A télbe, ha csak egy pillanatra is, de belecsöppent egy kis tavasz. A folyót megdermeszteni készülő jégpáncélt hirtelen semmivé foszlatták a rohanó hullámok. Az enyhe idő bőséges csapadékot is hozott, így a folyó gyorsan hízni kezdett. Ez az áradás azonban nem hozott hordalékot, csupán egy kis kávét löttyintett az addig tiszta víz arcába. Ha a zord időben megenyhül a tél szorítása, az embernek megpezsdül a vére. Különösen, ha horgász. Ilyenkor még akkor sem bírunk magunkkal, ha tudjuk, nem mehetünk biztosra.
Ha józanul mérlegeli az ember a lehetőségeket, bizony rá kell döbbennie, hogy a pillanatnyi kegy, amiben az időjárás részesítette, csupán lehetőség. Lehetőség arra, hogy kezünkbe véve sarokba állított horgászbotokat, legalább egy kósza pillanatig horgásszunk. Igaz, hogy a folyó most felszabadultan rohanhat medrében, de ez a vágta egyben lehetetlenné is teszi a horgászatot. A horgász azonban ebben az időszakban, mikor ki van éhezve a peca után, még a józan ész érveinek ellentmondva is nekiindul. Mi sem bírtunk magunkkal, és bár tudtuk, hogy kevés az esélyünk, magunkhoz véve két bolognai botot, csak nekiindultunk a Tisza felfedezésének. Pezsgett bennünk a horgászvér. Az indulást - a pezsgés ellenére - nem kapkodtuk el, 8 óra is elmúlt, mikor Gábor leparkolt a házunk előtt. A vízállásjelentés nem sok jót jósolt, de kit érdekel ez már ilyenkor! Sokkal inkább foglalkoztatott bennünket a kérdés, merre vegyük az irányt?
A folyó középszakaszán, a Bodrog és a Szamos felkavarodott vizétől jócskán felhizlalva, mocskosan hömpölygött a Tisza. A horgászat szempontjából kedvezőbbnek tartottuk, ha „elémegyünk” a tisztább víznek, így a Felső-Tiszának fordítottuk a kormánykereket. A vásárosnaményi hídon átkelve kicsit lelombozott bennünket a látvány, a Tiszán nem látszott a beígért apadás. Gond egy szál sem, legfeljebb kirándulunk egy jót. A beregi tájon autóztunk végig. Elhaladtunk a Tisza azon gátja mellett, ahol a nagy árvíz idején a folyó áttörte a vékonyka pántot, rémületet, pusztítást hozva a környező falvakra. Gulács, Tivadar, Kisar, Tarpa, Tákos, Csaroda sokaknak ismerősen csenghet azokból az időkből. Utunk Szatmárcsekére, Kölcsey Ferenc síremlékét is őrző falucskába vezetett. A gyönyörű, csónakos fejfáiról is nevezetes temetőt most nem ejtettük utunkba. Tavasszal mindig eljövök asszonykámmal, mert varázslatos hangulata van a helynek, annak ellenére, hogy nem az élet legvidámabb pillanatára emlékeztet. A fekete fejfák csónakra, emberi arcra emlékeztető kialakítása egyedülálló. Ennek a formának az eredetét egyes kutatók azzal magyarázzák, hogy a halál képzete ősidőktől fogva utazással párosult. A helyi hagyomány szerint egy vízbe fúlt legény sírjára állítottak először csónakos fejfát. A víz mint éltető elem, az ember és a csónak - mellyel a mindennapi élelmet keresi -, együtt jelentették az életet, de együtt hordozták a halált is. E hagyomány szerint egyszerre testesül meg az élet, és az elmúlás ezeken a fejfákon. Az egyforma fejfák az élet utáni egyenlőséget tükrözik. Nekem a tiszai emberek folyó iránti tiszteletét, szeretetét is kifejezi, legalábbis ezt érzem, mikor a földbe szúrt csónakokat nézem. Minden egyes kis ladik egy életet vitt át a másik partra. A folyó itt végleg összeforrt az emberrel.
Az ásott Túr partján siettünk első kiszemelt horgászhelyünk felé, a híres „bukóhoz”. Ahogy a víz partján közelítettünk a zsiliphez, egyre hangosabb morajlás ütöttem meg a fülünket. A víz mellettünk megáradva, zavarosan hömpölygött, hogy a zsilipek által feltornyosulva, erőtől duzzadón zuhanjon a Tisza ölelésébe. A bukó most különösen hű volt megnevezéséhez. A több méter magasról alázúduló víztömeg megmutatott valamit a víz erejéből. Nyáron, mikor a strandolók uralják a partot, és alacsony a vízállás, a zsilipeken alázuhanó víz, amolyan dögönyözőként szolgál. Most ez a dögönyöző igencsak a meder aljához lapítaná az aláállót.
A lezúduló víz kicsit meglassulva, de a partot keményen mardosva iramodott a nagy testvér karjaiba. A partot védő kövekre jéggel írta üzenetét, jelezve, hogy csalóka a tavasz a télben. Horgászatra utaló nyomok sehol, csupán a távoli puskadurrogás jelezte, nem csak a pecásokat csalta ki az enyhülés, a vaddisznók legnagyobb sajnálatára. A hely egyébként kiváló, felkapott horgászhely is egyben. A pergető horgászok előszeretettel keresik fel a kifolyó környékét. Most azonban nem sok jóval kecsegtetett a dühöngő áradat. Gyerünk tovább! A következő megálló Tiszakóród volt, ahol két kőszórás között egy kis öböl fogadja magába a Tisza - most zabolátlan - vizét. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik egy kis pecára áhítoztak. Próbálkoztak már mások is. Sőt, haltartót is láttunk a vízben! Kell ennél jobb előjel? Mivel a szórás spicce már foglalt volt, a folyóban kialakult kis „tó” partjára telepedtünk. A víz felszínén én már mindenütt pörsenéseket véltem felfedezni.
Gyors szerelést követően izgatottan kezdtem a terep feltérképezésének. A hely igen változatos mélységeket mutatott. Előttem 15 méterre egy határozott árok húzódott, majd egy sokkal sekélyebb placc következett, amit egy újabb mély rész követett. Na itt úsztasson az ember! Én a közelemben húzódó árokban próbálkoztam, Gábor a távolabbi „mélységnek” szavazott bizalmat.
Etetőanyagot nem használva úsztatni kezdtünk. Végre újra érzem az úszó bukdácsolását a kezemben. Izgatottan vártam az első kapást. Az úszó hol komótosan, hol kapkodva ballagott a folyó hátán, mikor milyen áramlat kapaszkodott bele. Kapás azonban egy szál sem. Se nekem, se barátomnak. Talán etetni kellene? Á, mégse! Megneheztelnének rám a többiek, akik szintén itt úsztatnak, és különben is a helyi horgászok szerint, ha megy a hal, etetni sem kell. Tartsuk tiszteletben őket. A lényeg, hogy horgászom! Elvégre nem halat fogni jöttünk. (Azért valami leránthatná már az úszót!) Egy idő után elkezdtem az ólmozással játszani. Variáltam. Jelző az előkéhez, összes ólom egy pontba, hosszú előkét hagyva, egyenletesen elosztva. Mindhiába. A halak nem díjazták igyekezetem. Mindenki kitartóan úsztatott, de halat senkinél sem láttam. Mi lehet a szomszédunk szákjában? A fotózáskor kiderült, hogy egy szépséges leánykoncért fogott még reggel. Szerencsére csak ideiglenesen került a szákba, mert a fotózás után mehetett útjára. Szegénykém védett, de elejtője ezt lehet, nem tudta. A lényeg, hogy azért halat is láttam!
Ami az én horgászatomat illeti, arra a gyenge kezdés utáni erős visszaesés volt jellemző. Hát, ha nem megy, nem erőltetem. Most be kell érnem a víz közelségével, a jó levegővel, és varázslatos tájjal - gondoltam. Ennek tudatában a botot letéve felfedező körútra indultam. Nézzük, mire lehet itt számítani majd tavasszal, esetleg nyáron. Kiültem a kövezés végére, és a vizet fürkésztem. A folyó itt lényegesen magasabb sebességre kapcsolt, mint ahogy azt az erőmű fölötti, néha már álmos szakaszon megszoktam. Szemben Ukrajna, innen már csak egy ugrás a határ. (Nem mintha szándékomban állna a szomszédokhoz menekülni.) Egy helybeli horgász is megunta a halvadászatot, és szintén inkább járt egyet. Szóba elegyedtünk. Elmondta, hogy nyáron itt rendkívül sekély a víz. A sóderos mederben mindig zabolátlanul nyargal a folyó, de a nyerő helyeket megtalálva gyönyörű márnákra, paducokra lehet számítani. Sajnos rosszkor jöttünk horgászni, mert két-három nappal ezelőtt, mikor az áradás kezdődött, a halak behúzódtak a csendesebb öbölbe, amit most, az apadás kezdetével el is hagytak. Pár napja szépen lehetett fogni, most azonban… Néhány számomra hasznos információt azért begyűjtöttem, hiszen a legtöbbet azoktól a pecásoktól lehet megtudni egy adott vízről, akik minden nap ott horgásznak. Érdemes figyelmesen hallgatni őket, mert ha ügyesen szelektáljuk a hallottakat, sok értékes információhoz juthatunk.
Időközben a szemközti horgászhely megürült, és figyelembe véve azt a tényt, hogy a nap is odasüt, átcuccoltunk. A napsugár kicsit felvidította a halak hiánya miatt letört ábrázatunkat. Gábor érezte, most fog beindulni a halfogás.
Kitartóan üldözte az ő szavaival élve „kárászbucót”, ami magyarra lefordítva bármilyen halat jelent. Én nem voltam ilyen optimista, így inkább a rohanó víz segítségével újra csévéltem a zsinórt az orsómon. A sodrásba dobva hagytam, hogy messzire sodorja a víz a szereléket, amit szépen felcsévéltem. (Ha valaki ekkor látott, biztos idiótának gondolt, hiszen a külső szemlélő csak azt láthatta, hogy folyamatosan fénysebességgel úsztatok a folyó közepén. Mondjuk itt is legalább annyi halat fogtam, mint egy órával előtte.) Végül nekem lett igazam, legalább az orsóm zsinórprofilját rendbetettem. Így is annyi halat sikerült fognom, mint barátomnak. Hát szépen beköszöntünk az újesztendőnek! Egyedül azzal vigasztaltuk magunkat, hogy a folyó minden bizonnyal kegyes lesz hozzánk a későbbiekben, és tulajdonképpen csak kirándulni jöttünk. Ahogy a nap egyre lejjebb ereszkedett égi országútján, úgy kezdett hűlni a levegő. Dideregve állapítottam meg, csak egy pár óráig tartott a tavasz a télben.
Ez a kis idő azonban nekem épp elegendő volt arra, hogy enyhítse horgászéhségemet. Rendbe szedhettem gondolataimat, a haltalanság ellenére is feltöltődtem kicsit. Búcsúzóul ugyanolyan szeretettel néztem vissza a folyóra, mint mikor elkényeztetett kincseivel. Elvégre most is adott valamit magából. Egy csöppnyi békességet a rohanó világban.
Polyák Csaba (csabio)
