fogható. Mellettem egy compót fognak. Gyönyörű hal, aranylik a tavaszi fényben. Szerencsére a tavon kiemelt védelem illeti meg, így gyorsan visszakerül a vízbe. Azért mi is jól szórakozunk. Kárászok, szép dévérek emelik, húzzák a vékony karbon antennát.
Nem a megszokott vehemenciával rontanak a csalira, de könnyed szórakozásnak pont megfelelő az érdeklődésük. Egyedül a víztetőn bandázó küszök zavarnak egy kicsit. Mint a tanyasi udvaron a csirkék, úgy rontanak minden vízbe hulló táplálékra. Az etetőgombócokat is keményen össze kell préselni, hogy minél kisebb csíkot húzva érjen a meder aljára. Vízközt oldódó etetőről most szó sem lehet, pedig a szebb dévérek is a víz felsőbb rétegeiben vannak. Legalábbis eddig többségük, a vízbe érkező szúnyog csokrot közvetlenül annak becsapódása után marta el. Az úszót sokszor nem is láttam, de a botot már húzták is a kezemből.
Végre lekerülhetett a polár is rólam. Egy szál pólóban horgászhattam. A nap erejétől lombsátor védett, de a kezemen nem múlt el nyomtalanul a tavaszi napfürdő. Ki bánja? Ez mégsem olyan, mint a nagy nyári leégések, mikor a felelőtlen pecás tejfölös pakolással a hátán egy hétig csak hason tud feküdni. (Természetesen nem rólam van szó, azaz dehogynem.)
Az idő, főleg ha szép, gyorsan elillan. Tovatűnik, hogy csak az emlékét hátrahagyva vésődjön emlékezetünkbe. Ez az áprilisi nap is ezek közé fog tartozni. A kor technikáját kihasználva egy kis videót is rögzítettünk erről a napról, hogy megmutathassuk, végérvényesen itt a tavasz.
Nem csak horgásztunk, átéltük a pillanatot. Sok ilyen pillanatot kívánok mindenkinek!
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók, videó: Takács Péter (t_peti)
