Van, aki gyorsan issza és forrón. Én langyosan szeretem, és lassan kortyolgatom, úgy 8-10 percbe is beletelik, amíg elszürcsölgetem. Körülbelül ennyi időbe telik minden hétköznap elolvasnom a Haldorádó nyitóoldalán a legfrissebb írást. Most nekem is ennyi időm van arra, hogy egy egész évről beszéljek. Nem lesz könnyű…
Hogy mi mindennel foglalkoztunk ebben az évben itt a portálon, azt Mindannyian láttátok. Horgásztunk rakós bottal, feederrel, matchbottal. Pergettünk, fenekeztünk, úszóztunk, mártogattunk, bojliztunk, még legyeztünk is kicsit. Horgásztunk patakon, csatornákon, tavakon, folyókon, tán még a tengeren is. Jártunk versenyeken, horgásztunk itthon és külföldön. Beszéltünk a halakról, módszerekről, eszközökről. Meséltünk történeteket, melyek érdekesek, fontosak vagy tanulságosak voltak valamiért. De bármennyire is igyekeztünk, egy-egy írásban nem lehet benne minden. Olyan sokrétű, olyan változatos ez a mi sportunk. Valami mindig kimarad.
Kimaradt rengeteg mosoly. Az elfojtott kuncogástól a velőtrázó röhögésig sok-sok vidám pillanat, ami legalább olyan kedves emlék, mint egy-egy szép hal. Az a remekbe szabott angol spárga, amit én adtam elő egyik lábammal a stégen, másikkal a csónakon állva. Nem vagyok képzett tornász, de az eredmény igen látványosra sikeredett. Barátom rémült tekintetéről sem esett szó, midőn előzőleg székestül, melegítőstül, termoszostul hanyatt zúgott be a stég mögötti gyékényesbe és még akkor sem tudta, hogy mi történt vele, amikor csuromvizesen hasalt előttünk megint a deszkákon. Amikor pedig tettestársunk enyhe őrülettel a szemeiben, fogát csikorgatva ráncigálja a parti fa ágai közé gabalyodott kishalas úszós cuccot, akkor ugye nem illik hangosan röhögni. Csak befelé…
Kimaradt egy csomó bosszúság, ami pont úgy része szeretett hobbinknak, mint diós bejglinek a mazsola. Az a vastag faág, amit kedvenc csatornámon minden alkalommal rutinszerűen megfogok legalább egyszer, néha többször is. Egyébként valóban remek thermoruhámon lévő mintegy negyven kilométernyi tépőzár, amitől rosszabb napokon csak öt részletben tudom a zsebemtől a számig emelni a cigit, mert úton-útfélen megragad a mandzsettán lévő szolid csík. Az áhított horgászvízhez vezető úton az a százméternyi agyagos útszakasz, amin a kocsi először csak a fenekét riszálja kicsit, majd kedvesen keresztbe fordul, és nem mozdul onnan a saját erejéből soha többet.
És aki azt mondja horgász létére, hogy nem tudja, mi motiválhat egy baltás gyilkost, akkor felidéznék egy jelenetet, ami nyilván csak velem fordulhatott elő. Úgy 20 perce féltérdre ereszkedve görnyedek a szák fölött, s próbálom a csúcstechnikát képviselő 16-os horgot kioperálni a halbarát, selymes szálak közül. Az első percekben még türelmes, lassú mozdulataim mostanra kapkodóvá, idegessé és görcsössé váltak. Olyan kifejezések kergetik egymást a fejemben, amiket nem írnék ide. Talán az anya szó az egyetlen, de inkább hagyjuk… Egyik kezemmel már az olló után kutatok, miközben a másikkal ütemesen rángatom a cuccot. A szemem sarkából látom, amint a horog - az a dög - végre kipattan a hálóból, de egy rövid mosolyra sincs időm, mert a zsinór abban a pillanatban mókás gubanccá tekeredik, benne horoggal, miniforgóval, jelzőólommal, még egy fűszál is keveredik bele, csak a jó Isten tudja honnan. Szememet vér önti el, szívem tájékán erős nyomás, az infarktus csalhatatlan előjele. Érzem, hogy közelít a vég. Kétségbeesett tekintetemet mellettem horgászó barátomra emelem, aki ezt látva elfordítja a fejét. Arca merev, szája lefelé görbül, de egy villanásra még látom a szemét. Vigyorog! Csendben elengedem az addig görcsösen markolt zsinórt, lassan, recsegő izületekkel felállok és elindulok felé. Most megölöm…
Nem írhattunk eleget a tehetetlenségről, ami úrrá lesz sokunkon a vizeket járva. Látom a parti szeméthegyeket, a zacskókat, konzervdobozokat, sörösüvegeket meg az összes többit. És ahogy húzom az evezőt, hamar rájövök: nem kell a Tiszáig menni, ha több tízezer műanyag palackot akarok látni a víz tetején úszva. Elférnek azok a Ráckevei Dunán is a csikkek mellett. Ugye máshol ez nem fordulhat elő? Nézem a roskadt stégeket. Az egyik leégett, a másikat a jég „végezte ki”. Biztos, hogy ennek így kell lennie? Persze ez a kérdés is költői.
A horgásztanya, ahol a csónakomat tartom jóval idősebb, mint én vagyok. Egykor nyüzsgő élet töltötte meg, ladikot bérelni szinte lehetetlen volt, pedig vagy egy tucatból választhattál. Ma talán négy csónak ringatózik a móló mellett, ami elvihető. Bármikor. A házak csendben leépülnek, s a törzsközönség nagy része együtt öregszik a tanyával. Az egyesület ad, amennyit tud, de inkább csak néhány ember lelkesedése és munkája tartja össze az egészet. Mire valaki rájön, hogy a tanya nem valami múlt rendszerből megmaradt, lassú halálra ítélendő avítt szimbólum, hanem hasznos és értelmes, közösségformáló hely, talán már késő lesz, méregdrága hétvégi telkek lesznek a helyén. Biztos, hogy ennek így kell lennie? Már megint ismétlem magam…
De mielőtt még végleg nekikeserednénk, lássunk olyat is, amiért tényleg érdemes volt vízre szállni, és amitől az ember egy pillanatra megfeledkezhetett még a botokról is. A csónaknak támadó mérges hattyú kiterjesztett szárnyait nézve nekem bizony nem jutott eszembe semmi a horgászatról, csak bámultam a gyönyörű állatot. Arról a kismadárról sem esett szó, amelyik Sanya barátunk csontisdobozát használva éléskamrának percenként visszatért néhány falatért. Forgatta a fejét, a farkát billegette a doboz szélén, kicsippentett néhány darabot, aztán visszarepült megint a fák közé. Néztük és vigyorogtunk. Az Almáskertnél pedig órákig bámultuk a szélvízben ívó dévéreket egy szörnyű műanyag lélekvesztőből. Keveset beszélgettünk közben, s kifelé evezve kicsit rekedtes volt mindegyikünk hangja. De miért is írtam volna erről, ezt látni kell!
Vannak dolgok, amiről néha keveset írtak azok, akik egyébként nem titkolóznak a Haldorádó olvasói előtt. Egy-egy írás megjelenése után sokan kérdezték, hogy hol készültek a fotók, hol játszódott a leírt történet, mert ez valahogy kimaradt. Néha valóban szándékosan. Mindegyikünk - talán mindenki - számára van egy-két olyan hely, melyet legalább ideig-óráig szeretne a sajátjának érezni. Persze tudjuk, hogy ilyen nincs, de mégis jó azt hinni, hogy az a kis zug valóban a mi békénk rejtett szigete. Oly sok élmény fűződik egy ilyen helyhez, hogy valamit muszáj megmutatni belőle, egy kevés varázslatot, egy-egy villanást. De rossz érzés fogja el az embert, ha egy nap más horgászik ott, vagy csak néhány csikket talál azon a helyen, melyre úgy vigyázott addig. Nem irigység ez és nem birtoklási vágy. Nehéz megmagyarázni. Ha szeretnétek megérteni, olvassatok el egy korábbi cikket, mely ugyan tavalyi, de a gondolatok bizony időtállóak. „A hely”, ez a címe.
Megkeverem a kávét, hátha kicsit édesebb lesz a következő korty, mint az előző volt. Azt mondják rám, akik ismernek, hogy teszek a cukorba egy kevés kávét is… Mit csináljak, így szeretem. Kihűlt már, de nem baj, úgy is jó. Maradt a csészében még egy kevés, folytathatom hát kicsit.
Keveset írtunk a babonákról, pedig nem sok olyan horgászt ismerek, akinek ne lenne belőle néhány. Én például a csomókra mindig páratlan számú menetet kötök. Ha elszámoltam magam és rájövök, újra csinálom. Egyébként normális vagyok, a hangok is ezt mondják nekem... Mindig a merítő az első, amit kinyitok, fejének pedig a víz felé kell néznie. Ha csónakból horgászom, legalább ezt nem tudom elrontani. Az első halnak jár a jelképes puszi, hangsúlyozom: jelképes, mivel halakkal egyébként nem szokásom csókolózni. A compó olyan fajta, ami haltartó szákot még nem látott nálam és valószínűleg nem is fog soha. Boldog vagyok, ha sikerül fognom, de nem tartanám meg, percekre sem. Nem hozna szerencsét. Soha nem megyek fedetlen fővel horgászni, mindig van rajtam kalap vagy sapka. Mostanában leginkább kék. És bár tudósok még nem igazolták elméletem helyességét, de a lányom által nekem rajzolt és színezett képeknek valóban jótékony hatása van a fogási eredményekre. Tényleg. Ha pedig a fiamtól is kapok puszit indulás előtt, akkor a halaknak tényleg nincs esélye aznap! Igen kérem, ez ilyen egyszerű. És nem is mondtam el mindent, de az összes titkot mégsem írhatjuk ide...
Kevés szó esett arról a gyermeki örömről, melyet a horgászat nyújt mindannyiunknak. Vannak például, akik számára egy új bot, egy orsó, vagy akár csak egy régóta célkeresztben lévő drágább úszó nem más, mint egy újabb eszköz, mellyel jobban, sikeresebben vehet részt a halak elleni küzdelemben. De sokunk viszonya ennél bensőségesebb ezekkel a tárgyakkal. Aki hasonlóképp van ezzel, mint én, az érti, miről beszélek. És ez csak egy apróság.
Hogy mi mindent hoz ki belőlünk a horgászat? Egy példa megint. Két hete is megvan már, hogy a környékbeli nádasokban horgászó díszes kompánia nem érintett halat. Velem együtt. Nem is kérdezzük már egymást, csak kérdőn felvonja az ember a szemöldökét, a másik pedig lesüti a szemét és halkan bólint. Megint egy süket nap. De végre a mai éjszaka belefutottam a tutiba! A pontyok órákon keresztül legeltek a nádban, s nekem sikerült végre kikapnom közülük két szebb példányt. Most evezek hazafelé, és nem tudom letörölni a vigyort a képemről. Fütyörészek kicsit, aztán vigyorgok megint, mint egy szekér vadalma. Azon jár már az agyam, hogy hogyan fogom előadni remek fogásomat. Mikor megkérdi majd valaki: „Mi volt tegnap?”, csak unott arccal legyintek, és színtelen hangon mondom: „Két ponty volt, de a nagyobbik sem több úgy ötösnél…”. Csak el ne kezdjek ugrálni örömömben. Hát nem olyan vagyok, mint egy gyerek? Erről is ritkán szóltunk, pedig ezek is mi vagyunk.
Ez volt ma az utolsó korty, a csésze megint kiürült. 2004-ből csupán pár nap van hátra, s ezek a napok jórészt családi, baráti körben telnek majd el, bár a szerencséseknek talán egy-két horgászatra is jut még idő. A kevésbé szerencsések - mint én is - munkával múlatják majd a két ünnep közötti időt. A Haldorádó sem csukja be virtuális kapuit, de újabb írás csak 2005. január 3-án tűnik majd fel megint az oldalon. Az elmúlt évek sok száz írása addig is olvasható, a Fórum nyitva áll, mint mindig és a megrendelt csomagok is mennek, ha a Posta is úgy akarja. Szóval szusszanunk pár napot.
Csak egy feladatom maradt még. Mind a magam, mind a Haldorádó egész csapata nevében kívánok Mindenkinek Békés, Boldog Karácsonyt és Sikerekben Gazdag Új Esztendőt! De legfőképp kívánok egészséget, szeretetet és persze sok-sok halat jövőre is!
Czender Miklós (bogyo)
