Tegnap volt Luca napja. Már maga a dátum - tizenharmadika - babonáktól övezett szám, de sok hiedelem kötődik magához a névnaphoz is. Nagyanyáink ilyenkor kezdték az úgynevezett Luca-naptár feljegyzését, ami - a Karácsonyig hátralévő napok időjárását alapul véve - csalhatatlan előrejelzést ad a következő évre. A néphit szerint Luca napján kell hozzálátni a kilencféle fából készülő Luca széke fabrikálásához is, hogy a karácsonyi éjféli misén ráállva felismerhessük a boszorkányokat. Vizuális típus lévén gyorsan magam elé is képzelem a jelenetet, és kuncogok magamban. Azt hiszem, jó kis botrány kerekedne belőle, ha valaki a néphagyományok ápolásának ürügyén egy hokedlire felkapaszkodva idős hölgyekre mutogatna a templomban egy zseb-lézerrel :-)
A horgászok körében is számtalan babona él. Ez valamennyire érthető, hiszen kedvenc időtöltésünk távolról sem tekinthető egzakt tudománynak. Nehéz kiismerni a halak járásának és étvágyának titkait, melyeket oly sok tényező határoz meg. Az évszak, napszak, légnyomás, áradás-apadás, vízminőség, Hold, Nap, szél, eső, sötét, világos, meg a déli harangszó, és persze ezek kölcsönös egymásra hatása mind-mind befolyásolhatja a horgászsikert. A jelenségek irdatlan tömegéből csak kevesen képesek a lényeges és lényegtelen dolgok megkülönböztetésére, az ok és okozat közötti kapcsolat felismerésére. Ilyen körülmények között sokkal egyszerűbb a fekete macskának vagy a kéményseprőnek tulajdonítani a balsikert és a jó szerencsét, mint a valós okokat kikutatni.
Jómagam ugyan inkább a racionális magyarázatok híve vagyok, de van egy gyenge pontom: nem szeretem, ha a horgászszerencsét emlegetik, akár pro, akár kontra. A következő két esetem mégis arról szól, hogy a szerencse nem mindig hallgat a babonákra.
Sok szerencsét, jó fogást!
Így próbál kedveskedni a vízóra-leolvasó, amint éppen kiállok a garázsból. A kocsi a vízóraakna fölött áll, tehát mindenképpen ki kellene állnom, de az öltözékem, és az egyéb tartozékok menthetetlenül elárulják, hogy hová készülök. Ajaj, oda a szerencsénk! Tudhatná a jóember, hogy egy pecásnak hasonló helyzetben inkább nagy kalap ezt-azt szokás mondani. Az illedelmes jókívánságok rendszerint a visszájukra fordulnak, ezt minden horgász tudja. Pedig most igazán nem kéne leégni, mert vendégem van. A messze lakó rokonnal évente egyszer meg szoktuk horgásztatni egymást. Nyáron én vendégeskedem náluk egy pontyozás erejéig, most pedig rajtam a sor egy csukás visszavágóval. Zoli otthon nemigen perget, de a nálunk tett látogatások után mindig fellángol, hogy majd megmutatja ő otthon a sok üldögélő öregúrnak! Mindenesetre szokás szerint most is én látom el pergetőbottal, orsóval, csalival. A nádi pontyozó szerszámokhoz szokott kezével kicsit kételkedve forgatja az egykezes, finom pálcát, de - Rómában viselkedj úgy, ahogy a rómaiak - rám bízza magát.
A körülményekre nem lehet panaszunk. Az időjárás a kedvünkben jár, rablások is vannak itt-ott, majdcsak lesz ebből valami! Gyorsan telik a délután, elszórakozunk egy-két kisebb csukával, de nagyobb nem akar akadni.
Már-már elkönyvelem, hogy ennyi volt a nap, legalább jól elbeszélgettünk, amikor társamnak félkörbe görnyed a botja. Látom rajta, hogy nem akármilyen hal akadt a horgára, és már előre próbálom nyugtatni, hogy van hely, szépen, higgadtan fárasszon, ne erőltesse. Mondom neki, legyél résen, mert biztosan be akar jönni a csónak alá. Itt nem úgy van, mint a nádnál, hogy nem engedhetjük át a halat a két karó közt a csónak alatt. Hadd menjen, ha akar! Csak arra vigyázz, hogy a botot alá ne törje a csónaknak! Ki kell állni a ladik végébe, és vízbe tartott spiccel szépen át lehet kísérni a másik oldalra, ennyi az egész.
Zolinak akkor kezd csak remegni a lába, amikor meglátja a hal széles hátát a víz alatt, de el kell ismerni, hogy ügyesen terelgeti a szép csukát. Persze ő se tegnap kezdte a horgászatot! Csak azon aggodalmaskodik, hogy vesszük ezt majd ki szák nélkül. Én meg direkt örülök, mert legalább élesben ki tudom próbálni az új lip-grip-emet. Egy-két kisebb halon már bejárattam ugyan, de igazán méltó ellenfele még nem akadt. Bár csukott szájjal érkezik a csuka, nem okoz gondot a két állkapcsa közé csúsztatni a keskeny fogót, és onnantól már nincs menekvés! Egy pillanat, és máris a ladik fölött gyönyörködünk a zsákmányban. Szájfeszítőre sincs szükség a horogszabadításhoz, hiszen a griptől tátva maradt a csuka szája. Segítek kivenni a jól ülő horgot, és átadom a halat az elejtőjének, hogy újra kézbe vegyem a fényképezőt. Ezt a pillanatot meg kell örökíteni!
Ne fordulj vissza, nem lesz szerencséd!
Így kiáltott utánam jóakaró munkatársam, amikor elmenőben sarkon fordultam a lépcsőn, hogy visszaugorjak az irodában felejtett pulóveremért. Mindegy, pulóver az kell, mert estefelé már hűvös lesz. Az persze nyílt titok, hogy ilyenkor jobbára horgászat céljából távozom el kora délután, kihasználva a rugalmas munkaidő nyújtotta szabadságot. Ilyenformán kicsit tapintatlanságnak is veszem a megjegyzést. Hogyhogy nem lesz szerencsém? Hát szabad ilyet mondani egy horgásznak?! De ez csak pillanatnyi hangulat, a kapun kifordulva már a Tiszánál járnak a gondolataim. Ó, azok a csodás őszi délutánok! Ebben a decemberi nyirkos sötétségben már szinte el sem hisszük, hogy délután kettőkor még érdemes volt elindulni horgászni. Miközben hajtom a bringát, van elég időm morfondírozni is. Végiggondolom, hová kellene menni, mik lehetnek a jó csalik. Eszembe jut kollégám „baljóslata” is. Még hogy nem lesz szerencsém, ebben a remek időben? No, majd meglátjuk!
Október elejéhez képest hihetetlenül meleg van, szinte a nyár végét idézi. Evezés közben le is vetem a hosszú ujjú inget. A napon egy szál gatyában és pólóban is jól elvagyok (hmm, talán nem is kellett volna visszamennem azért a pulóverért?). A pálya árnyékos oldalán kezdem a dobálást. Szabad a placc, egy parti horgász sincs. Szél sem fúj, nem kell lesúlyozni a csónakot. Már-már ideálisak a körülmények, csak a fák között laposan beszűrődő napsugarak vakítanak el egy-egy pillanatra. Kotorászok a botzsákban a szemellenzős kabala-sapkám után, de csak az ominózus pulóvert találom a bottok mellé begyűrve. A sapka otthon maradt. Bosszantó! Ilyen előjelek után kezdek meginogni, de próbálom nem zavartatni magam. Úgyis csak egy kézzel dobok, majd a másikkal árnyékolok, amikor szembe kell néznem a nappal. Jól megy a dobás, oda esik le a kanál, ahová elképzeltem Támolygó kanalammal föl-le kalandozom a vízbe dőlt fa ágai között. Aztán újra, és újra dobok, keresek, kutatok, variálok, próbálgatok. Egyelőre semmi életjel nem érkezik odalentről, de talán majd később. Érzem, hogy jól csinálom, összeszedett, koncentrált vagyok. Ez meg kell hogy hozza a halat is előbb-utóbb. De ha nem fogok, akkor is mi van? Semmi! Bicikliztem, eveztem egy jót, egyedül voltam a jó levegőn. Soha ne érezzem magam rosszabbul a bőrömben!
A pályán végigérve a fás partoldalból nyíltabb terepre váltok át. Itt már parti beállók is vannak, de most néptelenek. Két kitaposott állás között, szinte csak jelképes elválasztóként egy kákacsomó hajlik rá a vízre. Alatta a part szélén legalább félméteres a mélység, itt már egy jobb csuka is megállhat. Egy széles, könnyű rézkanálra cserélem az előző műcsalit, hogy minél lassabban libegjen a fenék felé bedobás után. Kicsit hosszú a dobás, éppen a szélső leveleken landol a villantóm, de szerencsére nem akad el a horog. Egy gyenge pöccintés, és máris a legjobb helyen lavírozik a kanál, de csak egy pillanatig. Egy burvány a levelek alatt, koppanás, majd... semmi! Mellévágott! Nem baj, már ez is haladás, hogy legalább kapásom volt. Dobok egyet a meder felé, hátha közben visszaáll, és megnyugszik a halam, majd újabb kísérletet teszek. Bátortalanul rövidre sikerül a megismételt dobás. A kákától jó méternyi távolságra esik le a kanál, de úgy látszik, még a csuka vadászterületén belülre. Az első mozdulatra elindul a tolóhullám, bár ezt inkább csak sejteni lehet, mint látni. A második támadást már nem hibázza el a krokk, akad a horog! Megvan a hal, és egész jó! A sekély vízben egy pillanatra megmutatja a hátát, de a mélybe fordulva védekezik tovább. Nyárias életerővel küzd, néhányszor a ladik alatt is átúszik, de résen vagyok, nem fog ki rajtam! A végén kézzel emelem ki, bár a 70 centis hal már határeset számomra. Egy darabig még megy a pankráció a csónakban is köztünk, mert segítő nélkül, önkioldóval nem olyan egyszerű a fényképezkedés.
Lassan beesteledik, irány a kikötő. Pakolászás közben előkerül a babonás pulóver, de visszagyömöszölöm a botzsákba. Kár volt visszamenni érte, nincs is olyan hideg!
