Így Szilveszter környékén hajlamosak vagyunk rá, hogy visszagondoljunk az eltelt esztendőre, lepergessük magunk előtt az év filmjét. Ez a késztetés különösen erős tud lenni olyankor, ha évzáró cikk megírására kap felkérést az ember a főszerkesztőtől :-) A nyomtatott és elektronikus sajtó mostanában az év krónikája, az év embere, az év bakija típusú összefoglalókkal van teli. Én is kedvet kaptam tőlük, hogy ezen az optikán keresztül nézve hasonló szalagcímek alá fűzzem fel az elmúlt évem jellemzőnek, vagy említésre érdemesnek tartott történeteit.
2007 - a betlik éve
Biztos mások is így vannak vele, én jobb’ szeretem, ha irigyelnek, mint ha sajnálnak. Voltak évek, amikor minden bejött, jókor voltam jó helyen, a barátok, ismerősök meg sóvárogtak a fogásaim hallatán. Na, hát az elmúlt évről ez távolról se mondható el.
Egy jellemző társalgás a vízen:
- Szia! Mit fogtál?
- Hú, ne tudjátok meg! Meg vannak őrülve a balinok! Kábé a huszadik volt, amit az előbb visszaengedtem. De mióta megjöttetek, kezdenek leállni.
És tényleg. A következő két órában megúsztuk egy rávágással. Egyszer-kétszer megesik bárkivel, hogy beleszalad egy kövér betlibe, de nekem így ment egész évben. Ha napközben mentem, akkor reggel volt jó kapás, ha délután jutottam ki, akkor délben fogta betegre magát Bálint, a balinok réme. Egyszer kora hajnali balinozásra szántam rá magam. Még alig virradt, amikor - a beígért hidegfronttal együtt - a partra érkeztem. Elkezdett villámlani, feltámadt a szél, és pánikszerűen menekülő éjszakai horgászoktól lett hirtelen forgalmas a kikötő. Nem volt mit tenni, hazamentem, visszafeküdtem. Istenem, milyen jót is lehet aludni a háztetőt verő eső monoton zajára!
A nyár vége felé voltak olyan napok, amikor - kis túlzással - harcsát fogott mindenki a holtágon, aki wobblert dobott a vízbe. Nos, ezeket a napokat - és a harcsákat - mindig sikerült jó érzékkel kikerülnöm. Ennek egy ellenszere van: még többet kellene horgászni! Bárcsak megtehetném!
De nem volt ez másképpen a csukákkal sem. Mindig rossz ütemben jött ki a hétvégém, olyankor csak ímmel-ámmal evett a hal. Egy novemberi hétköznap reggel 9 körül hívtam Bélát, valami közömbös dologgal kapcsolatban. Épp kinn volt a vízen, és ilyeneket mondott, hogy: „jött egy négyes, két hármas, meg kilós-másfelesből vagy 8-10. Nagy kár, hogy tízkor abba kell hagynom.” Jó, mi? Megforgatja bennem a kést, és ezek után még sajnáljam is!? :-)
2007 - a társas horgászatok éve
Korábban magamnak való, visszavonulós, elbujdoklós horgásznak tartottam magam, de az eltelt év fotóit végiglapozva arra ébredtem rá, hogy az idén szinte alig horgásztam egyedül. Nem hiszem, hogy az alaptermészetem változott volna meg - így 50-hez közeledve már nehezen változik az ember - inkább a sűrű programok miatt alakult így, ahogy. A „családi kirándulás vagy peca?” típusú dilemmák sokszor a „kirándulás és peca” jelszó jegyében oldódtak meg. Amikor pedig mégis a „hardcore” horgászat ösvényére léptem, könnyebb volt a „már megbeszéltük Gáborral” vagy a „Laci épp most ér rá, és megígértem neki, hogy…” kezdetű mondatokkal kereket oldani otthonról, mint egyszerűen csak lelépni.
Ha egyedül vagyok, rendszerint jobban koncentrálok, „élesebben” horgászom, nem billegteti senki más a csónakot, és nem dob előttem a tuti helyekre. Egyértelmű tehát, hogy a magányos peca felé billen a mérleg, ha az eredményességet pusztán a megfogott halakkal mérjük. Ám ha a dologban rejlő „rekreációs potenciált” vesszük figyelembe (hű, van ilyen kifejezés egyáltalán, vagy csak úgy kitaláltam?), szóval ha azt veszem, hogy egységnyi idő alatt mitől simulnak ki jobban a gyűrött idegeim, mikor kapok több élményt, akkor oda lyukadok ki, hogy ezek a társas megmozdulások valahogy jobban megragadtak bennem, mint a magányos portyáim emlékei.
Az év túrája - Svédország
Nem akarom lelőni a poént, mert igazán nem is volt, de egyszer talán rávisz a lélek, hogy megírjam a sztorit. Most legyen elég annyi, hogy nem a méteres csukáiról vált emlékezetessé ez a túra, hanem egy másik, boldogabb világban való megmártózás élményét adta. Hihetetlen érzés partra lépni egy olyan szigeten, ami úgy néz ki, mintha a jégkorszak óta nem járt volna ott ember, miközben egy népszerű turistacélpontról van szó. Persze egész mások a dimenziók is, mint idehaza. A „horgászparadicsom” odakint nem azt jelenti, hogy összeér a parton az emberek könyöke, hanem azt, hogy mondjuk tíz csónak jut egy Tisza-tó méretű területre.
Az év felfedezése
Az elmúlt év nagy felfedezése számomra, hogy érdemes legyezni! Itt „lenn az Alföld tengersík vidékin” ez egyáltalán nem kézenfekvő dolog, de bebizonyosodott előttem, hogy vannak olyan helyek, időszakok és körülmények, amikor nem csak mesterkélt „mutatványos peca” a legyezés - amit fitymálói gyakran hangoztatnak -, hanem igazán eredményes és utolérhetetlenül élménygazdag horgászmódszer. A látott halak horogra csalása és a felszíni kapások látványa a legtöbb a szememben, amit a horgászat adhat.
Az év vendégsége
A tavi horgászat, kiváltképp a pontyozás nem igazán a műfajom, de néha jólesik egy kis kitérő. „Unoka-sógorom” (nem vagyok benne biztos, hogy létezik ilyen hivatalos rokonsági fok, mindenesetre én így titulálom az unokatestvérem férjét) nagy nádi halfarkas hírnévnek örvend. Júliusban látogattuk meg őket, ilyenkor elmaradhatatlan programpont a nádi horgászat. Ezúttal nem kimondottan a nádban pecáztunk, hanem a pontyugrások nyomán a nádfal előtt 20-30 méter távolságban találtunk rá az aranyszínű pozsárokra. A régi nádtorzsáktól buckás fenék gödreiben állt össze a csapat, és én, a szemellenzős pergető, azt vettem észre magamon, hogy legalább annyira élvezem a matchbotos pontyozást, mintha a kedvenceimre, csukára vagy balinra horgásznék. Hiába, amikor görbül a bot, mind egyformák vagyunk!
Az év bulija - a Luca-túra
Lucának hívják a horgász-kenumat, utalva ezzel a készítés intenzitása és a Luca székéhez fűződő néphagyomány között felfedezhető párhuzamra. Eredeti rendeltetése szerint „mobil pecás rohamcsónak”, amit távoli vizekre is magammal tudok vinni a kocsi tetején. Most nem mentünk messzire, csak két faluval odébb a Tiszára, de mind az öten, az egész család. Édesapám kis „szappantartó” motorcsónakjába legfeljebb 2-3 ember fér bele, de a Lucával kiegészítve már mindannyian vízre tudtunk szállni. Régóta hajtogatom, hogy egy jó nyaraláshoz nem kell elmenni a világ végére, amikor 10 kilométerre folyik tőlünk a Tisza. Ezt a kis hétvégi kirándulást kedvcsinálónak szántam egy esetleges jövőbeni hosszabb táborozáshoz.
Az év cukija - kisegér a fedélzeten
A pecás oldalakon - érthető okból - a halas fotók dominálnak, sehol egy aranyos, gombszemű, szőrmók állatka. Hát most ilyen is lesz, ahogy egy év végi színes különszámba dukál. Ez is egy családi kiránduláson történt. Az ilyenekben azt szeretem a legjobban, hogy én csak állok a csónak elején a felajzott pergetőbottal, és irányítom a „gályarabokat”, ha meglátok valami halmozgást. Egy távoli „V” csíkot vettem észre a vízen, kiadtam a vezényszót, irány a balin! Közelebb érve egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem hal lesz a csíkhúzó, hanem egy bátor mezei egér. Már legalább 150 méterre járt a parttól, kész csoda, hogy idáig nem szippantotta le valami arra járó rabló. Az egérke kimerültnek látszott, tétovázás nélkül elfogadta a feléje nyújtott evezőt. Kimászott rá, és teljesen fesztelenül elkezdett szárítkozni. A csónakban is hamar feltalálta magát, le kellett takarnunk a vízmerővel, hogy bele ne másszon a ruhás szatyorba. Kikötéskor partra tettük (legalább mi, melegvérűek tartsunk össze ebben az ellenséges világban). Remélem, nem vette észre, hogy ugyanarra a partra került vissza, ahonnan elindult :-)
Az év projektje - a Csalán
A Luca csónakkal szerzett tapasztalatok alapján valami „horgászosabb”, stabilabb, motorizálható, ugyanakkor továbbra is kocsitetőn mozgatható vízi alkalmatosság megépítését tűztük ki célul Laci barátommal. „Ha te is, akkor én is” alapon mindjárt két darab elkészítésébe vágtunk bele. Március 15-ét közös fűrészeléssel ünnepeltük, szeptember 23-án volt az avatás. A két dátum között kb. 130-140 óra telt munkával, de mondhatnám szórakozásnak is. Hogy ennyi időt elvettem a horgászattól? Igen is, meg nem is. A kánikulai, vagy esős napokon nem volt nehéz megtartóztatni magam a pecától, és rendszeresen rászántam 2-3 órát a hajóácsolásra hétköznap esténként is, amikor egyébként nem jutottam volna víz közelébe.
A név magyarázatával még adós vagyok. Azért lett Csalán, mert a Tisza partján bőven terem a névadó növény, mert maga a csónak is zöld, és nem utolsósorban kabala is a név, hiszen köztudomású, hogy csalánba nem üt a mennykő.
Az év meglepetése(i)
Két olyan esetem is volt, ami a cím alá kívánkozik.
Az egyik október elején történt. Este 8 után mentünk ki a vízre, süllők reményében. Jó kétórányi dobálás után egy halvány bökésnél tartottam, és Gábornak se volt még hala. Rablás egy szál se, csak egy-egy békéshalasan hangzó loccsanás jelezte, hogy esetleg hal is lehet alattunk a vízben. 8-10 műcsalit végigpróbálgatva végül egy kis méretű, mélyretörő wobblernél kötöttem ki. Jól jött a másfeles-kettes, lassú pályán, nem állt bele folyton csőrrel a fenékbe. Pont finoman, érzéssel lehetett vele kapirgálni, így a csalivezetés örömeivel próbáltam lekötni magam, ha már kapás nincsen. Mígnem aztán egyszer csak a lekoppanásból kicsit visszaengedett wobblernek puhán utánanyúlt egy száj, én meg hurrá, jól bevágtam. Meglepő erővel, de valahogy furán védekezett az állat. Semmi süllőszerű nem volt benne, inkább pontymódra fúrta magát lefelé, járt pár félkört a csónak előtt, amíg feljött. Gábor fogott már ugyanitt nagy jászt egy tavalyi közös pecánk alkalmával, de nincs a világon az a jász, ami így megy. Végül egy hosszúkás, fehér jószág került elő a vízből, és nem balin, aminek magamban első pillanatban gondoltam volna a körvonalai alapján, hanem egy kettesforma márna. Az első, amit műcsalival fogtam. A farki horog a csókos ajakába, másik az álla alá akadt.
Egy novemberi napon reggeltől estig dobáltunk a fiammal csukára, de csak 3 bugyli jött a fajtájukból. Talán mindent elárul a nyomorúságunkról, hogy délután háromnegyed négykor fogtuk az első csukát. Volt viszont helyette szélvihar és tajtékos hullámok, hogy közben ne unatkozzunk. Szerencsére fogtam napközben egy „furcsa” halat is, ezért aztán mégse ment el a kedvem végleg az egésztől. Éppen átálltunk egy másik helyre, a parttól 8-10 méterre tettem le a súlyt. Alattunk kb. hármas mélység, a partnál félig vízbe lógó, sűrű bokrok, alattuk gyorsan mélyülő meder. Mondom a fiamnak, hogy eléggé bokros a pálya, nem kell nagyokat dobni, mert úgyis leakadsz. Csak laza kis félhosszúakat, ferdén ki a parthoz, és a rézsűn lefelé engedve végighúzod a fenék fölött a kanalat. Így ni. Dobom az elsőt, húzom 5 métert, és puff, valami megállítja. Könnyen jött a csónakig, volt meglepetés! Ott aztán forgolódott egy kicsit, amíg a szájába engedett nyúlni. Elég neccesen akadt, a kanálnál fogva simán kifordítottam belőle a horgot. Szerencsém volt, hogy nem rázta ki a szájából.
Az évzáró peca
E sorok írásakor már befagytak a holtágak, tavak, de a jég még nem bírja el az embert. Ez a legrosszabb időszaka az évnek, de aki horgászból van, az nem sokáig marad nyugton a négy fal között.
Előttem áll még az év utolsó horgászata, ami nem is lehetne más, mint egy baráti körben rituális menyhalazással eltöltött, estébe nyúló délután, némi szolid kocsmázással berekesztve. Szürcsöljük majd a forralt bort, elmélázunk az eltelt év kalandjain, tervezgetjük a következő szezont, és gondolatban már a jég olvadását várjuk, ami jaj de soká lesz még…!
Addig is kívánok nektek (és magamnak is) sok türelmet a fagyos hónapokhoz, és legalább ilyen élvezetes horgászévet 2008-ra, mint az idei volt!
