Horgászni jó. A legtöbbször. Néha azonban csúf játékot játszik velünk valami láthatatlan erő, s a dolgok egyáltalán nem úgy történnek, ahogy azt szeretnénk. Egy hollywoodi forgatókönyvíró meggazdagodna annyi marhaságból, amennyi történik velünk a vízparton. Vagy ez mégsem igaz, s csupán én vagyok ilyen szerencsétlen?
A vízparti komédiák unalomig ismert, már-már sablonos eleme a csónak. A tavalyi évet megúsztam komolyabb „esemény” nélkül, de a korábbiakban több alkalommal volt módom szertornászokat meghazudtoló mutatványokra. „Adj egy stabil pontot, s én kifordítom sarkaiból a világot!”, valami ilyesmit mondott a horgászatban járatlan bölcs tudós. Mert ha járatos lett volna, tuti nem ilyen magabiztos. Egyetlen stabil pont? Nevetnem kell! Helyezd a lábad egy stabil pontra, legyen ez, mondjuk a stég, a másikkal pedig lépj a csónakba. A stég bizonnyal marad a helyén, a csónak azonban sokszor nem. Amikor először érzed, hogy valami nincs rendben, hajlamos vagy csalóka magabiztossággal úgy gondolni, hogy a helyzetet meg tudod oldani. A következő pont a rémület, amikor rájössz, hogy nem baj lesz, hanem baj van. Az egyik lábad még mindig a stégen, a csónak pedig szelíden távolodik tovább. Ekkor már általában késő. Teszel még néhány kétségbeesett kísérletet arra, hogy megúszd szárazon. Ez csupán arra jó, hogy a téged a partról szemlélők jókedve is biztosított legyen, hisz ilyenkor vagy a legmókásabb. Végül következik az elkerülhetetlen csobbanás.
Egy tündéri történetem is van erről. Gábor barátom megboldogult nagypapája kívánt vízre szállni sok-sok évvel ezelőtt a fenti módszerrel. Tán épp a csépi pontyokat kívánta üldözőbe venni, ami szokása volt, de ez történetünk szempontjából nem fontos. Az egyik lába még a stégen, a másik már a csónakban, s a ladik azonmód el is indult kifelé. Hatvan fölött az angolspárga már nem javasolt, nem is túl gyakori. Röpültek hát a botok az egyik irányba, az öreg meg a másikba. Alighogy eltűnt a habokban, megjelent egy kéz a víz fölött, a nagypapa jobb keze. A stég előtt a víz körülbelül egy hatvan-egy nyolcvan lehetett, az iszap azonban már akkor is legalább harminc centi vastag volt. A jobb kéz továbbra is ott meredezett a csónak és a stég között, egyre szélesebb, egyre türelmetlenebb mozdulatokkal hívva föl magára a figyelmet. A stégen állók, felocsúdva első rémületükből, hívogató jobb kezénél fogva szárazra húzták az öreget. Miután meggyőződtek róla, hogy az ijedtségen és a lenyelt néhány deci szutykos vízen kívül nincs semmi baja, egyre jobb kedve lett a társaságnak. Végül valaki megkérdezte a még mindig prüszkölő öreget: „Miért nem tempózott, miért csak a kezével integetett a víz alól?” „Az órám, az új órám!” hebegte a szerencsétlenül járt idős horgász. Az előző héten kapott ugyanis egy új karórát, amire igazán büszke volt, az volt valósággal a szeme fénye. „De hát az a bal kezén van, Papa…”.
Nem kell azonban feltétlen csónakba szállnunk ahhoz, hogy vidám percekkel színesítsük a környezetünkben lévők komor napjait. Itt van például a pergetés, mely igen veszélyes sport. Sok legendát hallottunk már orrba akadt hármashorogról, fülcimpában megpihenő villantóról. E történetek közös tulajdonsága, hogy másokkal történtek meg, nekünk már csak a vigyorgás marad belőle. Aztán egyszer csak… Az őszi nap első sugarai már a csatorna partján találtak. Karcsi barátom némi késésben volt, így egyedül kezdtem faggatni a vizet. Tán a harmadik dobásnál tartottam, amikor a csillogó wobblernek utána nyúlt egy 30 centi körüli csukagyerek. Ez a specialitásom. Már úgy értem, a bugylik. A csukácskát a wobbler hátsó horga fogta meg, méghozzá úgy, hogy egy-egy horoghegy jutott az alsó és a fölső pofájába is.
Kényes műtét vette hát kezdetét. A bugyli vékonyka testét ballal megragadtam, jobbal pedig egy fogó segítségével próbáltam megszabadítani őt a fájdalmas ékszertől. A csukácska egy darabig tűrte ténykedésemet, majd megunva a hosszú várakozást, bemutatott egy „szaltó mortálét”. Kicsúszott a kezemből, s a következő pillanatban a wobbler szabadon álló horga a tenyeremben landolt. Érdekes, egyúttal igen kellemetlen patthelyzet alakult ki. A műcsali egyik horga a jobb tenyeremben, a másik pedig a csuka szájában. Nem tetszett neki a dolog, így tovább rázta magát, én pedig - jobb ötlet híján - üvöltöttem.
Többször említést tettem már a halakkal való kíméletes bánásmódról. Hát, ami ez után következett, az nem biztos, hogy jó példája lenne ennek. Jobbkezes lévén a bal kezem kevésbé ügyes. A parton rajtam kívül egy lélek sem volt, barátom meg egyelőre sehol. Kioperáltam hát a csukából a horgot, ezúttal szó szerint kézzel-lábbal. A másik horog mindeközben a tenyeremben „pihent”. Útjára engedtem a méltatlankodó útonállót, a kezemből azonban nem tudtam kibűvészkedni a horgot. Őszintén szólva kedvem sem sok volt hozzá. Karcsi végül megérkezett, így a segítségével jutottam el Ócsára, az orvosi ügyeletre. A nővér leplezetlenül röhögött, amikor megmutattam neki, mi a sürgősen megoldandó probléma. A doktor úr nem röhögött, viszont egy tű segítségével alig másfél perc alatt megszabadított a horogtól, aztán kifertőtlenítette a sebet. Ez utóbbi beavatkozásnál kellemesebbet is el tudok képzelni. Kezem bekötözése és egy tetanuszoltás után indultunk is vissza a csatornára.
Szóval a pergetés veszélyes, evezzünk hát békésebb vizekre! Hisz mi bajunk lehet az ártatlan dévérek, szelíd szemű bagolykeszegek, fogatlan, öreguras pontyok világában? Hát, a legtöbbször semmi. Legalábbis így gondoltam, mígnem egy tavaszi ráckevei peca során csúzlimmal többször mellbe nem lőttem magam. Hülyén hangzik? Szerintem is. Nem értettem ugyan, hogy pontosan mi történt, de a mellemen éktelenkedő féltenyérnyi vörös folt csak napok múlva tűnt el. Több éve használom a csúzlit, és bizony mondom, sok furcsa lövést produkáltam már. A síkos talajon megcsúszva lőttem már vele egyenest a fejem fölé. Volt úgy, hogy a már kissé megszáradt etetőanyagból készült gombóc a kosár elengedésének pillanatában szétesve a lábam előtt terített be mindent, mint Moszkvát a hóesés. Lőttem már a hátam mögé vele, sőt, egyszer egy jól sikerült lövésemmel a csatorna túlpartján álldogálókat is szétugrasztottam. Igaz is, minek beszélgetnek, ahelyett, hogy horgásznának? Szóval több érdekes trükköt tudok a csúzlival, de ilyet?
Aztán a tavalyi maconkai feederkupán rájöttem, hogyan! Történt ugyanis, hogy szektorunkon végigsöpört valami dögvész, ami miatt - azon a néhány tízméteres szakaszon - többen voltunk horgászok, mint a halak. Ez a tározó egészére természetesen közel nem volt igaz, de ott, akkor mi tízen teaszűrővel szűrtük a vizet, de halat, azt alig-alig leltünk. Kétórányi megfeszített horgászat és komoly munka árán elért kudarc után úgy gondoltam, hogy sápasztó messzeségben folytatom a pecát. Eldobni épp eldobok ilyen távra is, de csúzlival ellőni, hát… megpróbáltam. Felfújtam az arcom, beállítottam a megfelelő irányt és a kilövés szögét, majd meghúztam a gumit, ahogy tudtam. Na hadd menjen! A következő pillanatban úgy éreztem, mintha a környéken gyakran garázdálkodó sziú indiánok egyike dárdával mellbe talált volna. Amennyire a láda engedte, embriópózba helyezkedtem, könnyeim a lábamra terített törölközőre csorogtak. Hogy az a jó k…!!! Nem tudom, hogy a gombóc milyen messzire szállt, de a percek szédítő sebességgel suhantak mellettem, mire végre ki tudtam egyenesedni.
Aztán, ahogy felegyenesedtem, meg is világosodott előttem minden. Marha nagy igyekezetemben, hogy a csúzliból kicsikarjak minden lehetséges centit, nem csak a gumit húztam veszettül, hanem felső testemmel is a felajzott szerszám irányába fordultam. Így már nem volt nehéz mellbe lőnöm magam, sőt, az lett volna a csoda, ha nem sikerül. Sikerült.
Lássunk hát végre egy olyan helyet, ahol nem leselkedik ránk gonoszul semmilyen veszély: a béke nyugodt szigetét, a nádasok csendes világát, ahová a gondolatok is csak suttogva lépnek. Az enyhe szélben finoman bólogató szálak, a játékosan csobogó apró hullámok között mi bajunk eshetne? Mondjuk, megakasztunk egy halat… Az apró öbölben megütött pontynak egész más tervei voltak, mint nekem. Én szerettem volna őt a csónakba kényszeríteni, ő azonban ezt nem akarta. Visszapakolt hármasba és teljes gázzal elindult a sűrű felé. Megtámasztottam a nyelet a combomon, ballal az orsó dobját fogtam marokra, s húztam kifelé a halat, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon. Az események innentől kezdve szédítő sebességgel zajlottak, így kénytelen vagyok emlékeim filmjét kockánként megállítva levetíteni nektek:
Rendesen belefeküdtem a botba, ezért váratlanul ért, amikor a - vélhetően rosszul megakadó - horog kipattant a hal szájából. Megpróbáltam visszanyerni elvesztett egyensúlyomat. Előttem keresztben az egyik ülésdeszka, mögöttem régi harcostársam, az elnyűhetetlen kempingszék. Annak érdekében, hogy állva maradjak, idétlen körkörös mozdulatokat tettem a bal kezemmel, jobbomban még mindig a botot szorongattam. Talán sikerült volna, ám ebben a pillanatban érkezett meg fütyülve a remek önsúlyos úszó, ólmostul, horgostul, s mint utóbb kiderült, egy igen nyúzott fél kukoricaszemmel együtt. Nagyot koppant fejlámpám üvegén, ami azonmód be is tört, s a lámpa fénye kialudt. Én erről persze mit sem tudtam, csupán azt érzékeltem, hogy fejlövést kaptam és sötétbe borult előttem minden. Ha lett volna rá időm, már ekkor komolyan megijedek.
De nem volt. A fejlövés okozta sokktól ugyanis ballal tettem egy fél lépést hátra, s egyúttal belezuhantam a mögöttem csendesen várakozó kempingszékbe. A szék méltatlankodva tűrte beléomló kilencven kilómat, megcsúszott hátrafelé, egész addig, míg a lába meg nem akadt valahol a trepni deszkái között. Összecsuklott. Hanyatt fekve, a székbe csomagolva, nem lévén fogalmam arról, hogy mi történt velem, úgy éreztem, itt az ideje a komoly élet-halál harcnak. Őrült módon meg akartam szabadulni újdonsült börtönömtől, az ártatlan kempingszéktől. Sikerrel. Hosszú másodpercekig ültem aztán a csónak mélyén lihegve, mire nagyjából rekonstruálni tudtam a történteket. A hátam fájt kissé, de nem veszélyesen. Botom a csónak orrában talált magának nyughelyet, hál’ Istennek épségben. A sértődött szék csendben pihegett velem a deszkákon. Hát, ezt megúsztam. Csak a lelkem, csak azt sajgott még sokáig…
Úgy látszik, sehol nem vagyunk biztonságban. Menjünk inkább haza, ott talán nem érhet minket semmi baj. Vagy mégis? Újpalotai lakásom nappalijában, a hatalmas íróasztal közepén egy DAM orsó boncolása zajlott éppen. Valamit feszegettem talán, a szerszám pedig megcsúszott a kezemben. Ezzel a hirtelen mozdulattal lendületesen végigsöpörtem az akkurátus rendben elhelyezett, már kiszerelt alkatrészek kupacán. Spricceltek szerteszét a dolgok, könnyes szemem mégis egy apró alátéten akadt meg, mely komótos lassúsággal gurult az asztal széle felé. A másodperc tört része alatt döntöttem a cselekvés mellett. Tán felsejlett előttem az a halk zörgő hang, melyet e létfontosságú alkatrész kelt majd a porszívó csövében, midőn egy takarítás során végképp eltűnik a gép sötét gyomrában. Ugrottam. Azaz, csak ugrottam volna, helyette lábam megakadt a nagyapámtól örökölt kényelmes karosszékben, s úgy zuhantam az asztal mögé, mint egy zsák krumpli. Estemben valami kapaszkodót kerestem, vesztemre csak a függönyt sikerült Dugonics Tituszként magammal rántani a mélybe. Nem térnék ki részletesen azokra a gondolatokra, melyek akkor kergetőztek a fejemben. Viszont az alátét megkerült, igaz, csak néhány héttel később, porszívózás közben. Egy egész porzsákot turkáltam végig érte, de meglett!
Az otthoni rémtörténeteknek se szeri, se száma. Egy kedves ismerősöm például vadonatúj pergetőbotját támasztotta óvatlanul a bejárati ajtónak. Felesége ezt nem vette észre, s rendes háziasszonyként betette maga után az ajtót. Azaz csak betette volna, de az ajtó hangos „hhhhrrrssss” hang kíséretében tiltakozott. Ezt hallva barátom csak artikulálatlan „Áááááááááá...”-t tudott mondani. Mit mondani, üvölteni. S hogy egy új bot otthoni jelenléte mennyire veszélyes tud lenni, bizonyítékként álljon itt egy másik eset. Az egyszeri horgász aznap vásárolt erős pergető pálcáját suhogtatta a nappaliban. Egészen addig, míg egy jól sikerült mozdulattal le nem verte vele a gyönyörű csillárnak rögtön két búráját is. A bot jobban bírta, annak csak a spiccgyűrűjéből pattant ki a SiC betét. Két darabban. A csillárt persze valahol Szváziföldön gyárthatták sok évvel azelőtt, mert a hozzá való búrák beszerzése lehetetlen volt. Legyártatni pedig a NASA-nál sem lehetett. Ja, és mindez éjjel egy órakor történt, hogy a főhős félálomban szendergő felesége még jobban élvezze a dolgot. Ugyan mikor máskor zúzná rommá lakását az ember?
Sok marhaságot csinálunk. De igazán az a fájdalmas, amiről nem tehetünk. Amiért barátaink jól kiröhögnek, pedig nem követtünk el hibát, a dolog csupán megtörtént velünk. Az élet ilyen igazságtalan. Egyetlen szerencsénk, hogy senki sem „ártatlan”, mindenkinek van némi vaj a füle mögött. Ki lehet hát röhögni a másikat is. A végére egy ilyen sztorit tartogatok. Úgy tíz éve történt…
Sötét este volt. Gábor barátommal a széles parti gyékénysáv egyik zárt öblében horgásztunk. A növények takarásában három stég húzódott meg itt, melyek a víz felől alig voltak észrevehetők. A stégek előtt hosszú folyosók nyúltak a gyékényes testébe. Nehéz hely volt ez, mivel az itt megakasztott halakkal csak adj király katonát lehetett játszani. Nem volt olyan nyílt vízfelület, ahová bátran el lehetett volna engedni a zsákmányt, húzni kellett, ahogy a csövön kifért. Akkoriban nem csak a part felől, de a nyílt vízről is be lehetett jutni ide egy keskeny folyosón keresztül. Mi is onnan érkeztünk. A csónak csendben ringatózott a stég mellett, úszóink sápadtan világítottak az előttünk lévő folyosó végén. Az enyém pihent baloldalon, Gáboré a másikon.
Halk beszélgetésünknek egy gyönyörű elmerítős kapás vetett véget. Úszóm hang nélkül tűnt el a vízfelszín alatt, én pedig nagy lendülettel kaptam fel az előttem pihenő nyelet. Nem volt szerencsém, mert zsákmányom a megakasztás pillanatában balra húzott, egyenest a sűrű felé menekült. Gábor az előre megbeszélt taktika szerint kikurblizta saját felszerelését, ne legyen útban. „Mekkora?” kérdezte türelmetlenül, de nekem fogalmam sem volt még a ponty méreteiről. „Jó hal lesz, az biztos!” nyögtem válaszul, miközben legrosszabb sejtéseimet láttam beigazolódni. Ellenfelem ugyanis kitartóan ment előre a sűrűben, zsinórom már valahová a szálak közé mutatott. Furcsa volt a dolog, mert nem éreztem túl nagynak, de olyan idétlenül mozgott a hal, amit soha nem tapasztaltam addig.
Épp ebbéli kételyeimet akartam megosztani barátommal, amikor zsákmányom felől félelmetes csapkodás, zörgés, végül hangos rikácsolás hangzott fel. Egy pillanatra dermedten néztünk össze, majd Gáborból kitört a röhögés, amit jószerivel abba sem hagyott az este hátralévő részében. Én azonban ekkor még azzal voltam elfoglalva, hogy a stégig vonszoljam a hangosan tiltakozó valamit. Az már kiderült, hogy nem hal az istenadta, de hogy mégis micsoda, azt nem tudtam pontosan. Éktelen ricsajjal, a szálak közt vergődve, kapálózva, hol a vízen, hol a levegőben közeledett áldozatom, míg végül meg nem láttam őt kibukkanni a növények közül. Vöcsök! A szerencsétlen…
Gábor jószerivel levegőt nem kapott, a térdét csapkodta, fetrengett, s időnként felkiáltott: „Jó hal lesz, az biztos!”. Én sem bírtam már tovább, röhögnöm kellett nekem is. Csak az a szerencsétlen madár, az nem röhögött velünk. Valahogy a stégre húztam, s ott meg is nyugodott kissé. De közel menni nem lehetett hozzá, mert hegyes csőrével olyanokat döfködött felénk, hogy jobb volt távol maradni tőle. Végül barátom melegítőjét borítottuk rá, ami után már hagyta magát megszabadítani a horogtól. Lábának szívós bőrébe akadt csak vékonyan, így hamar megszabadítottuk, majd útjára engedtük a rémült madarat. Barátom röhögőgörcse csillapodni látszott, volt, hogy már hosszú másodpercekig nem hallottam idegesítő kuncogását. Aztán suttogó hangon közölte ismét: „Jó hal lesz, az biztos!” és megint kirobbant belőle a nevetés. Bántani nem akartam, különben is kétszer akkora, mint én. Jobb híján röhögtem vele én is.
Czender Miklós (bogyo)
